Tisztelettel a kiszolgáltatottak iránt

Olvasási idő: 3 perc

Pszichiátriai betegekkel foglalkozom lelkigondozóként. Új terület ez a szakmai életemben, hiszen előtte 22 évig tanítottam, de a diákokkal való munkában egyre inkább láttam, hogy lelki gondozásra, segítségre van szüksége a fiataloknak. Ők megtiszteltek bizalommal és őszinteséggel, eközben azonban megtapasztaltam kompetenciáim határait. Ezért is végeztem el a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola  lelkigondozó mesterszakát, szereztem újabb diplomát ötvenévesen. Hatalmas változás volt ez az életemben, hosszas tépelődés előzte meg, hogy mit is akarok én megvalósítani, hol találom meg a feladatom. Számomra örökös kihívás, hogy hogyan élhetek értékes és értelmes életet. Nagyon gyümölcsözőnek érzem tehát ezt a gondolkodási folyamatot, mert Isten elé állított.

Jelenleg egy, a katolikus egyház által fenntartott irodában dolgozom, és ahogy mondtam, elsősorban pszichiátriai nehézséggel élők keresnek meg, illetve olyan emberek, akiknek trauma, krízis van az életükben. Nagyon változatos, hogy kinek miben tudok segíteni, van, akinek életviteli, másoknak kommunikációs készségek fejlesztésére van szüksége. Sokan leblokkolnak, ha problémával, nehézséggel találják szembe magukat. Gyakori, hogy valaki képtelen önmagát megvédeni, határokat húzni, nemet mondani akkor, amikor pedig ez lenne az egyetlen logikus lépés. Családi, baráti kapcsolatokban is gyakran vannak feszültségek, az emberek pedig nehezen kérnek segítséget, vagy még nehezebben bocsátanak meg sérelmeket.

Úgy gondolom, munkám során az előttem ülő ember tisztelete, teljes elfogadása a legfontosabb.

Korunkban erős stigmatizáció jellemzi a pszichiátriai betegségekkel élőket, aminek hátterében szerintem a helytelen információk állnak, illetve az a hatásvadász látásmód, amit a média közvetít. Valójában a legszámkivetettebb emberek ők, akik gyakran saját családjuktól sem kapják meg a segítséget, amire szükségük lenne. Többen hajléktalanok, vagy ugyan ki tudják fizetni a legolcsóbb albérletet, de megélhetésre, főleg gyógyszerre nem marad pénzük.

Három éve dolgozom ezen a területen, és két következtetést vontam le a tapasztalataimból. Az első, hogy ha tisztelettel bánok a klienseimmel, ez elősegíti, kiváltja belőlük önmaguk elfogadását, szeretetét. És amikor kinézek belőlük olyan képességeket, amit még eddig ők sem fedeztek fel magukban, és erre bátorítom őket, akkor azok felszínre kerülnek, és akár új lehetőségek nyílnak meg előttük. Volt például egy kétgyermekes anyuka, nevezzük Annának, aki bolti dolgozóként napi két-három órában dolgozott pont azokban az órákban, amikor a gyerekeinek a leginkább szüksége lett volt rá. Anna sokat panaszkodott a helyzetére, de nem látott kiutat. Találtunk egy önkormányzati nyolcórás állást, amit megváltozott munkaképességűként is el tud végezni. Ez a munkahelyváltás hónapokig tartott, főleg az, hogy elképzelhetőnek tartsa önmagát erre a más típusú munkára. Jelenleg egy éve dolgozik ott, helyt tud állni, ami őt magát és családját is meglepi.

A másik tapasztalatom, hogy bár egyáltalán nem beszélek vallásról, isteni segítségről, többen vallásukat gyakorlóvá válnak.

Egyikőjük, nevezzük Péternek, azt mondta, hogy „érdekes, mióta önhöz járok, újra visszatért a hitem”, pedig tényleg szó sem esett beszélgetésünk során Istenről. Ez nagyon meglepett, de úgy látszik, a Lélek ott működik, ahol teret kap.

Egy másik kliensem, nevezzük Jolánnak, erős haragot táplált az egyház iránt. Az egyik templomban zárórakor felszólították távozásra. Honnan is tudhatták volna, hogy Jolán évek óta először tért be egy templomba és folytatott Istennel egy őszinte beszélgetést! Miután velem tisztázta ezt a mély sérelmét, egyeztettük, hogy melyik templom mikor van nyitva, és ajánlottam egy nyugdíjas klubot is az egyik plébánián. Azóta állandó tagja a csoportnak, megy velük zarándoklatokra, és ha teheti, naponta jár szentmisére. Ez, és az ehhez hasonló történetek erősítenek meg engem is abban, hogy folytassam ezt a nem könnyű munkát.

Az egység lelkiségből, Chiárától, és közösségi társaimtól sokat tanultam a felebarát szeretetéről, a testvéri közelségről. Ebből a számomra védett környezetből nem volt könnyű kilépni, feszegetni a komfortzónámat. De megérte, mert nincs nap, hogy ne találkozzam Jézussal, ne lássam az elhagyottságát, megbélyegzettségét, fájdalmát, gyengeségét testvéreim tekintetében.  Ahogy a havi életigében van: „Ezt ismétli Jézus mindenkinek, aki elfogadja az ő igéjét: lépjünk közel, kezdeményezzünk, »érintsük meg« az emberek sebeit, akikkel nap mint nap találkozunk életünk útján.” Különleges kaland lett az egykori döntésemből. Kaland Isten és köztem, valamint felebarátaimmal.