Milyen leszek idős koromban? Nem a véletlenen múlik

Három könyv kapcsán a női életút három szakaszáról beszélgettek a KATTÁRS 2023 keretében Veszprémben Kollár Gabriella, hatgyermekes édesanya, tanár, a Veszprém vármegyei Otthon Segítünk Alapítvány koordinátora, Kapás Orsolya, a Kimerült anyáknak című könyv fordítója, két kisgyermek anyukája és Paksy Eszter kiadóvezető, szerkesztő. A kisgyermekes anyáknak szóló könyv kapcsán kibontakozó beszélgetés külön cikkben, itt olvasható.

Eszter: A következő anyai életszakasz, melyhez tudunk könyvet ajánlani, az az élethelyzet, amikor már felnőttek a gyerekek, félig-meddig kirepültek és az eddigi túlterheltség után az anya hirtelen ráér mindenre, és a tapasztalatok szerint ez komoly válságpillanatokat tud elhozni. Haná Pinknerová cseh szerző, Életem középkora című könyvében nagyon szórakoztatóan, de mégis meghatóan írja le azt a folyamatot, hogy a férjével hogyan kellett újra egymásra találniuk, mert hirtelen elmúlt az, ami addig az élet értelmét megadta nekik. A lányaik már nagyok lettek és nem igényelték azt, hogy minden pillanatban utánuk futkossanak, sőt, nem is annyira szerették volna.

Neked milyen volt olvasni ezt a könyvet, Gabi, hiszen már többször átélted a gyerekek felnövését?

Gabi: Nagyon megerősítő volt. Én nagyon szeretem az ilyen pozitív, vidám és önironikus személyiségek írásait olvasni. Én is szeretek nevetni magamon, a saját ügyetlenségeimen, és egy rokonlélekre találtam ebben az írónőben. Nagyon tetszett az is, hogy mennyire bátor abban, hogy kimondja azt, amit ő megél. Még egy ilyen intim dolgot is, mint hogy egy kicsit eltávolodtak a férjével, mert a változó kor után általában tapadnak a kilók a nőkre, és ez így volt vele is, már nem érezte magát olyan csinosnak, és mintha a nőiességét is picit elveszítette volna. És őszintén elmeséli, hogy ezekkel együtt aztán hogyan találtak újra egymásra. Az is tetszett, hogy a kritikákat se úgy fogadja, hogy hú, ez meg mit mondott róla, hanem magába néz, megvizsgálja a helyzetet és ha úgy van, akkor ki meri mondani, hogy tényleg, lehet, hogy igaza van.

Eszter: Az jutott most eszembe, hogyha megfelelő módon éljük meg a kisgyerekes korszakot, és már beépítünk az életünkbe olyan dolgokat is, ami nem csak az anyaságról szól, akkor nagyobb eszköztárunk lesz akkor, amikor már odajutunk, hogy nem kell a gyerekekkel annyit foglalkozni. Már lesz a tarsolyunkban egy hobbi vagy munka, szóval szellemi frissességgel tudunk ebbe a korszakba is belelépni.

_{Kollár Gabriella – Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír}

Gabi: Nekem még ez a történet tetszett nagyon: „Egyszer felfigyeltem rá, hogy a lecsupaszodott őszi fák között jól láthatóvá válnak az elhagyott madárfészkek. Ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Miért van az, hogy éppen a mi utcánkban van ennyi fészek?” „azután, hogy valahová megírtam, hogyan találom meg és számolom a madárfészkeket, elkezdtek más nők is jelentkezni nálam. Őket is magával ragadta a madárotthonok felfedezésének a varázslatossága. És változatossága…” Ez látszólag csak egy apróság, rácsodálkozás egy érdekes jelenségre, de nekem nagyon tetszik, hogy nem tartotta meg ezt a felfedezést magának.

Ha merjük terjeszteni ezt a pozitív életszemléletet, az mennyire át tudja mosni a társadalmat!

Egy másik példa egy idei hír a saját családunkból – aminek a hat gyerekem is nagyon örül –, hogy az édesapjuk beiratkozott az ajkai zeneiskolába. Mind a hatan zenélnek, én is, és a férjem is mindig vágyott rá, de nem volt rá alkalma, és akkor most végre! Ezt súgja a könyv is, hogy akkor íme, itt az idő, valósítsd meg az álmaidat, amit eddig nem tudtál. Ez egy nagyszerű dolog, és a gyerekek annak örülnek, hogyha a szüleik is boldogok, és akkor tudunk nekik többet adni, hogyha mi se csak nyavajgunk, hogy „jaj, elmentél, hát miért nem hívsz már minden nap”, hanem találunk új célokat, új feladatokat. Ez jó dolog.

