Egy kertben több virág – a testvérekről

Az első baba érkezésekor minden szem, fül, gondolat rá összpontosul: kislány vagy kisfiú, mi legyen a neve, kire fog hasonlítani, milyen szülők leszünk és így tovább. Ám amikor a második csöppség van úton, másképp várakozunk. Egyrészt már van tapasztalatunk gyerekről, szülőségről, nevelésről. Másrészt van egy pár hónapos-éves, óvodás-iskolás, netán kamaszkorú gyerekünk, aki aktuális életkorának megfelelően igényel bennünket. Így törvényszerű, hogy nem ugyanúgy készülünk. És van egy új, nagyon fontos feladatunk: nem csak magunkat és párunkat készítjük a pici érkezésére, hanem a nagyobb gyerekünket is a testvérségre.

Hogyan készítsünk fel egy elsőszülöttet?

Legyen akárhány éves a gyerekünk, beszélnünk kell vele arról, hogy kistestvére érkezik. Egy 15 hónaposnak is el lehet mesélni, hogy milyen, amikor új családtag érkezik a családba, aki kezdetben nagyon pici, sokat sír, sokat alszik, de később tudnak majd együtt játszani, kalandozni, és a kis családunk ugyanilyen szeretetteljes, csak picit nagyobb lesz. Rajzolás, közös játékok, spontán mesélések révén közelebb kerülhet a leendő nagytestvérhez a gondolat. Ha pedig már nagyobb gyermekünk mellé érkezik a testvér, szintén nagyon fontos beszélgetni róla: mi változik, mire számíthat, miben tud majd ő is segíteni, mi marad ugyanúgy, mint eddig.

Minden előkészület és odafigyelés ellenére a testvér megszületésekor – és még inkább hazaérkezésekor – hallhatunk olyanokat, hogy: „Vigyétek vissza a kórházba! Nekem nem kell kistestvér! Miért nem dobjuk ki a kukába, ha ennyit sír?!” Ilyenkor el kell magyarázni neki, hogy annak idején őt sem dobtuk ki a kukába vagy vittük vissza a kórházba, mert őt is nagyon szerettük, ahogy a kistestvérét is. Erőltetni semmiképpen sem érdemes a kapcsolódást, hiszen az könnyen ellenállást válthat ki a teljesen új helyzetbe került gyermekünkből. De hát nem csoda, hogy így van! Gondoljuk csak el, hogy az addig idillikus, anya és apa osztatlan figyelmében és szeretetében sütkérező elsőszülöttnek egyszer csak társa akad, akivel így vagy úgy, de mégiscsak osztoznia kell mindezen. Csöppet sem könnyű helyzet. Sok türelem és érzékeny odafordulás szükségeltetik ilyenkor a szülőktől.

Nincs testvérkapcsolat testvérféltékenység nélkül

A gyerekek hangosabb, vagy sokszor erőszakosabb megnyilvánulásai rendszerint arról szólnak: figyelj rám! Különösen nagy jelentősége lehet ennek akkor, amikor testvér érkezik a családba. Itt nem arról van szó, hogy a nap minden pillanatában kényszeresen oda kell figyelnem és ki kell elégítenem mindkét gyerekem összes igényét, hiszen ez lehetetlen és kimerítő. Sokkal inkább a minőségen van a hangsúly. Azzal, hogy megszületik az új baba, nyilvánvaló, hogy a legtöbb figyelem rá összpontosul, de emellett akár csak napi 15-20 percet csakis a naggyal foglalkozzunk. Legyenek csak vele megélt programok, tevékenységek. Ilyen például a közös séta, az esti mese ölbe véve, vagy később mellé ülve beszélgetni a napjáról, mik történtek vele aznap és mi volt nehéz számára. Lehet egy napot lezáró közös táncunk vagy versikénk. A baba alvásidejében játszhatunk társasjátékot vagy kirakózhatunk, csak mi ketten. Így kizárólagos és minőségi figyelmet kap, ami érzelmileg feltölti őt és könnyebben tolerálja majd a kicsire fordított sok időt is, hiszen tudja, neki is jár.

