A nevelés alapja a szeretet

Az ember társas lény. Fejlődésének alapja a más emberi lényekkel való kölcsönhatás, és ha ez nincs meg, vagy csak kis mértékben, akkor annak súlyos következményei lehetnek A szeretethiány miatt kialakuló betegségek némelyike kifejezetten drámai lehet, és itt csak egyre utalok közülük, ez az „érzelmi depriváció” tünetegyüttese.

Kutatások bizonyítják, hogy az újszülött számára mennyire lényeges tényező a szeretetteljes kapcsolat, és mennyire drámaian szoros az összefüggés a fejlődés és egészség kapcsolati és lelki-érzelmi vetülete között.

Adatok egész sora erősíti meg, hogy ami érvényes az újszülöttre, ugyanaz igaz a kisgyermekre, nagyobb gyerekre és más nézőpontból a felnőttre is: az ember társas lény. A saját személyiségét a másokkal való kapcsolatban ismeri meg, és az által bontakozik ki.

Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik atyja szerint, ha a kapcsolatok pozitívak és megfelelőek, akkor az ember lelki-érzelmi fejlődése maximális szintet érhet el, amennyiben viszont a kapcsolatok negatívak, ez a fejlődés csak részleges lesz. [1]

Az életben és a szülő-gyerek kapcsolat fejlődésében azok a „cselekmények” számítanak, amiknek közvetlen hatása van a gyermek, de ugyanúgy a szülő tapasztalati és érzelmi életére is. Az embernek szüksége van szeretetre, és érezzük, hogy nagy részben a szeretet a boldogságunk gyökere. Ez igaz a gyerekekre, igaz a felnőttekre, és különösen igaz a párkapcsolatra. A pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy alapvető szükségleteink között van az, hogy szeretve legyünk: az ember természetében benne van, hogy vágyik a másik ember szeretetére.

De a szeretetvágy nem jelenti automatikusan azt, hogy sikerül a másik emberrel éreztetnünk a szeretetet. Igaz ez a gyerekekkel való viszonyra is.

A gyermekkel való kapcsolatunk két összetevő alapján változhat: az egyik mi magunk vagyunk, a másik a gyerekünk. A mi erőnk abban áll, hogy dolgozunk magunkon, de fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy ahogy nő a gyermek, vele változik a „nyelv” is, amit megért. A kamaszokkal való párbeszédben ez az egyik alapvető problémaforrás. Eltérő hangsúlyokkal, egyre finomabb kapcsolati módokon és egyre szélesebbre tágítva a horizontját (képes reflektálni önmagára, a másikra, arra, ami „társadalmilag megfelelő”, az elégedettség és az öröm szükségességére), a gyermek halad előre a gyermekkor egyes fázisaiban, egészen a kamaszkorig, amikor a hangsúly arra az igényre tevődik át, hogy megtalálja a saját független személyiségét.

Mindnyájunk felelőssége, hogy fontos legyen, mit „él meg” a gyermek. A gyermek jogai között szerepel az is, hogy legyenek mellette olyan felnőttek, akik jól ismerik a gyerekkor jellemzőit, akiknek van a tarsolyukban nevelői minta. Ezzel a tudással minden nevelőnek rendelkeznie kellene, de alapszinten minden jövendő szülőt is el kellene látni vonatkozási pontokkal, még mielőtt megszületik a gyermekük. Tulajdonképpen a szülői hivatás tá­mogatása is a gyermek jogai közé tartozik.

A gyermeknek joga van az egyéni és szociális képességek teljes kibontakoztatásához, ez pedig a gondviselővel való jó kapcsolaton alapul, amelyben megtapasztalhatta azt, hogy szeretetet tud adni és kapni. Ugyanebből a kapcsolatból táplálkozik az önbecsülés, a maga és mások iránti tisztelet, a szabályok közösségi dimenziója, a valahova tartozás érzése, a motiváció, a gyökeret eresztés, az eszmények idealizálása, a saját „különlegességének” fel­ismerése, az egyéni képességek és a tehetség kiteljesedése.

