A folytatás Isten titka

Ritkán metrózom mostanában, most is csak tévedésből kerültem oda, mert elvétettem az útirányt. Megfigyeltem, hogy a legtöbb ilyen “véletlen” utazás során történik valami fontos. Most is így volt. Egyrészt, véletlenül épp szembe-mozgólépcsőzött velem az egyik igekörös testvérem, akinek a kulcsa nálam volt, így vissza tudtam adni neki.

Másrészt, a metróba szállva leültem, velem szemben egy fiatal nő ült. sírt. Küszködött, abbahagyta, majd ismét csak rákezdett. Öltözékén látszott, hogy inkább a világ, mint a világosság fia (lánya) szegény. Imádkoztam érte, s gondolkodtam, mit tehetnék. Az igés karkötőmet húztam le, hiszen Isten őt sem utasítja el, s vállát megérintve kedvesen átadtam: – Szeretném, ha ezt elfogadná! – mondtam. Rám nézett, átvette és megköszönte. A folytatást nem ismerem, Isten titka…

Vasárnap születésnapi ebédre voltak hozzánk hivatalosak idős, beteg szüleim, beteg testvérem. Egy idő óta velük él egy külhoni magyar asszony, hogy segítse őket, és az állandó felügyeletet biztosítsa.

Nem egyszerű a közös élet, ami kisebb részben az eltérő kulturális szokásokból, nagyobb részben pedig abból fakad, hogy anyukámnak nehéz elfogadnia, hogy “egy idegen lakik a nappaliban”. A helyzetet nehezíti, hogy anyukámnak éppen a gondolkodását támadta meg a betegség.

Eléggé viharos volt a szombati nap, nem győztünk hozzájuk szaladgálni a férjemmel, egymást váltva, hogy békítsük őket, nyugtassuk anyukámat és Irmát. Ezért a biztosabb nyugalom kedvéért úgy gondoltuk, csak a családot hívjuk meg vasárnapra, Irma otthon ebédel egyedül. De nem hagyott nyugodni a dolog, s végül a havi ige billentett a befogadás irányába. Sok mindent megtudtunk a Beregszász környéki életről, s mi is megmutathattuk, hogyan élünk. Családias, szép és nyugodt délután volt. Hála Istennek, feszültség nélkül.

Azóta egy névnapi családi ebédet is adtunk, most már természetes volt, hogy Irmával. Irma református. Mondani nem merte, de az ebéd előtti imánál feltűnt, hogy nem vet keresztet, így rákérdeztem. Megegyeztünk, hogy ugyanahhoz az Úrhoz imádkozunk, mi értük, ő pedig a mi családunk betegeiért.

Irma most nagyon aggódik a háborús helyzet miatt, felnőtt gyermekei, két lánya és egy fia van. A hétvégén bizonytalan időre hazatér, hogy együtt találják ki, hogyan tovább. Az elhagyott házakat sajnos elkezdték fosztogatni, s a gyerekek próbálnak bízni még abban, hogy a front elkerüli a beregszászi járást. De a helyzet napról-napra változik.

Harmadik gyermeküket váró lányáék időben át tudtak jönni, még épp átengedték a határon a katonaköteles apukát magyar útlevéllel. Azóta sajnos ez már nem lehetséges.

Másik lánya egyelőre a két kicsi gyerekkel és állatokkal otthon vár, aggódik, s nem tudja, mit tegyen, jöjjön-e az anyaországba a férjéhez, vagy maradjon. Férje Magyarországon dolgozik, de a munkahelye által biztosított férőhelyek időközben beteltek.

Legényember fia egészségügyi okokból nem hadköteles, ő a magyar munkáját hátrahagyva hazautazott, hogy segítse húgát és az idősebb rokonokat.