Az év utolsó tollvonásai

A jövő ünnepélyes felemelkedéséhez a múlt átalakulása és a jelen mélysége szükséges. Ennek hiányában a tettek nélküli fogadalmak csak üres szavak maradnak. A számvetés idején legyünk bátrak visszapillantani az elmúlt év irányváltoztató mulasztásaira, mérvadó döntéseire és életigenlő fordulataira, hogy újult erővel, tettre készen adjunk önmagunkból a világnak, miközben kiteljesedünk általa!

Balázs Erzsébet Emese

2025. december 31.
Megosztás:

Olvasási idő: 2 perc

Lelkem csendes szobájában az íróasztalon a megüresedett kalamáris és a halványan még nyomot hagyó penna egy reszkető mécses lángjának kíséretében pihen. A polgári év utolsó napján megírt és a borítékba zárt gondolatsor kitartóan várakozik, hogy megkezdhesse szolgáló útját.

Az idei évre vonatkozó fogadalmaim tavaly szintén egy lezárt borítékba kerültek. Némelyek ez év folyamán valószínűleg homályba merültek, mások most is ott motoszkálnak a képzeletemben és a szívemben, ha cselekedetté eddig még nem is nemesültek.

A 365 reggeli ébredésem utáni lendületet váltakozásban éltette a káosz és a rend, amit aztán minden este a lélek tükre előtti elidőzésem pecsételt meg.

A technika fejlődése napról-napra a taposómalomba hajtott. Oda, ahol a kihunyt gyertyafények után már a hit világa is elmosódottá vált, így lelkem legbenső zugában alig pislákolt a szikra parazsa. Aztán egy fellángolás utáni fordulattól a szikra felébresztette a lelkiismeretet, majd a tudatot, amely belátásra bírt engem is, mint az élet viszontagságaitól kimerült embert, hogy távol a mindenféle -izmusoktól az egónál mégis előbbre való a feledésbe merült altruizmus.

Amikor az istenképem megkopott, valamint halandó emberi tükörképem torzult és hanyatlott, egy megfoghatatlan, rejtélyes titok lengte körül, s végül egy elgyengülő folyamat befejezését eredményezte.

Amint a ragaszkodásom elengedése felfoghatatlanná vált a horizontális síkon a történések keresztmetszetében, addig a közjót előmozdító tettrekészségek a mulasztások, szemfényvesztések és hiú ábrándok ködfüggönyének meglibbenésével elkötelezettséget igényeltek részemről. A kiüresedett és megfáradt lelkem mindannyiszor a kereszt elé roskadt, hogy az életszakaszomat mérlegre tegyem, miközben a kegyelem állapotában a létezés akaratával és az elmúlás elfogadásával vetekedett.

Megtört, mulasztásokkal teli életem az égre emelt pillantással és imára kulcsolt kézzel a távoli jövőben megbocsátást és feloldozást remélt.

A hit, ha elodáztam is a jelenben, mindig szült visszatérő alkalmakat, hogy tegyem a jót s a szépet méltóképpen, a maga egyszerűségében.

A feledhetetlen élményekkor, – amikor újabb életek szökkentek szárba – született az elhatározásom, hogy önmagam kiteljesedésében váltsam tettekké álmaimat és vágyaimat ebben vagy a jövő esztendőben.

Az idő versenyre késztette a múltat a jövendővel, a jelen csupán mértékegységet jelentett: itt szembesültem a földi élet miértjével, a halandóság megfoghatatlan erejével és az átmenet örök érvényességével. Mert Isten tenyerén az ember álma olyan, mint egy fa lenyesett ága, amit az ima felemel, és az Úr kegyelme tart méltó rügyfakasztásában.

Az év végi visszapillantásban röpke számvetést tartok a csend és a nyugalom birodalmában, ami a vertikális sík harmóniájában a sötétet eloszlatja, és a fényt várja.

Nekem, az embernek, amíg ember maradok, szövetségesem az Isten, így az általam megélt hivatástól még a fásultságtól átitatott hétköznapi élet is ünneplőben éled.

Amikor a mécses fel-fellobbanó lángjával beragyogott szobát a hátam mögött hagyom, és a lezárt borítékkal a kezemben a templomba sietek az éjféli hálaadásra, úgy tűnik, hogy egy pillanatra megáll az élet. A zúgó harangok üzenete országhatárokon átívelően repíti a jelen ajándékát, a múlt és a jövő találkozásának hírét, hogy 2026-ban is érdemes a fogadalmakat tiszta szívből megélni.

Legyen hát az emberiség elsődleges célja az újesztendőben: a béke, a szeretet, az áldás és a remény! S maradjon ez mindörökké az Isten tervét kibontakoztató magasztos küldetés!