Mint a mókus fenn a fán… Miért érzünk nosztalgiát olyan dolgok iránt is, melyek nem voltak jók?

Április 4-e ma egy olyan nap az évben, mint a többi, idén például csütörtök.

Néhány évtizede azonban még pirossal volt írva a naptárban, nem kellett dolgozni és iskolába menni, mert ez volt a Felszabadulás napja. Én magam általános iskolás koromban kellett, hogy utoljára ünnepeljem április 4-ét, nyolcadikos voltam 1989-ben. Így aztán még jól ismerem (főleg mivel ének-zene tagozatra jártam) az ünnephez kapcsolódó mozgalmi dalokat, és jól emlékszem, amikor különféle újpesti gyárakban az iskolai énekkarral felléptünk egy-egy üzemi április 4-iki ünnepségen.

Noha otthonról keresztény értékrendet kaptam, és már gyerekként is nagyon is jól érzékeltem a kommunista ideológia hamisságát, valamint akkoriban ezeket a fellépéseket kifejezetten rühelltem, nem tagadhatom magam előtt, hogy ha visszagondolok erre az időszakra, egyfajta nosztalgikus érzés fog el. S nyilvánvalóan nem én vagyok ezzel így egyedül, hiszen a különböző retro múzeumok, filmek nagy népszerűségnek örvendek, sőt régi termékeket igyekeznek felújítani (például a Bambit), mert a nosztalgia érzése jó fogyasztásösztönző is.

Mi tulajdonképpen a nosztalgia?

A szó maga csak a 17. században született, egy Johannes Hofer nevű svájci orvos alkotta meg görög nóstos ’hazatérés’ és álgos ’fájdalom’ szavakból arra a jelenségre, amit svájci zsoldoskatonákon tapasztalt, akiknek hosszú éveken át hazájukon kívül kellett szolgálatot teljesíteni, és akik egészen a megbetegedésig hiányolták a hazájukat: a tájat, az ételeket, a környezetet. Sokáig mentális zavarnak tekintették a nosztalgiát és kizárólag a honvágy jelenségére alkalmazták a szót. Ma már nosztalgia alatt a múlt iránti általános vágyakozást értjük. Azt is tudjuk, hogy a nosztalgia érzése teljesen általános, és nemhogy nem betegség, de hasznos megküzdési forma a negatív érzelmekkel szemben. A nosztalgia segíthet, hogy rendet teremtsünk saját élményeink zűrzavaros folyamában, és egyfajta koherens élettörténetet alkossunk önmagunk számára, ahol értelmet nyernek a korábbi negatív tapasztalatok is.

A nosztalgia ezen kibővített értelme is összefügg azonban a szó eredeténél álló otthon fogalommal, hiszen amire nosztalgikusan visszaemlékezünk, az egy olyan ismert, otthonos helyzet, aminek felidézése a biztonság érzetével tölt el minket.

Híres példa az emlékezet felébresztésére Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényciklusának egyik jelenete, ahol a narrátor felnőttként egy jellegzetes francia süteményt, madeleine-t eszik, s ennek íze hirtelen felidézi benne gyerekkorának estéit.

„A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.”

_{(Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában. Swann, 1-3.; ford. Gyergyai Albert; Grill, Bp., 1937)}

Talán itt kapcsolódhatunk vissza a bevezetőben idézett kommunista ünnepre: noha gyermekkoromnak ez az epizódja akkortájt nem tartozott a kifejezetten örömteli pillanataimhoz, az biztos, hogy egyfajta otthonosságot jelentett: kisgyermekkorom óta ismert énekek, történetek, szokások, öltözet kapcsolódott ehhez az ünnephez.

Ráadásul ezek azóta teljesen eltűntek az életemből, nem úgy, mint például a sokszor napra pontosan ezzel egy időben zajló nagyheti szertartások élménye, melyek ma nem váltanak ki belőlem nosztalgiát, hiszen azóta is rendszeresen újra- és újra átélem őket.