_{Paksy Eszter – Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír}

Eszter: Még lehetne erről bőven beszélni, de helyette inkább ajánljuk a könyv olvasását, mert a kis novellák nagyon életszagúak és nem tanácsokat osztogatnak, hanem segítenek elgondolkodni egy-egy jelenségen. Szűkös az időnk, úgyhogy akkor térjünk át az időskorral foglalkozó könyvre. Johann Christoph Arnold: Éveid gazdaggá tesznek című műve tulajdonképpen egy közösségnek a tapasztalata, olyan sztorik füzére, ami egy-egy házaspárról szól, hogy ők hogyan élték meg az időskort. Bruderhof a közösség neve, és német gyökerű, de most főleg Amerikában és Angliában vannak jelen. Az alapítója Eberhardt Arnold, a könyv szerzője pedig Johann Christoph Arnold, az alapító unokája. A könyv fordítója, Korányi Judit is itt ül most a körünkben. Úgy gondolom nagyon szép lehetett fordítani a könyvet, mert csupa felemelő élettörténet arról, hogy egészen szomorú, akár tragikus helyzeteket is hogyan tudtak pozitívvá fordítani ezek az idős emberek, ugyanakkor mégis nagyon reális képet fest az idős korról. Judit, mit jelentett neked a fordítás folyamata?

Korányi Judit: Nagyon jó volt ezt 68 évesen fordítani, nem pedig 30 évesen, mert akkor biztosan nem tudtam volna így beleélni magam. Az öregségről nagyon pozitívan szól, és azt mutatja meg, hogy hogyan kell ezt jól megélni. Végül is abban találja meg a választ, hogy Krisztussal kézen fogva kell élni, és aztán meghalni.

Eszter: Mondanál pár szót erről a közösségről?

Judit: Eberhard Arnold és felesége alapították a Bruderhof közösséget az 1920-as évek Németországában. Eberhard egy német evangélikus lelkésznek volt a fia, a körülöttük kialakult néhány száz fős közösség együtt élt az evangélium szellemében, míg aztán el kellett menekülniük a hitleri Németországból, s először Angliába majd sok viszontagság után egészen Paraguayig hányódtak az óceánon. Abszolút erőszakmentes ez a közösség, ők nem katonáskodnak. Magyarországon a Bulányi György piarista szerzetes alapította Bokor közösség szintén az erőszakmentességet hirdette a ’80-as évek elején, és így kapcsolódott a két közösség egymáshoz. A ’90-es évek végén a négy gyerekünkkel családosan kimentünk Angliába hozzájuk fél évre. Velük éltünk, és láttuk, hogy tényleg nagyon tragikus sorsú emberek is voltak köztük, de ennek ellenére csak mosolygós emberek vettek minket körül. Emlékszem egy idős nénire, aki a mosolyogva jött minden reggel, és az volt a jelmondata – ez sok évig kint is volt aztán az ajtómon –, hogy:

Minden napnak örülök és hálát adok, mert kaptam egy új napot szeretni és szolgálni.

Ő valóban így élt, soha nem beszélt arról, hogy neki milyen fájdalmai vannak, alszik-e éjszaka vagy nem, milyen gyógyszereket szed. Amikor találkozott egy fiatallal, nem a bajaival terhelte, hanem rámosolygott és megkérdezte: Hogy vagy? És ezt nem udvariassági kérdésnek szánva. Fantasztikus hatással tudnak lenni az olyan idősek, akik nem a maguk bajával akarják terhelni a környezetüket, hanem valódi kíváncsisággal néznek körül, hogy mi újság a nagyvilágban, és érdeklik őket a fiatalok is, hogy hogy élnek, mit gondolnak. Az ilyen időseket a fiatalok is keresik, és azok az idősek nem magányosak.

Élt egy ilyen idős néni a környezetemben, Budapesten is. A 90-es éveiben járt, és emlékszem, hozzá jártak a lakásába imádkozni 30-40 éves fiatalok heti rendszerességgel, mert olyan kisugárzása volt. Érdemes ezt eltanulni tőlük, és ezért is jó ez a könyv, mert ilyen példákat mutat meg, hogy ők hogyan csinálják. Hogyan gondolkodnak, hogyan teszik túl magukat a saját fájdalmukon, tragédiáikon, hogyan értelmezik vagy keretezik ezeket át, hogyan tudnak pozitív személyiségekké válni? Erről szól ez a könyv.

