Mit adhat az önismeret az istengyermekségünknek?

Sokszor éri az a vád az önismereti munkát, hogy túlságosan befele irányuló, önző, mások szolgálata helyett a saját egyéni célokra, érzésekre és szükségletekre fókuszáló – mondjuk ki: köldöknézegető tevékenység.

Keresztényként sokan kapjuk azt az útmutatást az életre, hogy mások szolgálatának kell szentelnünk magunkat, azt keresni, az Úr hol készített hivatást nekünk, ahol mások szükségleteinek betöltésén keresztül, a Szeretet kovászaként tudjuk a világot jobb hellyé tenni. Ez az útmutatás nem hibás, viszont fekete-fehér kidolgozásban kiválóan navigálhat bennünket a földi és túlvilági Pokol felé.

Már az ókoriak is ismerték az istengyermekség fogalmát, ők azonban az istenekkel való teljes azonosság, illetve a panteista szemlélet mentén értelmezték azt. A zsidóságnál jelent meg először az “isten népe” fogalom, amelyet az Újszövetség embere számára Krisztus áldozata tett egészen személyessé.

Krisztus kereszthalála hozta személyes közelségbe a ma kereszténye számára is az Istenhez fűződő viszonyt, és az individualizáció teszi ma is központi kérdéssé számunkra: NEKEM milyen az Istenhez fűződő viszonyom?

El tudom-e fogadni a megváltást vagy azon kívül definiálom a szabadságomat?  Mitől válik Isten az Atyámmá? Hogyan állok a Vele való bizalommal? Milyen felelősségem és milyen mozgásterem van a Vele való kapcsolatban? Hogyan tekintek a szabadságomra: felnőtt viszonyban vagyok Őáltala, Ővele és Őbenne, vagy függő helyzetben, a felelősségemtől eltávolodva várom, hogy irányítsa az életemet?

Szemben az ókori vérszerintiséggel, a keresztények Istene örökbefogadott bennünket. Ebben az örökbefogadásban nem csak az Atya akarata érvényesül, hanem a saját, emberi szabad akaratunk is. A Szentlélek az, aki kegyelmi módon megvalósítja az átalakulásunkat, amikor igent mondunk az Atyára, belehelyezzük a bizalmunkat, felnőtt-felnőtt viszonyt alakítunk ki vele, miközben részesülünk Krisztus istenfiúságában. Ez vezet el bennünket önként vállalt, tettekben és hitben kifejeződő keresztény hivatásunkhoz.

Mi ez a hivatás? Jézus világosan értésünkre adja:

“Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 37-40)

Leegyszerűsítve: bizalom Istenben, szeretet felebarátunk felé, szeretet önmagunk felé.

Ez a három. Nem kettő. Nem kettő és fél.

Mégis, ha körbenézünk, mintha az első kettő után a keresztények vennének egy nagy levegőt, és kifújnák, anélkül, hogy a harmadik is elhangozna. Mintha önmagunk szeretete nem lenne annyira fontos. Mintha félelmetes volna kimondani. Mintha önzés, bűnös dolog volna magunk felé fordulni. Mintha az, ami vagyunk, valami gonosz, gyűlöletes dolog volna.

Jézus nem azt mondta, szeresd az Atyát és tegyél meg mindent másokért. Ő azt kérte, szeressünk másokat, úgy, ahogy magunkat. Teremtményi módon, nem bálványként, de szeressük.

De hogyan tudok valamit szeretni, ha nem ismerem? Ha nem ismerem a benne rejlő lehetőségeket, a motívumokat, amelyek mentén a gondolatait, cselekedeteit, érzéseit szervezi? Hogyan szerethetek valakit, ha nem ismerem a vágyait, a belső motivációit? Ha ignorálom a szükségleteit, ha nem húzom meg a határait se kifelé, se befelé? Azaz

hogyan szerethetem önmagamat, ha nem tudom, ki vagyok, mit szeretnék, mik a mozgatórugóim?

Hogyan szerethetem önmagamat, ha nem tudom, miért kapcsolnak be bizonyos működésmódjaim? Ha nem tudom, időnként miért leszek feszült, ideges? Hogyan tudom szeretni magamat, ha a lelki sebeimet kegyes sebtapaszokkal ragasztgatom, ami alatt se tisztulni, se lélegezni nem tudnak?

Az önismeretnek nincsen más célja, mint megmutatni mindazt a kincset, amit Mennyei Atyánk belénk lehelt az első leheletével. Megmutatni, miért fontos számunkra az, hogy harmonikus legyen a környezetünk, tele szép tárgyakkal. Miért fontos az, hogy hegyeket hódítsunk meg? Megmutatni, miért fontos a családunkért mindent alárendelni. Miért fontos, hogy a munkánkban a maximumot nyújtsuk? Megmutatni, miért vágyunk naponta 10 percet csak csendben üldögélni a kertünkben. Megmutatni, miért megyünk vissza minden gyerekünk után dolgozni, vagy miért maradunk otthon 15-20 évig.

Megmutatni, hogy miért fáj, ha kihagynak valamiből. Miért leszünk ingerültek, ha a főnökünknek fontosabb az értékesítés, mint a tökéletes termék? Miért dühít, ha valaki másképp látja a világot? Miért fáradunk el a közösségi alkalmakon annyira? Miért bírjuk nehezen a megbeszéléseket, és miért vágyunk arra, hogy végre tegyünk valamit? Miért lázadunk fel belül minden kötöttség ellen?

Amikor önismerettel foglalkozik az ember, akár olvasással, online képzéssel, önismereti csoportban, egyéni beszélgetésben segítő szakemberrel, valójában arra kap lehetőséget, hogy az Isten hívására egészséges választ tudjon adni. Arra, hogy úgy tudja felebarátját szeretni, ahogy önmagát. De hogyan tudnám a másikat éppúgy szeretni, mint önmagamat, ha önmagamat is utálom? Az önismeret útja az önmagammal való kiengesztelődéssel kezdődik. Elfogadni, megszeretni önmagamat mindazzal a szépséggel, amit Istentől, és sebzettséggel, amelyet a környezetemtől kaptam, megtalálni önmagam határait, és ugyanezt megengedni a másiknak. Elfogadni, hogy neki más saját szépségeket adott a Gondviselőnk, és megérteni, hogy más sebeket szerzett. Elfogadni és megengedni, hogy máshol legyenek a határai, mint nekem.

Ebben nagy segítség számunkra az önismeret, de talán még nagyobb az, akinek biztonsággal ajánlhatjuk fel az elakadásainkat is: a Szentlélek az, aki belső átalakulásunkban mindig mellettünk áll kegyelmével.

„Istenem, küldd el Szentlelkedet, hogy megtanítson, milyen vagyok én és milyen vagy Te!”  (Vianney Szent János)