A kulisszák mögött – Gémesi Csanád vívóbajnokkal beszélgettünk

Gémesi Csanád az olimpiai bronzérmes vívócsapat tagja (Decsi Tamás, Szatmári András és Szilágyi Áron társaságában), Európa-bajnok. Feleségével 10 éve házasok, három fiú, a 7 éves Apor, a 4 éves Vid, és a 9 hónapos Samu szülei. Csanád hat-, Eszter ötgyerekes családban nőtt fel, természetes volt számukra, hogy ők is nagycsaládot szeretnének. Református hitüket is a családból hozták, Eszter szülei mindketten lelkészek, hosszú ideig szolgáltak Erdélyben és Felvidéken is. Csanád egyik unokatestvére lelkész a közeli Hévízgyörkön, általában oda járnak istentiszteletre is. Elengedhetetlen számukra a gyerekek hitre nevelése, a mindennapi ima. Mind egyházi óvodába és iskolába járnak, és ki tudja, talán ők is majd a Premontrei Gimnáziumban folytatják a tanulmányaikat, ahol édesapjuk érettségizett.  

Gratulálunk nektek, Csanád! Most már olimpiai érmed is van, melyik érmedre vagy a legbüszkébb?

Csanád: Köszönöm szépen! Ez az olimpiai érem mindent visz!

Mesélnél arról, hogy kezdtél vívni? Miért pont a vívás?

Cs: Nálunk a vívás családi sport: mindenki vívott valamennyi ideig. Az öcséim is komoly eredményeket értek el, Bence junior világbajnok, Huba pedig magyar bajnoki címeket szerzett. Amikor kisgyerek voltam, még édesapám is tartott vívóedzéseket. Lementem hozzá a vívóterembe, és ott is ragadtam. A vívóteremben összejött a család – édesanyám szokta mondani, hogy édesapám fél életét a munkahelyén töltötte, a másik felét a vívóteremben. Ott tudtunk vele találkozni… Amikor édesapám látta, hogy ügyesek vagyunk, és érezte bennünk a lehetőséget, akkor egyre jobban ösztönzött minket. Tizenéves koromban, ha kihagytam egy nap az edzést, este bizony megjegyezte: „Én ott voltam, te hol voltál?”.

Előny, hogy ti négyen, a kardvívó csapat tagjai négy különböző klubcsapatból jöttetek?

Cs: Abszolút előny: más nemzetek válogatottjában központi felkészülés van, ugyanaz az edzőjük is, a stílusuk is. Nálunk úgymond, hibrid a rendszer: délelőtt közösen készülünk, akkor vannak a válogatott edzések, délután pedig mindenki a saját klubjában, a saját edzőjével edz. Mi ezért vívunk nagyon másképp, még ha nyilván át is veszünk egymástól bizonyos fogásokat. Nekünk az ellenfélből felkészülni is könnyebb amiatt, hogy hasonlóan vívnak.  Ellenünk már nem ilyen egyszerű felkészülni!

Hogy találtatok egymásra, hogy lett belőletek egy csapat?

Cs: A vívás egyéni sport, hiszen a páston 1:1 ellen állunk, így az egyéni eredményeink alapján állt össze a válogatott, a négy legjobb vívóból. Már nagyjából öt éve alkotunk egy csapatot, egyre növekvő kohézióval. Baráti kapcsolat is van köztünk, hiszen sok időt töltünk együtt, versenyeken, edzőtáborokon, bizonyos időszakokban többet vagyok velük, mint a családommal.

Konfliktusmentes barátság ez?

Cs: Ilyen nem létezik! Ha csak azt vesszük, hogy mi csapatban együtt vagyunk, egyéni versenyeken viszont ellenfelekként vívunk, ez azonnal érdekellentétet szül. Ráadásul a vívás küzdősport, harcot és kontaktot feltételez, egy fegyverrel meg kell vágnom a másikat, az nem lehet, hogy én most sajnálom őt. Ezt megszoktuk kezdettől fogva: van olyan, hogy egyik nap egyénileg, másnap már csapatban küzdünk, felül kell emelkedni mindenen. Ebben jók vagyunk, a vívók egyébként is jók a koncentrációban –

sok minden a fejben dől el, ez részben mentális sport.

