Hétköznapi pszichológia: segítség vagy csapda?

Olvasási idő: 3 perc

Utazom a buszon, két fiatal nő beszélget mellettem. Az egyik épp arról mesél barátnőjének, hogy a párja „passzív-agresszíven” kommunikált vele – azaz csak szótlanságával utalt elégedetlenségére. Máshol anyukák az osztálytárs szülőjét helikopter-szülőnek jellemzik. Ha valaki önzően viselkedik, rámondjuk, hogy nárcisztikus és rossz kedvűnek se tartunk már senkit, csak depressziósnak. Egyre jobban elharapódznak a pszichológia szakkifejezései a hétköznapi beszédben.

Érthető: a pszichológia tudománya régóta nagy hatást gyakorol a mindennapokra, és népszerűsítő írások seregei tárgyalnak számos közérdekű témát pszichológiai megközelítésben (így a mi újságunk is), legyen szó nevelésről, önismeretről, gazdaságról, sőt étkezésről, sportról és szinte bármiről. Üdvözlendő ez a tendencia vagy sem?

A pszichológia alig több mint száz éves múltra tekint vissza, mint önálló diszciplina és mondhatjuk, hogy egyre nagyobb jelentőségre tesz szert komplex emberi valóságunk megismerésében. Mára szinte minden közegben elfogadottá lett, noha kezdetben komoly ellenállásba ütközött az akadémiai és például az egyházi világban is. Az elismertségével együtt növekedett a felhasználtsága is, ma az egyik legnépszerűbb szak az egyetemisták között. Rengeteg intézményben alkalmaznak pszichológust és számos más szakma is született a pszichológusok körül, akik egy-egy részfeladatot látnak el vagy segítik a pszichológusok munkáját.

A vulgarizált pszichológia lett olyan szakmák alapja is mint a trénerek és coach-ok színes világa, a legkülönbözőbb tanácsadók serege. Az Új Városban is szólalt már meg rendrakási tanácsadó, írtunk pszichológiai alapú dietetikai könyvről. Ezek a szakemberek elsősorban a korábban a családi mintákból jól-rosszul elsajátított készségek kialakulásában segítenek, néha egyszerűen a bölcs nagymamát helyettesítik.

A tendenciának kétségtelen előnye a nagyobb tudatosság kapcsolatainkban, a tanácsadó irodalom – beleértve a youtube-ra, ide-oda feltöltött előadásokat, podcasteket és más multimediális tartalmakat is — ,

valós segítséget nyújthat az életvezetésben.

Szüleim korosztályához képest minden bizonnyal már az én kortársaim is nagyobb tudatossággal vágtak bele házasságba, tudatosabbak a saját jóllétükkel kapcsolatban.

A pszichológia, a pszichiátria és a neurológia közösen járult hozzá, hogy sokfajta, az átlagostól eltérő viselkedés nevet kapott, és ha például egy kisgyerek kilóg az átlagból, nem kerül rá (legalábbis remélhetőleg ritkábban) a „rossz gyerek” bélyeg, hanem eljuthat szakemberhez és kiderülhet, hogy valamilyen speciális igénye van.

Mégis, ahogy mondani szokás, a nem tudásnál csak a fél-tudás rosszabb: a végeláthatatlan weben végeláthatatlan mennyiségű pszichológiai (jellegű) tartalom elérhető, minden kérdésünkre kaphatunk válaszokat ízlésünknek megfelelően, azonban alapos tudáshoz így nem lehet jutni. Ráadásul a pszichológia tudománya ahhoz még fiatal, hogy beton keménységű, mindenki által elfogadott alaptételei lennének, mint mondjuk Newton törvényei a fizikában. (Tudom, tudom, azok se mindig mindenhol igazak a világegyetemben…. ) Így aztán a közkézen forgó fél-tudások csapdát is rejtenek.

Ha valami furcsát, antipatikusat tapasztalok a másik emberben, rögtön beskatulyázhatom egy „pszi” fogalomba, és már nem is kell elfogadnom őt, hiszen tudom, hogy vele van a baj. Sokféleségünk, ami érték lehetne, ami engem is gazdagíthatna, így inkább csak részvétlen elemezgetésre ad ürügyet, a megismerés nem a másik teljesen egyedi személyére, csak személyiségtípusára, szeretet-nyelvére, vagy más pszichológiai jellemzőjére irányul.

Ami pedig saját magunkat illeti, ha felismerjük vagy felismerni véljük egy-egy kapcsolódási, önelfogadási vagy más nehézségünket, nem mossuk-e rögtön kezeinket: nem is kell törekednem a jellemem tökéletesítésére, hiszen tudom, hogy én ilyen-olyan komplexusos, vagy szorongó, vagy impulzív vagyok? Nem gátol-e például minket felnőttként elfogadni szüleinket, szeretni és tisztelni őket, ha úgy véljük, traumákat okoztak nekünk gyerekkorunkban? Ami persze lehet igaz, de ha így van,

érdemes megbízható, komoly szakembert felkeresni

és vele feldolgozni, és nemcsak a hétköznapi pszichológia cikkekből tájékozódva elutasítani múltunkat.

A 19. században mindenki nyelvészkedett, etimológiákat gyártott, nyelvrokonságot kutatott. Mindig az éppen legérdekesebb tudományok körül alakulnak ki tévhitek, babonák, félismereteken alapuló hiedelmek, aztán ahogy az adott tudományterület konszolidálódik, klasszikussá válik, ezek a népi mozgalmak elhalkulnak. Minden bizonnyal így lesz ez a pszichológiával is, és jól is van ez így. Ami fontos, hogy tudjuk, mit nem tudunk, ismerjük fel tudásunk határait, mélységét vagy sekélységét és ne hagyjuk, hogy az ismeretek beszűkítsék a többiek iránti nyitottságunkat. Bármilyen jól le is ír egy fogalom, elnevezés egy jelenséget, ha skatulyaként működik, többet árt, mint használ.