Felmerül tehát a kérdés, hogy ha nosztalgiával gondolunk valamire, amit egyébként akkor is, most is elítélendőnek tartottunk, akkor ezzel rehabilitáljuk azokat az időket? Pintér Judit Nóra A nem múló jelen: trauma és nosztalgia c. könyvében így ír: „az érzelmi ambivalencia úgy tűnik, hogy nem akadályozza meg a nosztalgia fellépését. A nosztalgia tehát semmiképpen sem egy reflektált döntés, vagy átgondolt értékelés eredménye.” (98. o.)

A pszichológia ma már megkülönbözteti a resztoratív és a reflektív nosztalgiát. A resztoratív nosztalgia vissza akarja hozni a letűnt időt, és aki így nosztalgiázik, az nem fogadja el, hogy most már más van, mint egykor volt. A reflektív nosztalgiázással viszont a jelen elfogadásához merítünk erőt a régi élményekből. A lelki életben is szokták javasolni, hogy amikor éppen kevésbé vagyunk topon a hitünkben, idézzük fel az Istenhez való közelségünk pillanatait, amikor megtapasztaltuk, hogy Ő szeret minket, hív és bátorít. Nekem is szép élményem volt az elmúlt hetekben, amikor úgy adódott, hogy abba a templomba térhettem be néhány percre imádkozni, ahová kisgyerekkoromban jártam. Az viszont már resztoratív nosztalgia, ha mondjuk csak ebbe a templomba lennék hajlandó menni ma is, noha azóta messzire költöztem tőle.

Amikor tehát nosztalgikus érzésünk támad, ha véletlenül meghallunk egy régi úttörődalt, akkor az tölt el minket jó érzéssel, hogy van múltunk, vannak gyökereink, van honnan merítenünk a jelen megéléséhez. Összekeveredik bennünk a gyermekkor összetett élménye, ami során sok szeretetet kaptunk, sok jó élmény ért minket, s ez még az amúgy unalmas és demagóg április 4-iki ünnepek emlékét is megszépíti. Amikor nosztalgikusan visszaemlékezünk egy helyzetre „nem csupán egy helyzet reprezentálódik, hanem egy letűnt korszak is, és ennyiben fájóan közel hozza az idő visszafordíthatatlanságát” (…) „A nosztalgia az elmúlást magát, azaz az időt is tapasztalattá teszi.” (Pintér Judit Nóra, 100. o.) A nosztalgia ezért kicsit keserédes érzés: a múlt elvesztése feletti fájdalom színezi az egykori boldogság emlékét, és ez még akkor is igaz, ha a múltbeli élményt akkor és ott nem is éreztük olyan boldognak. Pintér így folytatja (104. o.):

„A nosztalgia által hordozott igazság könnyen lehet tehát, hogy olyan igazság, amely soha nem volt valóság.”

Más kérdés természetesen, ha igazán traumatikus élményeket hív bennünk elő valamilyen inger. Ha az egykori bántást, nélkülözést nem tudtuk feldolgozni, akkor nem nosztalgiát ébreszt bennünk az emlék, hanem ugyanazt a fájdalmat hozza elő, amit egykor átéltünk. A feldolgozatlan trauma már túllép az általános emberi tapasztalaton, és a lelki egészség hiányához vezethet, ezért ennek kezelése általában szakszerű segítséget igényel. Ugyanakkor, mint ez a fent többszörösen idézett műből kiderül, a feldolgozott trauma kaphat nosztalgikus jelleget. De ez már egy másik történet.

Anélkül tehát, hogy visszasírnánk a régi április 4-éket, megengedhetjük magunknak, hogy nosztalgiával emlékezzünk gyermek- vagy ifjúkorunkra. Csak tudatosítsuk magunkban, hogy nem azok az idők voltak tökéletesen szépek, hanem a mi saját szubjektív önérzékelésünk tölt el kellemes érzéssel.

Felhasznált irodalom:

_{Pintér Judit Nóra: A nem múló jelen: trauma és nosztalgia. Budapest, L’Harmattan, 2014.}

_{https://www.psychologytoday.com/intl/blog/time-travelling-apollo/201606/the-two-faces-nostalgia}

_{https://www.psychologytoday.com/intl/blog/hide-and-seek/201411/the-meaning-nostalgia}

_{https://pszichoforyou.hu/nosztalgia/}