Vele sírtam én is

Felszállt a gép, és a légiutas-kísérő hölgyek bemutatták mindazt, amit két nyelven is végighallgattunk a hangszóróból. Egyforma, pontos mozdulatokkal végrehajtották, amit az éterben mondtak: hogyan kell be- és kikapcsolni a biztonsági öveket, levegőt pumpálni a mentőövbe, hogyan viselkedjünk veszélyhelyzetben. Egy kisgyermek megismételte a mozdulatokat. „A mentőövet akarom” – kiáltotta az édesanyjának.

A mellettem ülő, sportos, jólöltözött férfi így dohogott félhangosan: „Ez csak mese! Ezeket a tanácsokat követve még senki nem menekült meg”. Beszélgetni kezdtünk.

Amikor a beszélgetésben szünet állt be, kinyitottam a naptáramat, hogy lássam, milyen programok várnak rám. A szemem sarkából közben észrevettem, hogy a repülőgép folyosóján a légikisasszony lassan halad előre. Láttam, hogy egy idős hölgyet kísér. Kézen fogva vezette a nénit, mintha kislány lenne, ő pedig mindkét kezével kapaszkodott az elegáns légiutas-kísérőbe. A néni alig látott már, és biztosan nehezen is tájékozódott, hiszen feltehetően nem utazik gyakran repülővel.

A szomszédom feléjük mutatott: „Nem ő tartotta előbb a bemutatót? Milyen furcsa, sose gondoltam volna, hogy egy ilyen nőnek anyai vonásai is lehetnek! Megáll az eszem!”.

Az ablak mellett ülő nő is bekapcsolódott: „Egyik nap Rómában felszállt a metróra egy zenész cigányember egy kicsi lánnyal – a gyermek indult el az utasok között pénzt kalapozni. A kislány olyan szép és olyan kicsi volt, hogy szertefoszlott a bizalmatlanság, és az emberek arcáról eltűnt az addig ott ülő zavar”.

Férfi szomszédomnak eszébe jutott egy eset, amikor a főnökét várta a buszmegállóban, és egyre jobban úrrá lett rajta a türelmetlenség. A várakozás közben a villamosra esett a tekintete, ahol egy fiatalember épp készségesen felállt, hogy átadja a helyét egy idős bácsinak. „Az a mozdulat jól rámutatott az én türelmetlenségemre. Akit én vártam, ő is idős volt, és én is lehettem volna felé olyan udvarias, hogy nem rovom fel neki a késést”.

Mennyi gesztus áraszt békét, és mennyi olyan van, ami csak növeli a feszültséget!

– gondoltam. – Talán sose tudjuk meg, milyen következményei lesznek a tetteinknek, ahogy a helyét átadó fiatal sem tudta, milyen gondolatot ébresztett a viselkedése.

A szomszédom, szinte mintha gondolatolvasó lenne, azt mondta: „Ki tudja, hogy a sok millió cselekedetünk közül melyik milyen hatást kelt, akárcsak a kavics, amit a vízbe dobunk, és az általa keltett hullámok csak egyre nagyobbak lesznek. Marco a nevem” – nyújtotta felém barátságosan a kezét. „Örvendek, Tanino vagyok!”. „Én pedig Francesca” – hajolt előre az ablak melletti hölgy.

Az alattunk elterülő felhők fehér tengerét nézve könnyűnek éreztük magunkat.

Amikor a légikisasszony megkérdezte, mit kérünk inni, Francesca elmondta neki, hogy ő orvos, és szívesen segít a korábban látott idős néninek, ha szüksége lenne rá. A légiutas-kísérő rögtön el is fogadta a felajánlást, mert úgy tűnt, hogy a nénin eluralkodott a pánik. Francesca fel is állt, és mielőtt elindult, levett valamit a fölöttünk lévő tárolóból. „Mindig hordok magamnál elsősegély-dobozt” – mondta.

„Milyen furcsa világban élünk – fordult hozzám Marco –, mindenki arra szomjazik, hogy jót tegyen, de fél. Mitől fél? Hogy elveszít valamit? Az emberek életét elnézve én úgy látom, hogy az általunk megtett jó nem veszik el, hanem inkább hozzáadódik a korábbi jócselekedetekhez. Te mit gondolsz?”

Elgondolkodtam, hogy az életemben mik azok a cselekedetek, amik jól alátámasztják a meggyőződésemet.

„Én is biztos vagyok benne, hogy a jótettek összeadódnak, a rossz pedig felemészti önmagát. Hívő vagyok, és hiszem, hogy nagyon fontosak azok az értékek, amiket másoknak adni tudunk. Egyszer Budapesten történt: este a(z akkor még) Moszkva téren felszállt egy hajléktalan a villamosra, amin utaztam. Elhúzódtak tőle az utasok. Nem volt könnyű mellette maradni. Segítettem neki leülni. Részeg volt. Amikor az ő megállója közeledett, a biztonság kedvéért előbb rákérdezett, hogy jól tudja-e, hogy az jön, aztán felállt. Imbolyogva elindult az ajtó felé, de közben felém fordult, hozzám lépett, és ahogy rám nézett, szemében egy távoli világot láttam. Összeszedte magát, hogy meg tudjon ölelni. Az alkohol hatása alatt is megérezte, hogy én tisztelem őt. Azóta, még ha ez nehéz is,

nem engedem, hogy befolyásoljanak a korábbi, akár pozitív, akár negatív tapasztalatok,

és úgy állok mindenhez és mindenkihez, mintha semmit nem tudnék róla. Ezt begyakorolva megtanultam nemcsak felfedezni és értékelni az embereket, hanem már azt is tudom, hogy én mire vagyok képes. Azt olvastam, hogy a délibábnak az a magyarázata, hogy az agyunkban vannak olyan alakok, amelyeket mi a fénysugarakhoz kapcsolunk, és a fénytörés révén jutnak el hozzánk a légkörben. Gyakorlatilag tehát csak a már ismert formákat látjuk. Ez a délibáb jelensége. Sokszor észrevettem, hogy ahelyett, hogy úgy látnám a másikat, amilyen, aszerint ítélem meg, amit korábban megtudtam róla. Épp mint a délibábnál.”

Francesca visszaült hozzánk, amikor bemondták, hogy megkezdjük a leszállást, mindenki foglaljon helyet és kösse be magát. Elmesélte, hogy az idős néni átszelte az Atlanti-óceánt, és most Rómából repül vissza Szicíliába. Azért volt a másik kontinensen, hogy a haldokló fia mellett legyen, aki, miután az Egyesült Államokba emigrált, soha nem tért vissza a szülőföldjére. A fiát gyászolja, és most először tett meg ekkora utat.

„Megnyugodott, miután kisírta magát. Vele sírtam én is. Ilyen kevés is elég, hogy észrevegyük, hogy egyformák vagyunk. Ha az emberek tudnák, mekkora szükségünk van egymásra, másképp működnének a dolgok” – mondta Francesca, és közben kinézett az ablakon.

Marco és én is próbáltunk kikukucskálni. Már látszott Szicília: szép tájaival várt minket. Mi azonban lélekben még tovább repültünk.