Ebben a folyamatban a gondviselő szavai másodlagosak: neveléskor nem szép beszédeket kell mondani.

Az számít, hogyan viselkedünk, mit tükröz az életünk, a konkrét cselekedeteink, és a sor végén állnak, talán, a szavaink, már amikor hűek a tetteinkhez.

A gyermek végül is nem abból tanul, hogy a felnőtt mi szeretne lenni, hanem abból, hogy mi most. Nem elég az, hogy a gondviselő őszintén szeretne pozitív ideálokat és pozitív életstílust közvetíteni, nem elég, hogy azért dolgozik, hogy valóság legyen a szeretetteljes gondozás: meg is kell ezt mutatnia. Meg kell legyen benne a képesség (bár minden kultúrában ezerféle árnyalata van ennek), hogy cselekedeteivel megmutassa a gyermek iránti szeretetét: rámosolyog és nem rákiabál, megajándékozza és nem megzsarolja, együtt játszik vele egy órát és nem a telefonhívásokra válaszol, és így tovább.

Gary Chapman [2] amerikai pszichológus dolgozta ki a szeretetnyelvek rendszerét, melynek ismeretében a maguk teljességében, empátiával élhetjük meg a kapcsolatainkat. Szükségünk van arra, hogy szeretetet adjunk és kapjunk, hisz ez az igény mélyen ott van minden emberben, és ennek kibontakozása segíti a személyiség fejlődését.

Az, hogy a felnőtt mennyire fogja tudni kifejezni a szeretetét, nemcsak a saját akaratán múlik, hanem azon is, hogy ő mennyire lett a szeretetre „nevelve”. Aki többet kapott, többet fog tudni adni. De abból is jó gondviselő válhat, aki „szegénynek” érzi magát, aki tudja, hogy gyerekkorában a szeretet és törődés utáni vágya kielégítetlen maradt, aki sivárnak érzi magát, mert sok mindentől megfosztották.

Ez akkor tud bekövetkezni, ha el tudja magát fogadni a határaival együtt, ha úgy tud dönteni, hogy odaajándékozza magát, ha meglesz benne az alázat, hogy kérdéseket tegyen fel magának, és el meri utasítani az erőszakot, ami megpróbál fölé kerekedni, és ha lesz bátorsága az elszigetelődés helyett a szembenézést választani.

Egy gyermeknek joga van ahhoz, hogy megtapasztalja a szeretetet, és ő válhat annak a forrásává is: hihetetlen, de nem ritka, hogy egy kisgyermek indítja el az ingyenes odaajándékozás és a határtalan szeretet kiáradását abban, aki azt hitte, ő képtelen szeretetet adni és kapni, így virágoskertté válnak az addig terméketlennek hitt szívek. Az élet egyik legnagyobb csodája, amit a gyerekorvosok, köztük én is, ámulva szemlélünk: a szülő szemében megjelenik egy új, addig sosem látott fény, és gondolkodás nélkül készek lennének levágni a karjukat vagy az életüket adni azért az épp csak megszületett apró emberi lényért.

Az alábbi írás részlet Raffaele Arigliani: Nevelés stressz nélkül? – Hogyan váljunk kiegyensúlyozott szülőkké? című könyvéből. A könyv online megrendelhető.

[1] Rogers C. R. (1983), Un modo di essere, Psycho, Firenze. Magyarul: Valakivé válni – A személyiség születése, SHL Könyvek, Bp. 2018
[2] 16 G. Chapman, Az öt szeretetnyelv – Egymásra hangolva, Harmat Kiadó, Bp. 2015. és G. Chapman, R. Campbell: Az öt szeretetnyelv – Gyerekekre hangolva, Harmat Kiadó, Bp. 2015.127