Hiába testvérek, nincs két egyforma gyermek. Ezt szülőként szinte már azonnal megtapasztalhatjuk, de fontos ezt valóban el is fogadnunk. Az egyikükkel könnyebb a napirend betartása vagy az öltözködés, a másikuk nyüzsgőbb, szeleburdibb, konokabb természet, akivel sokszor harcnak éljük meg a napi rutint is. De legyen szemünk arra, hogy miben jók, miben különlegesek, miben kedvesek.

A testvérek közt betartandó egyenlőség nem arról szól, hogy teljesen ugyanazzal az elvárással, mércével, viszonyulással állunk mindkettőjükhöz.

Mert ezzel – noha jót akarunk – árthatunk a személyiségfejlődésüknek, hiszen nem önmagukhoz mérten kezeljük őket. Vehetünk például ugyanolyan méretű és típusú poharat, tányért nekik, de a kedvenc színük szerint, fenntartva ezzel az egyenlő, de mégis különböző érzetét. A differenciálás a dicséretben is nagyon fontos. Azért dicsérjük meg, amit magához képest felülteljesített. Lehet, hogy az a másik testvérnél alapvető, de nála fejlődés és igyekezet eredménye. Ha specifikusan jelzünk vissza a testvérek felé, azt érzik, láthatóak, különlegesek, önmaguk.

Nem vagyunk döntőbírók!

A testvérség egyik legnagyobb szépsége, hogy megtanulnak osztozni egymással, tekintettel lenni a másikra, támaszkodni és segítséget kérni egymástól. Ugyanakkor kell legyen mindenkinek a fentebb említett saját idő mellett saját tere és tulajdona is. Ez nem feltétlenül a külön szoba, de ha egymásnak feszülnek az indulatok a testvérek között, jó, ha van egy kuckó, sarok vagy egy játék, tevékenység, amibe vagy ahova elvonulhatnak a felek. Ezt szülőként előmozdíthatjuk és irányíthatjuk, de nem érdemes kényszerítenünk vagy büntetésként használnunk testvércsata idején.

Ne tegyünk igazságot! Sosem tudhatjuk, hogy úgy volt-e, ahogy bármelyik gyerekünk állítja. A viták, civakodások esetében is érdemes várni néhány percet, nem rögtön odarohanni és közbeszólni. Az esetek nagy részében valamiféle kompromisszum vagy megoldás születik a testvérek között. Ha elmérgesedne a helyzet, verekedéssé vagy komoly veszélyt jelentő bántássá fajul, akkor természetesen a szülő feladata hogy leállítsa, hiszen az nem férhet bele a családon belüli kapcsolatokba (sem).

Kerüljük a hibáztatást és a hasonlítgatást! Ha „bezzeg-gyereket” és „fekete bárányt” hozunk létre, bebetonozzuk a testvérek közti viszályokat és azok elmélyítésében is jelentős szerepet vállalunk. Mindegyik gyerek a saját, egyedi értékeiért fontos és szerethető, nem egy általános keretnek való megfelelése miatt.

Talán minden szülő számára izzasztó kérdés: kit szeretsz jobban? Rávágjuk: mindegyikőtöket egyformán szeretlek. De mégis tudjuk, hogy

nincs „egyformán szeretni”, hiszen az emberek sem ugyanolyanok, hogy lennének ugyanolyanok a kapcsolatok? Mindegyik gyerekünket másért és másként szeretjük.

Egyszer egy anyukától hallottam, és nagyon tetszett a válasz: „Téged Marcisan szeretlek, Annát pedig Annásan!” De azt is mondhatjuk: „Te vagy a szívemnek legkedvesebb Marcija, a testvéred pedig a szívem legkedvesebb Annája!”

Számomra egy kép nagyon beszédesen fejezi ki a testvérkapcsolatot: egy szőke és egy barna hajú buksit látunk, ahol a két haj közös copfba van fonva, a végén megkötve. A képnek a következő címet adnám: Ki vagy te? A barátom? A támaszom? Az ellenségem? A példaképem? A követőm? – Nem! A testvéred vagyok. Mindez és még annál is több.