Kik voltak az edzőid?

Cs: Az első edzőm Batizi Sándor volt, utána 1997-ben vett át Subert László, vele tíz évig dolgoztunk együtt, aztán Bokor Gergellyel 5 évig, és 2012 óta Navarrete József az edzőm. Mindegyiküknek sokat köszönhetek.

Milyen a vívás helyzete Magyarországon, van utánpótlás? Érezhető a fellendülés amiatt, hogy éremmel tértetek haza Tokióból?

Cs: A vívásnak nagy hagyománya van nálunk. Most, a bronzérem nyomán már minket is kezdenek úgy emlegetni, hogy méltók vagyunk a „nagy öregek”, Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf és Kovács Pál követésére. Ők évtizedekig nem találtak legyőzőre, hatszoros-hétszeres olimpiai bajnokok.

A férfi kardvívás ezzel a történelemmel ad a magyar vívásnak egy olyan tartást, ami a mai napig viszi előre az eredményesség útján.

Utánpótlás tekintetében érezhető a növekedés, a támogatásoknak köszönhetően több vidéki városban, többek között Gödöllőn, de például Tapolcán, Debrecenben is működnek jó utánpótlás-bázisok. Van persze még mit csinálni, de jó az irány. Itt Gödöllőn személyesen látom, hogy a korábbi évekhez képest két-háromszor annyian jelentkeztek vívásra az óvodás korosztályban, ahova a fiaink járnak.

Szóval a fiúk is vívnak…

Cs: A két nagyobb már lejár vívni az ovis csoportba, ez a természetes nekik, szeretik is. De ha más sportot választanak, abban is támogatni fogjuk őket.

Hogy néz ki egy napotok?

Cs: Reggel általában én viszem a gyerekeket óvodába, iskolába, utána Pestre megyek edzésre. Ebédre hazajövök, ez egy óriási dolog, nagyon nagyra értékelem, aztán dolgozom egy alapítványnál, és utána itt Gödöllőn is van még edzésem. Mire hazaérek, a gyerekek már alszanak.

Eszter: Előfordul, hogy már én is alszom addigra… Attól függ, mikor ér haza.

Csanád, mennyit vagy távol a versenyek miatt?

Cs: A hazai verseny egyszerűbb, mert az Budapesten van, a nemzetközi versenyek esetén pedig csütörtökön utazom el, és hétfőn jövök – ha Európában van. Időeltolódás esetén hosszabb időt vagyok távol. A versenynaptárt szezon elején már látjuk, tudjuk, hogy évente nyolc világkupa van. Ha pedig edzőtábor van, az egy-egy hét.

Eszter, te a gyerekekkel itthon addig egyedül boldogulsz?

E: Igazából már hozzászoktunk. A nehezebb időszak a január-február, amikor minden második hétvége külföldi verseny, és ez sokszor betegségekkel tarkítottan telik a gyerekeknek. A testvéreim most már kevésbé hadra foghatóak, mert már mind dolgoznak, édesanyám hétvégén egyáltalán nem tud jönni, de hétközben számíthatok rá, van, hogy eljön pár napra. A másik veszélyes időszak a Vb, Eb, a június-július. Főleg az volt nehéz, amikor a középső gyerekünk született (június 5-én), mert utána Csanád el is ment, és a kicsi onnantól két hónapig nem is látta az apját. Amikor Csanád megjött, szabályosan meg kellett ismerkedniük, mert a gyerek nem is tudta őt hova tenni…

Cs: Aporral jól jött ki, mert ő július 31-én született!

E: Akkor csak azon izgultam, hogy hazaérjen.

Cs: Az nagyon jó volt, mert utána másfél hónapig otthon voltam.

Mikor ismertétek meg egymást?

E: Az egyetem alatt, tizennégy éve.

Cs: Tizennégy és fél.

E: Csanád a számok mestere, még az én testvéreim születésnapját is jobban tudja nálam.

