Egy ünnep és a háttere

Olvasási idő: 2 perc

Szent Erzsébet ünnepe közeledett. Ez alkalommal nagy fába vágtam a fejszémet, sok intézendő, valamint hátráltató és személyes ügyeim közepette. Épp adott héten különösen is figyelnem kellett férjemre, kórházi kivizsgálása folytán. Meg-megszólítva találtam rá, hetedszerre, az akolitusra, akit felkértem az ünnepen való szolgálatra. Egyeztettem a kántorral, és kocsit foglaltam le. Egy társam, akit úgy igazából bevontam volna, adott egy verset és énekszöveget, az ígérettel, hogy jelen lesz. A versnek nagy hasznát vettem, mert vonatra várakozva összeismerkedtem egy diáklánnyal, és a következő félórában már el is vállalta a felolvasását. Ez a fiatal komoly beteg, és azt remélem, hogy a hirtelen támadt rokonszenv segít majd fenntartani a kapcsolatunkat.

Árpádházi Szent Erzsébet szobra és kis tere úgy tíz éve létezik plébániánk híveinek adakozásából, aminek – a közvetlen szomszédból – egyik mozgatója voltam.

És mint aktív karitásztagnak is fontos nekem, hogy el ne halványuljon magyar példánk messziről szerte fénylő alakja. Így vállalkoztam évről évre a koordinálására az Erzsébet-napi megemlékezésnek, váltakozó érdeklődéstől kísérve.

Három éve áll Nagymaros határában egy kereszt, ami már anyagában tekintélyes, megvalósításában felhívó és mélyen elgondolkodtató – ez is tisztán közadakozásból. Most összekapcsolódhat a két új megszentelt hely! De hogy jutnak oda a nehezen mozgó testvéreink? Ezért foglaltam le a plébániai kisbuszt, ami eljuttatja majd őket a határba. Engedéllyel rendelkező sofőrt viszont nem találtam, így személykocsikat kértem a kijutáshoz. Már-már ez is meglett volna, mire kiderült, hogy a kereszt körül a talaj annyira felázott, hogy nem közelíthető meg.

Ez a fordulópont megállított: minek is buzgólkodom?

Gyorsan lefújhatnám ezt az egészet… Mert át kellett ragasztani a plakátokat, illetve személyesen, telefonnal, üzenettel lefújni a közös indulást. (Egy ember még így is várakozott a fuvarra – cukrászdában – majd békésen csatlakozott.)

Megerősítve saját igenlésemet, húszan összegyűltünk Szent Erzsébet szobra lábánál. Bensőséges ünnep kerekedett énekkel, verssel, trombitahanggal, imádsággal, az akolitus lelki útravalójával. Ez utóbbi azzal köszönt el, hogy szeretné, ha jövőre is őt kérném fel erre az ünneplésre.

A hagyományos gyertyagyújtással, épp szürkületkor, most is hosszan és messzire világított a szobor talapzata.

A kereszt és a rózsa összetalálkozása, mindenki számára felajánlva, ez még nem valósult meg!  Válaszul mégis találtam egy életrajzi idézetet Árpád-házi Szent Erzsébet lelkiatyjának vallomásából:

„Szokása volt, hogy napjában kétszer, reggel és este a betegeket végiglátogatta, s akik közülük visszataszítóbbak voltak, azokat személyesen gondozta, etette, öltöztette. Olykor hátán vitte őket, s a humanitás más kötelességeit végezte… A cselekvő életmód ellenére – Isten színe előtt állítom – ritkán láttam asszonyt, aki a szemlélődő életmódban jobban elmélyült volna. A magános imádságból élt, s gyakran látták arcát csodálatos fényben tündökölni, mintha nap sugarai támadtak volna a szeméből.” (Éneklő Egyház)