Egy sorsfordító baleset, ahogy a feleség megélte

Felkerestem néhány barátomat, akik vállalták, hogy megosztják krízisélményüket, azt, hogy miként találták meg abban a helyzetben újra az életüket, vagy miként élnek azóta is együtt az erőt próbáló helyzetükkel. Az ő érzéseiket, gondolataikat osztom most meg, hátha találtok bennük kapaszkodót a ti krízisetek idején, illetve talán ezáltal jobban, empatikusabban tudunk odafordulni a krízisben levő barátainkhoz, mert bizony néha az sem olyan könnyű!

A második történetben egy házasságba pillanthatunk bele, ahol a férj egy balesetben lebénult, s a feleségnek két kicsi gyerekkel kellett ebben a helyzetben helytállnia. Virág 13 év távlatából meséli el, hogy miként élte meg a baleset utáni időket, mi segített, és mi hátráltatta, hogy „lábra” álljanak: kezdetben a fizikai, logisztikai, aztán a lelki leterheltség jelentett nagy kihívást. Megtudhatjuk, hogy az újratervezéshez az önmagukra reflektálás, az önismeret miként tudott nekik segíteni, akár abban is, hogy a határaikat megismerjék és sok beszélgetéssel meg is tudják tartani. De beszél arról is, hogy mit lehet kezdeni az elvárásainkkal, vagy miért fontos, hogy a házastársi kommunikáció ne váltson szülő-gyerek kommunikációs szintre.

2007 szeptemberében történt – még ma is élénken él az emlékezetemben – még két pici gyerekkel voltam otthon. Reggel jött a telefonhívás, nem sokkal férjem munkába indulása után – rossz érzés fogott el – ő hívott. Azt mondta, hogy ne ijedjek meg – ettől ijedtem csak meg igazán! Mondta, hogy a motorjával együtt elütötték. Anyukámat hívtam segítségül, hogy a gyerekekre vigyázzon. Ezzel kezdetét vette egy hosszú ideig tartó bizonytalanság.

Ha nem lettek volna a gyerekek, biztos több időm jut az önsajnálatra, az aggódásra, a fejben való negatív gondolatok körüli pörgésre.

Ők azonban napi 24 órás elfoglaltságot biztosítottak. Így a lelki helyett inkább fizikailag volt nehéz ez az időszak: gyerekfelügyeletet megszervezni, hogy beszaladjak a kórházba, majd vissza. Sokat imádkoztunk, sokan imádkoztak értünk. Bizakodtunk. András a rehabilitációra került, hogy megtanuljon önállóan, kerekesszékes életet élni. De ő nem akarta megtanulni, mert „Hiszen én hamarosan meggyógyulok!” Majd egyre jobban bekúszott a tudatomba az aggódás, hogy a beígért javulás nem történt meg. Egy újabb orvosi vélemény kimondta, hogy baj van. Az állapot visszafordíthatatlan!

András végül is úgy jött haza a rehabilitációról, hogy nem volt önálló. Így olyan lett nekem, mint egy harmadik gyerek, de a fizikai teher mellett számomra lelki teher nehezebb volt. A férjem, aki a támaszom lehetne, akire, mint férfira, férjre szükségem lenne a mindennapokban, egy hisztis gyerekként viselkedik. Ez most már így lesz egész életünkben? Egyszer csak azt mondtam neki, hogy eddig, és nem tovább.

Elmondtam, hogy mit érzek, és hogy arra lenne szükségem, hogy a társam legyen, és sok mindent ő is meg tud csinálni, még ha lassabban is. Be kell rendezkednünk erre az életre!

Mindig is tudtam, hogy dolgunk van egymással, egymás mellé lettünk rendelve, ezért válni, elhagyni nem akartam. Nekünk együtt kell boldogulni. Komoly önismeretre tettünk szert. Én alapból megoldó típus vagyok, szívesen segítek is, de pont ebben kellett hátrébb lépnem, hogy teret adjak a társamnak. Például engedjem, hogy ő vigye ki a szemetet. Ha erre nem figyelek, akkor a saját szükségleteimet háttérbe szorítva megcsinálok dolgokat helyette, de ez senkinek nem jó! Hiszen ezzel azt hangsúlyozom, hogy én milyen jó vagyok, te pedig erre sem vagy képes. Kezdetben ezen elcsúsztak a dolgok. Én áldozatkész típus vagyok, ő pedig elhagyta magát. Annak idején az anyukája nagy szeretetben, de egyedül nevelte, és szinte mindenben ki volt szolgálva. Nekem viszont egy erős apám volt, aki jól viselte a fizikai terhelést. Most meg látok egy gyenge, elesett férjet. Csalódás volt a számomra, hogy ennyire elhagyta magát. Nem tudtam tisztelni, becsülni, amiért így viselkedett, hiszen az apai mintám miatt erős elvárásokkal is néztem őt. Most már tudatosan figyelünk arra, hogy én is húzzam meg a határaimat, ne ugorjak rögtön. De ő se éljen vissza a helyzetével, és ne ugráltasson. Persze közben a gyerekek is nagyobbak lettek és önállóak, és persze a férjem is megtanulta a kerekesszékes életet.

Nagyon sokat beszélgettünk erről, hogy a határok a megfelelő helye legyenek, így ma már újra férfiként, társként van jelen az életemben. Sokat tanulunk egymástól és együtt is ebben az időszakban. A nehézségek ellenére is, számunkra nincs olyan opció, hogy külön, nekünk Isten terve szerint együtt kell bejárni az utunkat, és megkapjuk hozzá a kegyelmeket. Nagyon figyelünk a jelekre, mert azok figyelmeztetnek minket, hogy jó irányba haladunk-e, vagy nagyon csak a saját elképzelésünkhöz ragaszkodunk?

Az imában sem én kérek Istentől, hanem arra várok, hogy Ő jelezzen nekem, hogy mit szeretne. Bíztam a férjemben is, hogy meg tudja tenni, ami szükséges.

És igaz, hogy sokáig sodródott, de miután határozott, akkor képes volt változtatni. Két ember kapcsolatát csak két ember tudja fenntartani. Olyan jó megélni, hogy a férjem szeret annyira, hogy képes miattam túllépni önmagán. Kegyelemként éltük meg azt is, hogy egyszerre sosem voltunk mélyponton. Mindig a fent levő húzta fel szeretettel magához a másikat.

* * *

Ha szeretnétek a férj oldaláról bővebben is megismerni a történetet, akkor olvassátok el, a „Táncon innen és túl” című könyvet, amelyben Holló Andrással, a kerekesszékes tánctanárral Sz. Kiss Mária beszélget.