Gondok és az isteni gondviselés

Sok feladatot adtunk mostanában a Gondviselésnek. Előfordul, hogy sorozatban érkeznek a nehézségek. Az elmúlt időszakban én így éreztem. A vártnál lassabban gyógyult a nyár közepén eltört lábam, a tanév elején lebetegedett az egész család, amikor pedig mind meggyógyultunk, egyszer csak a kórházban találtam magam…

gondok-es-az-isteni-gondviseles

Hatágyas szobába kerültem, ami tele volt, amikor kedd este felvettek a Belgyógyászat Angiológia osztályára. Nem volt más választás, pótágyon toltak be, hetediknek, a pici szoba közepére. Szegény nővérek kerülgettek, amikor jöttek ellátni a betegeket. Ez olyan helyzet, amiről, ha nem is tehetek nyilván, mégis kínosan, útban érzem magam. Pedig épp eléggé keseregtem önmagában azért, hogy itt tartottak a kórházban. Csendben sírdogáltam, törölgettem a könnyeimet, orromat, nem aludtam szinte egész éjszaka.

Az volt a vigaszom, hogy tudtam, velem a Gondviselés, a családom, a barátaink gondolatban velem voltak.

Na, szegények, ők se mentek korán lefeküdni! Éjjel 1 tájt is még írogattunk egymásnak.

Hogy kerültem ide? Hála Istennek, férjem anyukája ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk be a sürgősségire, a feldagadt, térdig fájós lábammal. Én ezt elintéztem azzal, hogy a lábtörésem lassan gyógyul, az fáj újra. Szégyenkezve ültem be a várakozó betegek közé, hogy pofátlanul foglalom itt a helyet és az orvosok idejét. Hát, sajnos-szerencsére anyósomnak lett igaza, hogy van itt keresnivalóm. Az előzetes vizsgálatok után már az ultrahangra kerekesszékben vittek, és az ultrahang után se moccanhattam az ápoló segítsége nélkül. Ő a liftben vigasztalni próbált, de rosszul sült el, mert még jobban sírtam, mint addig. Nézte, nézegette az ultrahangos leletemet, és sokatmondóan odafordult hozzám: „Tudja már?” Mondtam, „Igen, tudom, mélyvénás trombózis”.

„És azt tudja, mitől menekült meg? Tüdőembólia, halál!” Na, köszönöm szépen, hirtelen nem az öröm szökött föl bennem, hogy megmenekültem, hanem a kétségbeesés nőtt meg. De tudom, hogy jót akart. (A tüdőembóliától mégsem menekültem meg, de legalább már jó helyen vagyok. Csütörtökön, ami épp Julcsi születésnapja volt, a mellkas CT-n egy kis tüdőembóliát is megállapítottak…)

 

 

 

 

Kedves jó szobatársaim gyorsan befogadtak, együttérzésük is segített megnyugodni. Már szerdán hazamehetett a szobánkból egy hölgy, így hamar átkerülhettem a pótágyról egy rendes, igazán klassz, fejvégemelős ágyba. Mindjárt más innen a kilátás! Egyébként is szép itt a panoráma, hiszen a hatodik emeletről szemlélhetjük a látóhatárt, egyik nap a különösen csodás naplementét.

A szobában levő nők átlagéletkora nekem köszönhetően szépen csökkent, én vagyok a legfiatalabb beteg, a többiek 53 és 75 év között, kb. 50 km-es körzetben a falvakból, városokból, Pest széléről. Ápolnak itt trombózissal, tüdőembóliával, érszűkülettel, van, aki szegény egy vizsgálatra vár, hogy pontosabban lássák, milyen árnyékokat találtak az elvizesedett tüdején.

 

Ma, szombaton már csak öten vagyunk. Összeszoktunk, megszoktuk az érszűkületes néni jajgatását, aki már évek óta özvegy, a kutyái a családja, hozzájuk vágyik már haza. Ő a mi szókimondó nénink, vagány asszony, nem bánja, ki mit szól, ha jó hangosan, akár csúnya beszéddel is kifejezi, ha fáj a lába, elege van. Egyszerre fáj a szívünk és nevetünk, amikor ajánlgatja a vizenyős tüdővel ágyban fekvő néninek, letörölgeti a párkányt, hogy igényesen, tiszta párkányról ugorjanak ki, és megszabadulnak a sok szenvedéstől. A nálam nem sokkal idősebb, aranyszívű nő örökké azon aggódik, nem horkolt-e. Szegény, nem tud egy jót pihenni, mert amint felriad, kérdez minket, mondjuk meg őszintén, horkolt-e, zavart-e. Dehogy zavart! Neki mindig a gyerekein, unokáin jár az esze. Innen is őket szervezi, tegnap egész nap aggódott, mi lett a kisunoka darázs-csípte lábával. Aztán ha felülni próbál, vagy az oxigén után nyúl a tüdőbeteg néni, nézünk rá, kell-e segítség, hívjunk-e nővért, ha kell, odacsoszognak, akik tudnak már járni, elrendezik a lepedőjét, kiviszik az ebédes tálcáját… A Pesten élő helyes, ápolt hölgy bőven ellátott minket virágápolási tanácsokkal. Mind ki fogjuk otthon próbálni a virágainknál a fokhagymás vízben áztatást.

Milyenek a nők? Mindenük a család! Itt sincs ez másképp. Napközben sokat beszélgetünk, tudjuk már, kinek hány gyereke, unokája, sok éve szeretett férje van, illetve az elhunyt-elvált házastársak is szóba kerülnek.

Tegnap nagy ajándékban részesültünk! Bizonyos rendszerességgel jönnek áldoztatni az atyák, tegnap épp Piusz atya hozta az Oltáriszentséget. A kórházi lelkigondozóval már szerdán megismerkedtem, ki is derült, több szálon ismerjük egymást. Ő szólt, hogy pénteken fél 2-kor jön Piusz atya, szeretnék-e áldozni. Hogyne szeretnék! Nagyon rászorulok Jézus segítségére, szeretném rábízni minden keserűségemet, amit a napokban éreztem. Szobatársaimat megkérdeztem, szeretne-e valamelyikük áldozni, erre nem jelentkeztek, sőt, egyik néni azt mondta, neki ez annyira nem hiányzik, jöjjenek, de ő addig majd ki is megy inkább a folyosóra. Milyen az Isten humora? A néni épp akkor infúzióra volt kötve, nem mehetett sehova…

Sokat jelentett nekem a Jézussal való találkozás, de végül nem csak nekem.

A többiek azt mondták, köszönik, jó volt meghallgatni az imát, volt, aki utána jelentette, hogy neki most el is múlt a lábában a fájdalom.

Most már egyre nyugodtabb vagyok, ritkulnak a kétségbeesés-hullámok, hálás vagyok érte Istennek, a család, szüleink, barátok segítségének. Anyu madárteje is gyógyít…

Itt még egyikünk sem tudja biztosan, mikor mehetünk haza, de mind nagyon vágyunk már a szeretteinkhez. Nem fogom őket elfelejteni, többnek számít ez a néhány együtt töltött nap: összezárva a pár négyzetméteren, abban az állapotunkban, amikor rászorultak, elesettek vagyunk…

Kívánom, hogy mindenki maradéktalanul gyógyuljon meg, és csak egy epizód legyen az életében ez a hét!

Fotó: Parentingupstream/pixabay

Legújabb könyveink: