„Három ajándék a mennyei Atyától” – egy normálisan rendkívüli családalapítás

Andival és Istvánnal (barátok közt Keri) a 2010-es évek elején ismerkedtünk meg a Fokoláre Mozgalom közösségében. Azóta elsodortak egymástól az élet hullámai, nem sokat tudok róluk, úgyhogy a riporter valós kíváncsiságával hallgatom szavaikat.

Mesélnétek pár szót a családotokról és hogy mióta vagytok együtt?

István: Kilenc éve vagyunk házasok, három gyermekünk van: Bence a legidősebb, ő most volt kilenc, Nessza júniusban töltötte a hetet, Vince pedig most októberben volt másfél éves. Mindketten Csíkszeredában születtünk, ott nőttünk fel, egy ideig egy iskolába is jártunk, egy művészeti gimnáziumba, azaz líceumba, négy iskolai év van közöttünk.

Andi: Volt otthon egy kórus, együtt énekeltünk ifjúsági miséken. Ott fűződött szorosabbra köztünk a kapcsolat, de csak jóbarátok voltunk. 2011-ben már mindketten Budapesten éltünk, én tanultam, ő dolgozott, és rám írt a születésnapomon. Innen indult minden…

Hogy alakult a szakmai életetek?

Andi: Tájépítészetet szerettem volna mindenképp tanulni, elvégeztem Budapesten a BSc-t, a mesterit, és még a doktori képzést is, ami tíz évig eltartott, épp most fejeztem be, Vince mellett. A mesterdiploma óta folyamatosan dolgoztam is a Fővárosi Önkormányzat Városépítési Főosztályán a főépítész mellett, 2017 óta pedig – elvileg most is, csak most gyereknevelésin vagyok –, a III. kerületi önkormányzat városfejlesztő cégénél.

István: Művészeti iskolába jártam, zenét tanultam, utána pedig nyelveket. Végül Csíkszeredában diplomáztam, angol-román nyelvtanári szakon. Utána jöttem át, fordítóként kezdtem el dolgozni, majd egy kommunikációs multi szippantott fel, aminél majdnem tíz éven keresztül dolgoztam. Másfél éve mentem át egy másik céghez, ahol hasonló munkát végzek, viszont nem három műszakban, és csak nappal dolgozom. Eléggé nagy stressz volt már, hogy például nem tudtunk a családdal tervezni hétvégére.

Az egymásra találás után hogy történt a családalapítás?

Andi: 2015. október 23-án házasodtunk össze. Gyerekeket, négy gyereket szerettünk volna. Úgy gondoltuk, hogy nem baj, ha nincsen lakás, nincsen autó, az első az, hogy mi és a gyerekek legyünk, együtt legyünk, a többi majd alakul hozzá. Aztán a Jóisten fordítva gondolta, először lett lakásunk, aztán autónk, és utána a család bővülése. Sok váratlan, gondviselésszerű segítséget kaptunk, így például meg tudtunk esküvő után vásárolni egy panellakást. De az évek során mindig szem előtt tartottuk, hogy mindenekelőtt az életet, a belső, a lelki életet vigyük előre, és az anyagi majd jön hozzá. Később sok olyan helyzet volt, amikor emellett a döntésünk mellett ki kellett állni. De nekünk akkor fiatalként nagyon…

István: …mondd csak ki: romantikus elképzeléseink voltak.

Andi: Szerettünk volna gyereket, de nem jött a baba, sokáig a pajzsmirigy alulműködéssel jártam orvoshoz, de hiába állították be, nem segített.

István: Két éven át kerestünk itt is, ott is, elmentem én is orvoshoz. Végül az eredmények alapján összeállt a kép, hogy esetleg lombikkal lehetne kisbabánk, de annak is kicsi az esélye.

Andi: Nekünk világos volt, hogy így a lombik nem a mi utunk. Akkor, ’18 márciusában szembejött velem neten a Mindenkinek jár a család^[1] c. könyv. Elolvastuk, beszélgettünk az örökbefogadás lehetőségéről, és májusban már ott kopogtattunk a Tegyesz-nél, a gyermekvédelmi szakszolgálatnál.

Hűha, nagyon gyorsan eldöntöttétek. Ennyire egyértelmű volt számotokra?

István: Igen, teljesen.

Andi: Emlékszem, az eljegyzés után sétáltunk fel ketten a Várba, és felmerült a gyerektéma. Azt mondtuk, hogy az sem baj, ha nem születik babánk, akkor majd örökbe fogadunk. Számunkra ez viszonylag természetes lépés volt, de hűvös fogadtatásban részesült például a tágabb család részéről, mások meg nyomták, hogy mi mindennel kellene tovább próbálkoznunk, hogy legyen saját gyerekünk.

Rákérdezhetek, hogy hogyan éltétek meg, mikor egyre világosabbá vált, hogy nem születhet saját gyermeketek?

István: A házasságunk első két és fél éve elég hosszú volt számomra ahhoz, hogy végiggondoljam annak az eshetőségét, hogy talán nem lehet vérszerinti gyerekünk. Már ezalatt elindult bennem a gyászfolyamat. Így utána viszonylag rövid ideig tartott elfogadnom, hogy másképp folytatódik a családunk. Nekem volt erre előképem: bérmaszüleim is örökbe fogadtak egy kislányt, nagytatámat pedig örökbe adták – örökbe fogadták. Kilencen voltak testvérek, ő volt a legkisebb, a szülei már nem tudtak róla gondoskodni. A faluban volt egy gyermektelen házaspár, ők fogadták örökbe és nevelték fel, a faluban ezt tudták. A Keresztes nevünk is az örökbefogadóktól van, de a vér szerinti családdal, unokatestvérekkel is tartjuk a kapcsolatot. Így az örökbefogadás nem volt tőlem idegen.

Andi: Ez egy szép előkép volt. A pszichológusok is mindig örömmel hallgatták, mikor erről meséltünk, hogy Keriék családjában ez mennyire természetesen, szeretetteljesen alakult, és a kapcsolatok fennmaradtak. Ez azért is példaértékű, mert a közelmúltban sokan titkolták, legalábbis itt Magyarországon, hogy örökbefogadott a gyerekük, aki számára ez mondjuk 18 éves korában derült ki. Komoly családi tragédiák származtak a tabusításból.

Nekem a legnehezebb a bizonytalanság időszaka volt. De amikor kiderült, hogy a lombikkal sem lenne sok esély, megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább gondolkodni. Attól kezdve, hogy részt vettünk az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon, legalább már tudtam, hogy mire várok. Nekem még azért eltartott annak a feldolgozása, hogy soha nem leszek várandós. Megterhelő volt, azért is, mert a kortársaimnál sorban jöttek a gyerekek.

Nem ijedtetek meg a felkészítő tanfolyamon? Ott az örökbefogadás sok buktatója szóba kerül.

István: Nem, sőt! Akkor csak a szívünk vezetett, túlzottan is optimisták voltunk, ide nekünk az oroszlánt is! Sokan óvatosak, mi viszont úgy indultunk, hogy akár hétéves gyereket is vállalunk. Javasolták, hogy nyugodtan lépjünk visszább egy kicsit.

Andi: A tesómnak akkor született meg a negyedik gyereke, a három nagyfiú sokszor aludt nálunk, szóval naivan mi úgy gondoltuk, hogy nem lesz ez akkora újdonság számunkra, láttunk már gyereket. Szokásunk nagy elánnal csinálni mindent, ekkor az összes létező örökbefogadós tanfolyamon, csoportban megjelentünk. Ez tartalmassá is tette a várakozást, nem otthon ültünk és nyűglődtünk, hanem informálódtunk, és a közös programok révén párkapcsolatilag is erősödtünk.

István: Előadásokra jártunk, többek között az örökbe.hu weboldal rendezvényeire. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mi vár ránk.

Ha egyet kiemelnétek a csoportok, előadások közül, mi lenne az?

István: A Mózeskosár Egyesület az örökbefogadó családokért sokat segített. Ők nem közvetítenek ki gyereket, csak támogatnak szakmailag. Sokat tanultunk tőlük, részt vettünk az eseményeiken, az akkori elnökkel, Székely Zsuzsa pszichológussal szoros kapcsolatot ápolunk azóta is. Még megemlíteném a Fészek Alapítványt. Ők csecsemők nyílt örökbeadását közvetítik, és időközönként néhányalkalmas csoportokat indítanak. Nekünk ugyan nem maradt meg a csoportunk, viszont az egyik ismerősünkön keresztül egy ilyen, a Fészek Alapítványos tanfolyammal elindult és azóta függetlenül működő családcsoportba kapcsolódtunk be. Ebben a közösségben a gyerekeink barátságokat szőnek a többi örökbefogadott gyerekkel, és mi szülők is folyamatosan meg tudjuk osztani egymással a nehézségeinket, örömeinket.

’18 augusztusában kaptunk határozatot, és nagyon gyorsan, fél éven belül már volt egy kiajánlásunk, amely ugyan eredménytelen lett, de végül a két nagyobb gyerekünket is másfél éven belül hazavihettük. Azon kívül, hogy mi kevés kikötést szabtunk, az is előnyünkre vált, hogy az átlaghoz képest mi egy jó tízessel fiatalabbak vagyunk. Sok a 40-45 év körüli jelentkező, míg maximum 45 év lehet a különbség az örökbefogadott gyerek és az örökbefogadó között.

Andi: És nyitottak voltunk nagyobb gyerekre és testvérekre is. Sőt, én féltem attól, hogy egyből kisbabát kapjunk. Mindig mondta a pszichológus, hogy örökbe fogadni egy fekete doboz, nem tudod, hogy ki milyen személyiségjegyekkel jön. És tényleg: a nagyok úgy kezdték a sulit, hogy nem tudtam, milyen képességeik vannak. Ez nehéz, de jó is, mert rá vagyok kényszerítve, hogy ne a saját álmaimat lássam bele a gyerekembe. Meg kell ismernem, és felfedezni, hogy mik az erősségei. Most például annak örülünk, hogy Bence után végre Nesszánál is sikerült megtalálni pár dolgot, ami motiválja, elkezdett szertornázni, és azt nagyon szereti.

István: Visszatérve az érkezésükre, az első két gyerek egyszerre jött, Nessza két és fél éves volt, Bence pedig négy. Így végképp kevesen fogadnak örökbe, de mi szívesen vállaltunk testvérpárt, a kisrigók blogot is sokszor néztük, és az is megerősített ebben, hogy az sem baj, ha nagyobbak, és hogy a vérszerinti kötelék is fontos nekik.

Milyen volt az első időszak?

Andi: Nekünk a bennünk lévő feszültségekkel együtt is egy csoda volt a folyamat. A barátkozás időszakában – mikor látogattuk őket a nevelőszülőknél – ajándék volt, hogy az első néhány alkalommal velünk jött a Tegyesz pszichológusa, azaz az oda-vissza autóúton kétszer másfél órán át tudtunk beszélgetni, kibeszélni az érzéseinket. Születésüktől ennél a nagyon szerető nevelőcsaládnál voltak. Sokat segített, hogy tesóként együtt költöztek hozzánk, nem volt sírás, amikor eljöttek, valahogy értették, hogy mi történik. Szépen ment az átkötődés, nekünk nem voltak olyan nehézségeink, amiket sokan mesélnek, ettek-ittak rendesen, átaludták az éjszakát…

István: Én nem gondoltam volna, hogy egy gyerek így el tud búcsúzni. Megbeszéltük, hogy fél év múlva találkozunk újra a nevelőszülőkkel – ennyinek el kell telnie, hogy jól át tudjanak kötődni. Ezt a gyerekek is számon tartották, várták a látogatást. Amikor nyáron valóban elmentünk a volt nevelőszüleikhez, ez még jobban erősítette a kapcsolatunkat Nesszával és Bencével: azt a csillogást a szemükben, hogy mi igazat mondtunk! Olyan pótnagyszülő-félék maradtak ők számukra, az 50-es korosztályból. Azóta félévente-évente szoktunk a házaspárral, velünk egyidős gyerekeikkel, unokáikkal találkozni, sütögetni, voltak már ők is nálunk, mi is náluk.

Andi: A gyerekek 2020 februárjában érkeztek. Megtartottuk a javasolt egy hónapot kicsit bezárkózva, hogy összeszokjunk. És amikor kiléphettünk volna mások közé, jött a Covid-járvány. Fél évet otthon maradhattam az örökbefogadói GYED keretében. Az első 1-2 héten még itthon volt István is, de utána be kellett mennie dolgozni.

István: Kemény időszak volt, kirekesztettnek éreztem magam. Hazamentem munka után, és várt volna rám az esti fürdetés, és akkor ők azt mondták: Nem, nem, csak anya! Utána hál’Istennek a Covid miatt home office-ban dolgoztam, és automatikus lett, hogy fürdetem őket, mesét olvasok nekik – hú, ez jó rég volt! Hamar megéreztem, hogy apa lettem. A járvány miatti kényszer összezártság utólag nézve nekünk nagyon jót tett, mert mindent együtt csináltunk, nagyon erősen összekovácsolódtunk. Nagyon együtt mozogtunk, a liftben számolták a gyerekek, 1-2-3-4, megvagyunk. Nagyon sokat játszottunk is együtt. Itt bekerültek a korábbihoz képest egy másik generációs családi körbe, ahol lazaság van, azt próbáljuk teljesíteni, amire éppen igény van, nem az óra a legfontosabb. A karakterünk is ilyen.

_{Nessza rajza}

Andi: Az első időszakban sokszor elmeséltem a történetüket, és el is játszottuk. Hogy megszülettek a kórházban, akkor ott a vér szerinti anyuka, mivel nem tudott rájuk vigyázni, rábízta őket a nevelőszülőkre, akik addig vigyáztak rájuk, amíg megtaláltak minket, és akkor mi lettünk a szüleik. Eljátszottuk, hogy autóval megyünk ide meg oda, hogy a helyére rakjuk ezt bennük, a koruknak megfelelően.

Mostanáig megmaradt ez az erős testvéri kötelék közöttük?

Andi: Erős a kapcsolat közöttük, de idővel változott a milyensége, mert az elején egymáshoz kötődtek, és hozzánk még nem olyan mélyen, ezért sokszor összezártak ellenünk. A kicsi meg két és fél évesen a dackorszak közepén járt. Nyilván nehéz volt a semmiből szülővé válni, bizonytalan voltam, amikor éppen aludtak, könyveket bújtam, hogy felzárkózzak a semmiből. Nem egyszerű, mikor az egyik nem akar szót fogadni, majd eléd áll a másik, hogy én márpedig Nesszát megvédem, és ha nagy leszek, akkor veszek majd neki csokit. Egyszer odaálltak, hogy: Akkor mi megyünk vissza a nevelőszülőkhöz, ott majd kapunk csokit. Jó – mondom –, és utána mi lesz? Hát utána visszajövünk. Amióta már egyenként is kötődnek hozzánk, azóta sokkal jobban beindult a normál testvérkapcsolat, amikor ölik is egymást. Látszik, hogy már biztonságban érzik magukat ilyen szempontból is.

Eredetileg négy gyereket terveztetek. Amikor jött az újratervezés az örökbefogadás miatt, maradtatok emellett?

Andi: Igen, még ha az örökbefogadói körökben ez nem is jellemző, úgy voltunk vele, hogy továbbra is szeretnénk, aztán meglátjuk. A nagyok mellett pedig éreztük, hogy nekik is és nekünk is jót tenne, ha lenne még egy kisebb. Ők egymás mellett mozogtak, rivalizáltak még azon is, hogy éppen ki ül az ölemben. És tényleg, most ez jobban működik, van egy új dinamika, közösen fordulnak Vince felé. Hamar elindítottuk tehát az új kérvényt, mert sok idővel kell számolni, közben nőnek a nagyok, nagy lesz a korkülönbség.

Titkon bennünk volt, hogy az lenne a legjobb, ha nyíltan tudnánk örökbe fogadni egy kisbabát. (A nyílt azt jelenti, hogy a szülő a te javadra lemond a gyerek felügyeleti jogáról. Ez ritkán lehet nagyobb gyerek is, a csecsemőknél pedig a születés után 6 hétig az anya még meggondolhatja magát.) Jelentkeztünk is közvetítő egyesületekhez és alapítványokhoz, de úgy voltunk vele, hogy majd a Jóisten eldönti. És Vincénél pont Ő döntötte el, mert egyáltalán nem volt megfelelő az időpont: Épp fél éve költöztünk ki az agglomerációba, a ház lakható volt, de még nem rendezkedtünk be. Én a doktori képzés végén jártam, májusra terveztük a házivédésem, és ezerrel írtam a dolgozatot.

István: 2023. március elseje volt, az első nap az új munkahelyemen. Délben hív Andi, hogy kapott egy hívást, hogy lenne nyílt örökbefogadással egy kisbaba, még az anyukájának a hasában. Születése előtt egy hónappal, március közepén találkoztunk Vince anyukájával. Eljött az egyik gyereke, anyukája, apukája is, lehetett érezni, hogy erős családi háttere van, csak éppen rossz élethelyzetben van, és a védőnő azt mondta, hogy nem engedné haza a kisbabát, ő viszont nem akarta, hogy bekerüljön a rendszerbe, hanem hogy karból karba érkezhessen a világra. Ilyenkor az anya is beleszólhat, hogy milyen családot szeretne, megfogalmazhatja a számára fontos szempontokat… Sokan úgy gondolnak ezekre az anyukákra, hogy hogy tehet meg valaki ilyet, de ez jóval bonyolultabb, és ő szeretett volna gondoskodni a gyerekéről ebben a fájdalmas helyzetben is. Még egyértelműbbé vált, hogy a Jóisten rakta ide elénk ezt a helyzetet, és hogy az élet fontosabb egy doktorinál, egy új munkahelynél. Vince április 17-én este megszületett tőlünk 200 km-re, és anyukája fenntartotta a szándékát, hogy örökbe adja. Másnap megérkeztünk, két napot volt vele a kórházban ő, kettőt meg én.

Milyen volt megélni a felkészülést, miközben tudtátok, hogy az anya szabadon megváltoztathatja még a döntését?

Andi: Tudtuk, hogy a Jóisten adta ezt a helyzetet, és továbbra is úgy lesz, ahogy ő szeretné. A munkahelyen elbúcsúztam, de mondtam, hogy visszalépés esetén jövök is vissza. Felhívtam a doktori miatt a témavezetőmet is, és mindenki úgy reagált, hogy ne vicceljek, ez most a legfontosabb, majd megoldjuk.

István: Amikor a gyámhivatalban aláírtuk a papírokat, akkor visszamentünk az anyukával együtt a kórházba, hogy elbúcsúzzon Vince Rafaeltől – ő a Rafael nevet adta, mi meg a Vincét –, hozta a kislányát is, mi meg a két nagyot, úgyhogy így családilag álltuk körül, és az egy különleges élethelyzet, kapcsolódás volt. A nagyoknál titkos örökbefogadás volt, ahol nem lehet kapcsolat a vérszerinti szülőkkel. A nyíltnál, hogyha mind a két fél nyitott, megvan a lehetősége, hogy akár hosszabb távon is tartsuk a kapcsolatot. Vincénél mi abban maradtunk az anyukával, hogy évente találkozunk személyesen is.

Mondtad, hogy korábban féltél volna egy csecsemő befogadásától. Most már kevésbé?

Andi: A Jóisten jól időzített. Az, hogy nem lehet vérszerinti gyerekem, egy hatalmas bizalmi törést jelentett a mennyei Atyával is. Nehéz volt elhinni, hogy Ő a legjobbat akarja nekem. Aztán miután megjöttek a nagyok, éreztük, hogy a helyünkön vagyunk, és hogy akkor a Jóisten mégiscsak jobban tudja, hogy mi kell nekünk. Így aztán képesek voltunk hátradőlni, és azt mondani, hogy elindulunk ezen az úton. Chiara (Chiara Lubich, a Fokoláre alapítója – szerk. megj.) mondta mindig, hogy ha bizonytalan vagy is, indulj el egy úton, és aztán legföljebb a Jóisten áttesz egy másikra. De ha csak egy helyben állsz, nem érsz el sehova.

Hogy éltétek meg ezt a folyamatot, van-e valami konklúziótok?

István: A legnagyobb felfedezés, hogy ugyanarra a problémára nem mindig ugyanaz a megoldás, mert ami ma működött, az holnap nem biztos, hogy működni fog, de holnapután érdemes megpróbálni, mert lehet, hogy épp az lesz a jó. Rendkívül kreatívnak kell lenni. Ez rossz, bizonytalanság van emiatt bennem a neveléssel kapcsolatban is. Fárasztó, mert mindig újra elő kell venni az eszköztárat, és mint a svájci bicskán kipattintgatni a különböző megoldásokat, és megnézni, hogy melyik illik ebbe a zárba. Másrészt jó is, mert frissen tart, éberen, és újabb és újabb megoldásokat találhatsz.

Andi: Minél jobban halad az idő, annál jobban a normális szülő-gyerek kapcsolati problémák jelentkeznek. Egyszerűen zajlik az élet, egy idő után nem az örökbefogadásról fogsz mindenkivel beszélni. A kamaszkor biztos még sok mindent hozhat, főleg a titkos örökbefogadás miatt van bennem félelem, de 14 éves koruktól megkereshetik a vérszerinti szülőket, és mi ebben támogatni fogjuk őket. Szokták szülők mondani, hogy a gyerekek nem az övéik, a Mennyei Atyától csak ajándékba kapták őket. Ránk ez fokozottan igaz, és én ezt próbálom megélni. Nem tudom, hogy mit hoz a kamasz- és felnőttkor, de most van három kis ajándékunk, akiket nevelgetünk, és örülünk a közös időnek, egymásnak.

_{[1] Szőnyi Szilárd (szerk): Mindenkinek jár a család – Örökbe fogadó és nevelőszülők vallomásai, Heti Válasz Kiadó, 2017}