Cs: A dátumot tudom, de hogy éppen milyen nap van… ahhoz Eszter is kell.

Ugyanarra a szakra jártatok?

E: Neeem, sőt, nem is ugyanarra az egyetemre! Csanád a Corvinusra járt, ő közgazdász, én pedig az ELTE-re arab-török szakra.

Cs: A református teológia kollégiumában laktunk mind a ketten, ott találkoztunk. Eszter szülei református lelkészek, nekem pedig a nővérem járt teológiára, így kerültünk oda. Az egyetem után házasodtunk össze, tíz éve.

Eszter, mindennap főzöl?

E: Igen, bár nekem ez a legnehezebb része a házimunkának. Talán azért is, mert többfélét kell készíteni. Van, hogy egyszerűsítek, és mindenki inkább olyat eszik, ami egyúttal pépesítve Samunak is jó.  Ha eljön édesanyám segíteni, mindig azt kérem tőle, hogy főzzön.

Cs: Ha van időm, beállok én is, szeretek sütni-főzni.

E: Csanád nagyon finom kalácsot süt!

Csanád, lemaradtál esetleg a versenyek miatt valami jelentős dologról a gyerekek életében, például az első szóról, első lépésről?

Cs: Nem, igazából ilyen nem volt.

E: Az első biciklizésről mindketten lemaradtunk. (nevetnek) A fiúk sokat bandáznak a szomszédban, ahol hasonló korú gyerekek vannak, és a szomszédunk egyszer mondta, hogy Apor biciklizett velük. Nem akartam elhinni, de tényleg: egyszer csak már tudott biciklizni.

Cs: Jó, hát a futóbicikli után könnyebb megtanulni.

E: Az ovis évzáróról maradtál le…

Cs: Én ezt könnyen vettem, lesz még sok évzáró.

Milyen apa Csanád? (látom, Csanád is kíváncsian várja a választ)

E: Mindegyik fiú nagy édesapa-rajongó, reggel ébredés után egyből jönnek, és őt keresik. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon jól bánik velük, szeretettel, némi szigorral, és biztos, hogy mindig készen áll egy önfeledt közös játékra.

Nagyon jó pedagógiai érzéke van, ösztönösen jól neveli a gyerekeket. Ő a lehető legjobb apa!

A jó apa definícióját Csanádról lehetne mintázni. Én nem tudok úgy belefeledkezni a játékba, lekötnek a teendők, türelmem is kevesebb van. Mi ezért is nagyon jól kiegészítjük egymást: amihez nekem nincs türelmem, ahhoz ott van ő

Eszter, te is sportoltál, sportolsz?

E: Hatéves koromig Erdélyben éltem, utána Felvidéken, egyik helyen sem volt lehetőségem versenysportra. Amikor Csanádot megismertem, eljártam hozzá Gödöllőre vívni, de ez inkább „hobbivívás” volt. A gyerekek születésével pedig ez is abbamaradt.

Csanád, mi volt a gyerekkori álmod?

Cs: Sok volt, de

az egyik legfontosabb álmom az volt, hogy olimpiai bajnok akarok lenni. Ezt már félig beteljesítettem, de a következő olimpiáról egy még fényesebb éremmel szeretnék hazatérni!

Van korhatár a vívásban?

Cs: Nincs korhatár. Van olyan példa is előttem, hogy 40 év fölött is magas szinten lehet vívni – bár ez ritka. Én 34 éves vagyok, nem érzem magam idősnek – amúgy sem, de a víváshoz meg végképp nem.

Vissza Tokióba: több szempontból más volt ez az olimpia, mint eddig. A járványhelyzet miatt nem volt nézőközönség. Hogy szurkoltatok egymásnak? Volt átjárás ebben a sportágak között?

Cs: Nagyon nagy szigor volt. Nem mehettünk ki más sportágak eseményeire, gyakorlatilag sehová nem mehettünk. Viszont mivel az edzőterem és a versenyterem nagyjából egyben volt, így, ha edzeni mentünk, máris ott voltunk, ennek köszönhetően nézhettük más fegyvernemek versenyeit is. Nekünk például az edzők, a női tőrözők és a női kardozók alkották a tizenegynéhány fős szurkolótáborunkat.

