„Nem vagyok elég jó!” – egy mindenkit fenyegető csapda

Margaréta nemrég kezdett el dolgozni a munkahelyén, és mindenáron bizonyítani akar. Csak akkor érzi úgy, hogy hazamehet, ha elég jól végezte a napi munkáját, folyamatosan túlórázik, és mégis úgy érzi, hogy nem tesz meg mindent. Luca úgy gondolja, sőt, teljesen meg van arról győződve, hogy csak akkor érdemes mások szeretetére, ha elég jó, és ezért folyamatosan igyekszik törődést és figyelmet tanúsítani szerettei iránt. Róbert vágyik az elismerésre, és szeretne megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyet szerinte a körülötte élők támasztanak felé, és be akarja bizonyítani, hogy ő a legjobb.

Hogyan zártuk magunkra ezt az aranykalitkát, amelynek rácsait a bravúr, a hatékonyság, a perfekcionizmus és a megfelelő szint elérése alkotják? (És milyen szintről van szó egyáltalán?) Biztosan volt olyan időszak az életünkben, amikor a tökéletesség iránti vágy hasznos célt szolgált. Lehetséges, hogy azért rögzült ez a hozzáállás bennünk, mert ha gyerekként „jók” voltunk, azzal megfelelően tudtunk alkalmazkodni a világhoz, és így magunkra vonhattuk a számunkra fontos emberek figyelmét, valamint elkerültük a rossz cselekedeteink után járó büntetéseket, és akár teljesen észrevétlenné is tudtunk válni?!

Felnőtt fejjel folytathatnánk a listát: jó anyának vagy apának kell lennünk, esetleg jó testvérként, barátként, szakemberként vagy sportolóként kell helytállnunk. Mennyi erőfeszítést és szenvedést gerjeszt bennünk és az életünkben ez a mechanizmus? Az így élt élet kötelességekkel van tele, és nem jut idő az örömre. E forgatókönyv láttán nem tudjuk, hogyan szabaduljunk ki a mókuskerékből, vagy azt képzeljük, hogy nem is lehet belőle kiszállni. Mégis, mint minden folyamatban, amelyben felismerjük, hogy nem jól mennek a dolgok, itt is magunkra vállalhatjuk a cselekvés felelősségét. Vajon tényleg mindig tökéletesnek kell lennünk ahhoz, hogy szeressenek és szerethetőek legyünk? Talán ma tiszta lappal kezdhetünk az életünkben. Talán adhatjuk magunkat, anélkül, hogy ítélkeznénk a saját személyünk fölött.

Talán az, aki szeret minket, azért szeret, akik vagyunk, és nem azért, mert mindig 100 százalékon teljesítünk.

E bennünk lévő mechanizmus miatt mindig a kívülről jövő elismerést keressük, és ennek dinamikája olyan ősi hiányérzetre világít rá, amelynek következtében el akarjuk érni, hogy mindig pozitív véleménnyel legyenek rólunk az emberek. Ez a bennünk lévő „gyermeki én”, amely lelkünk egy kis, érzelmileg irányított része; amelyet magunkban hordozunk, és amely egy kielégítetlen szükségletről árulkodik. Az ilyen hozzáállás leplezheti azon vágyunkat, hogy az egész személyünket fogadják el, és a magunk teljességében ismerjenek el minket, anélkül, hogy el kellene rejtenünk a korlátainkat, folyamatosan sikerekről kellene beszámolnunk, vagy bizonygatnunk kellene a hasznosságunkat.

Milyen lehetne az életünk, ha nem szólna bennünk folyamatosan ez a parancsoló hang? Akkor például sikeresek lehetnénk bizonyos időszakokban, de nem állandóan, elengedhetnénk dolgokat, és a prioritásokra koncentrálhatnánk, és szerethetnénk másokat magáért a szeretetért, és nem azért, hogy ezzel is megfeleljünk valakinek… De hogyan kezdhetnénk mindehhez hozzá?

Például úgy, hogy megengedjük maguknak, hogy olyanok legyünk, amilyenek valójában vagyunk, mert ez így van rendjén… Úgy, hogy felismerjük önmagunkat nemcsak a képességeinkben, de a korlátjainkban is… Úgy, hogy kedvesebbek vagyunk magunkhoz, és megéljük a jelen pillanatot. Ugyanis képesek vagyunk egyszerre fejleszteni a tehetségünket, és szabaddá válni a folyamatosan fenyegető mentális csapdáktól, azáltal, hogy elengedjük magunkat, és mély lélegzetet veszünk.