Mambo maternica – női sorsok és dilemmák

Olvasási idő: 4 perc

Márciusban hívott el egy barátnőm megnézni a Mambo Maternica című filmet, aminek az előzetese mindkettőnket megfogott. Bár egyik téma se érint közvetlenül, mégis teljesen behúzott és nagyon magamnak éreztem a történetet. Talán azért is, mert nagyon sokrétű és apró, megérintő részlettel van teli.

A film, mely egyszerre intim és provokatív, három negyven év körüli nő párhuzamos életéről szól, akik három különböző városban élnek. A közös szál köztük a gyerekvállalás témája. 24 óra eseményét látjuk a filmvásznon. Abba a rövid időszakba látunk bele, amikor még nagyjából minden lehetséges, ahol megvan a szabadsága mindegyik karakternek. A szálak elvarratlanok, nem a döntésről szól a film, hanem az útról a döntésig. Nagy Borbála filmrendező olyan történeteket keresett, amik eltérnek attól, amit sokan ismerünk és amelyek valamilyen szinten még mindig tabu témák: lombik, örökbefogadás és abortusz.

^{A film plakátja (jegy.hu)}

Becky (Székly Rozi) Berlinben él, és színészként dolgozik. Beleláthatunk abba, hogy hogyan ünnepli meg a születésnapját a Magyarországról ideutazott családjával, tele hihetetlenül pontos és húsba vágó, amúgy hétköznapi jelenettel, feszültséggel és amolyan tipikus szúrós mondatokkal. Erre a napra tervezi, hogy megosztja velük a döntését: lombikozni fog, apa nélkül. Ütős jelenet az is, ahogyan a családja erre reagál.

A Budapesten élő Nórát (Sipos Vera) az örökbefogadás küszöbén való billegésében kísérhetjük el. A történetében felmerül a kérdés, hogy mi mennyire fontos, vajon a férjével (Schmied Zoltán) ez közös ügyük, vagy csak ő vágyik igazán egy gyerekre? Többek közt beleláthatunk abba is, hogy milyen egy osztálytalálkozón így részt venni.

Adél (Török-Illyés Orsolya) tanárként dolgozik Párizsban, és most szembesül azzal, hogy hat hetes terhes egy bizonytalan kapcsolatból, csak egy határozott idejű munkaszerződéssel a kezében. Kibe tud és kibe akar kapaszkodni? Hogyan lehet egy döntést meghozni, és miken megy át? Elvetesse vagy megtartsa a babát?

A mai világban sokakat érintő, generációs téma, ami itt három hangon szólal meg:

vajon negyven körüli nőként lehet-e még gyerekem, akarok-e, és milyen helyzeteket tudok  felvállalni ezért, vagy pont, hogy ez ellen?

A film rendezője, Nagy Borbála ehhez a súlyos témához ügyesen nyúlt hozzá, és segít abban is, hogy lebontsuk az előítéleteinket a hasonló szituációban élő emberekkel szemben.  A néző több iróniával fűszerezett jelenetet kap, ami oldja a téma komolyságát és csökkenti a nyomasztó jelleget. Ha tudunk magunkon nevetni, az segít feldolgozni a traumákat, a hiányokat az életben. Könnyebben fogyaszthatóvá teszi így a történeteket.

A film beenged ezeknek a nőknek a legmélyebb gyötrődésébe, látjuk, hogy mennyire emberiek, mennyire egyedül vannak a döntésükben. Végignézhetjük, hogy milyen hatással vannak rájuk a körülmények, milyen álarcokat vesznek fel, milyen feszültségekkel jár a helyzetük a közvetlen környezetükben, kit engednek magukhoz közel és kit nem. A film azt sugallja, hogy egy ilyen nehéz szituációba nem az az elsődlegesen fontos, hogy a család fizikailag ott van-e körülötted. Élhet valaki a hazájában, közel a családjához, vagy épp messze tőlük, nem biztos, hogy ők fognak igazán segíteni. Egy legjobb barátnő se tud végsőkig ott lenni.

A filmben akkor kezdenek tisztán látni és felszabadulni a főszereplők, amikor minden külső kötöttségtől mentesen, kiszakadva a hétköznapi helyzet és kapcsolat nyomásából, találkozni tudnak önmagukkal,

és azzal, hogy bennük mi zajlik, mik a vágyaik, kik is ők valójában.

A film utolsó jelenete egy tánc, ami feloldja a magányt: ráébreszt, hogy mennyi sors, mennyi nő él egymás mellett, ki-ki hordozza a saját örömeit, fájdalmait, kérdéseit, és ha összekapcsolódnak, milyen erős és megtartó női közösség tud létrejönni.

Engem nagyon megérintett az a gondolat, hogy milyen nagy erő van abban, ha mi nők összefogunk és egymás mellé állunk. Most már szinte bármilyen témában található csoport, ahová becsatlakozva egy nő hasonló helyzetekkel küzdő sorstársakra tud találni, akik meg tudják tartani a nehéz életszakaszokban.

Ez az alkotás teret ad a beszélgetésre, és arra is, hogy a könnyen jött előítéletünket és a belénk nevelt véleményeket merjük elengedni és újra definiálni az életünkben, a körülöttünk élőkről. Fájó volt látni, hogy mennyire torzító hatásúak és lehúzóak a társadalmi előítéletek. Arra hív a film, hogy próbáljuk megvizsgálni magunkat, kívülről magunkra nézni: Mit gondolok a lombikról vagy a gyerektelen nőkről? Ismerem a történetüket vagy csak kimondom az ítéletet és berakom egy mondat mögé a skatulyába? Miért van az, hogy egy osztálytalálkozón bizonyítani akar mindenki és a legjobb arcát mutatni?

Milyen lenne, ha szeretnénk és elfogadnánk mindenkit úgy és abban, amiben épp van, amilyen épp az élete?

A széthúzó, hazugságokat produkáló, színjátékként élt magányos életek helyett lehetne egy tökéletlen, szerethető, őszintén kapcsolódó társadalom. Milyen felszabadító lenne egy ilyen közösségben élni!