Eszter, Te hogy érzed magad, amikor Csanád vív? Nézed a közvetítést?

E: Általában az idegösszeomlás határán vagyok… A gyerekek születése előtt a hazai versenyeken mindig ott voltam, és a külföldi versenyekre is elkísértem, amikor viszonylag a közelben rendezték meg. Még amikor Apor kicsi volt, vele elmentem például Újvidékre, sőt még két gyerekkel is Düsseldorfba. Élőben jobban bírom az izgalmat, otthon nem bírom nézni.

Sakkozok olyankor az idővel, zajlik a lelki tusa: megnézzem, hogy vajon továbbjutott-e, vagy csak hívjak fel valakit?

Számolgatom, hogy jót jelent-e, hogy Csanád még nem hívott…

Cs: Én akkor hívom, ha már érdemes. Előfordul, hogy nem rögtön, mert vannak olyan állapotok, amikor nem érdemes beszélni. Ha már helyretettem magamban, akkor tudok beszélni.

E: A bronzmérkőzés után rögtön felhívott! Ezt egyébként néztem, mert a csapatmérkőzésnél nem izgulok annyira, mint az egyéninél.

Az éremátadás elég személytelen volt amiatt, hogy az olimpikonok egy tálcáról vették el az érmet, és a saját nyakukba akasztották. Nektek ez milyen volt?

Cs: Engem kiborított ez a rendszer. Abban a pillanatban, amikor jött a tálcahozó, jutott eszembe a megoldás. Decsi Tomi kapta volna az első érmet, én gyorsan átnyúltam, és én akasztottam a nyakába. Utána így folytattuk, sőt, attól kezdve az olimpián minden csapat átvette ezt a gyakorlatot.

Hogy telik a szabadidőtök, mi jelent nektek kikapcsolódást?

Cs: Még nem igazán pihentünk, amióta hazajöttem az olimpiáról. Már várunk egy szabad hétvégét.

E: Nagyon szeretünk kirándulni. Sokat túrázunk, a gyerekek is szeretnek új helyeket felfedezni.

Cs: A tengert, a vízpartot mind a ketten szeretjük. Ha tehetjük, nyáron Horvátországba megyünk pár napra. Ez a járvány miatt az utóbbi években elmaradt.

E: Erdélybe is szoktunk menni, én a hegyeket is nagyon szeretem.

És ha csak rövid pihenésre adódik egy kis időtök?

E: Filmet nézünk vagy olvasunk.

Cs: Akkor olvasok sokat, amikor utazom. Nagyon szeretem Rejtő Jenőt, végigolvastam a Gyűrűk urát, jöhet krimi is, fantasy is. (Fel is idézzük a gyöngyháznyelű, 20 centis kést a Piszkos Fred, a kapitány-ból.)

Melyik életetek legemlékezetesebb eseménye?

Cs: Egy??

Akkor top három? Top tíz?

Cs: A három gyerek születése.

E: Igen, és utána a vívóesemények következnek, azok is felejthetetlen élmények voltak.

Zárásul, már búcsúzóban meséltek el még egy történetet, ami megmagyarázza azt is, hogy miért nem előnyös, ha Csanád megy el vásárolni, amikor időszűkében vannak, egyszersmind jó példa arra, hogy Csanád mennyire megszólítható, emberközeli kiválóság.

Tokió után körülbelül egy héttel a család készült valahova, Eszter pakolt, rendezte a gyerekeket, így Csanádot kérte meg, hogy szerezze be a helyi élelmiszerboltban a hiányzó egy-két dolgot. Csanád sikerrel meg is vette, amit kellett, de annyi ember szólította meg, hogy gratuláljon, aláírást kérjen, pár szót váltson vele, hogy közben észrevétlenül két óra telt el… Eszter ezt kedvesen úgy kommentálta: Csanád ilyen, mindenkivel ilyen barátságos.

Ezt én is csak megerősíteni tudom! Köszönöm az interjút!