Eszter: Meg arról is, hogy mennyire különbözőképpen lehet megöregedni. Arra is hoz példát, aki fizikailag nagyon leromlik, de ebben is megtalálja teljességet, amit az emberekkel való kapcsolatban fedez fel, meg arra is, amikor valaki szellemileg épül le, de mégis sikerül valamilyen módon, legalábbis a külvilág számára úgy tűnik, egyfajta harmóniát megőriznie. Egy 80 év fölötti pszichológus ismerősöm is elolvasta, és azt mondta, hogy nagyon jó ez a könyv, és fiataloknak is érdemes elolvasni, hogy megtudják, mi vár rájuk. Nekem is volt szoros kapcsolatom idősekkel: egyetemista koromban Franciaországba jártam önkénteskedni egy alapítványhoz, akik magányos időseket nyaraltattak. Ott fogalmaztam meg magamnak, hogy az, hogy valaki milyen lesz idősként, az nagyon attól függ, hogy milyen volt egész életében. Amilyen volt, úgy általában olyan lesz idősen, csak még „olyanabb”. Szóval, hogy az a személyiség radikalizálódik, vagy hogy mondjam, markánsabbá válik, amilyen ő. Nagyon belém ivódott ez, hogy most dől el, hogy egy kiállhatatlan és mindenkinek elviselhetetlen öreg néni leszek, vagy pedig egy kedves, akinek keresik a társaságát. És ez nem véletlenszerűen alakul így, hanem azon múlik, hogy amikor még az ember teljesen, vagy amennyire lehet, uralja azt, hogy milyen attitűdöket vesz fel, akkor milyen szokásokat alakít ki. Mert ezek a szokások megmaradnak öregkorra, amikor már nem annyira lehet változtatni, vagy legalábbis sokkal nehezebb. Bár a könyv szerint azért lehet javulni minden időpillanatban, de azért azt látom, hogy könnyebb fiatalon nekiállni, mint idősen.

Gabi: Itt hadd térjek vissza az Otthon Segítünk Alapítványra, mert egy nagyon pozitív közösséget sikerült kialakítani az önkéntesekből. Eleve a segítő szándék, az önzetlen adni akarás volt az, ami bevonzotta az embereket. Tehát olyan pozitív személyiségek jöttek össze, akik erősíteni tudják ezt egymásban. Azt gondolom, hogy nem mindegy, milyen közösségeket választunk, hogy az egy pozitív, feltöltő vagy egy leszívó, fárasztó csapat. Az a jó, ha tudjuk egymásban a jót erősíteni, és ez az öregedés folyamatában is egy fontos dolog, hogy ki mit hoz ki a másikból.

Orsi: Igen, ezt én is láttam, hogy milyen jó idős korban is megtalálni azokat az embereket, akikkel erősítitek egymást. A dédnagymamám már elég idős volt, de mégis eljárt a nyugdíjas klubba, mert neki ott közössége van. Ő ezt nagyon szerette, szellemileg is éberen tartotta, és segített neki, hogy van egy társasága, ami fontos, és ahol ő is fontos. Ez is nehéz lehet az öregkorban, hogy előbb-utóbb a barátok elmennek, a családtagok is, egyre nagyobb a magány.

Eszter: Kifejezetten benne van a könyvben az a tanács, hogy az ember mindenféle korosztályból szerezzen barátokat, mert akkor, ahogy megöregszik, nem fog az összes barátja meghalni még előtte.

Orsi: Igen, de hogy tud-e barátkozni, az nagyon összefügg azzal, amit mondtál, hogy nem mindegy milyen az idős ember hozzáállása. Ahol korábban laktunk, volt egy idős néni, akinek különböző betegségei voltak, és szegény állandóan panaszkodott, hogy mi mindene fáj, hogy a családja messze van. Amikor mentem le a gyerekekkel, már kezdte mondani a problémáit. Nehéz volt vele kapcsolatban lenni. A mostani szomszédunk is egyedül él, nyugdíjas néni, van egy kutyája, és mindig mosolyogva jön, megkérdezi, hogy vagyunk. Visszakérdezek én is, hogy hogy van, erre mindig azt mondja: Hát, hogy lennék? Nyugdíjasnak mi baja lenne? Szóval nagyon más szemlélet és hozzáállás. Nyilván neki is vannak nehézségei, de nem veszi olyan nehezen.

_{Kapás Orsolya – Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír}

Gabi: Még egy dolog ezzel a könyvvel, meg a közösséggel kapcsolatban. Ott tanultam, és nagyon fontosnak érzem, hogy ott a közösségben az idős emberek mellé tudatosan fiatal segítőket tettek napközben. Nem volt külön öregotthon, hanem az idős bácsi mellé tettek egy fiatalembert, aki fizikailag is tudta őt segíteni, tehát reggel a fölöltözésben, ilyesmiben. És nem a családból, hanem idegenek, hogy a család ne fáradjon le ugyanazzal az idős emberrel napközben, mert övék volt az este meg a hétvége. Emlékszem egy idős nénire, két órára beült oda az irodába, volt a kis komputere, és írta az önéletrajzát. Tehát nem terhelték, de közösségben volt, fiatalok közt volt az idős ember is. Másrészt a fiatalokat tanította az idős. Amikor csak ki lehetett menni, akkor sétáltak velük, és közben beszélgettek. És amikor elment egy-egy idős az Örök Hazába, akkor ezek a fiatalemberek a közösség előtt beszámoltak arról, hogy mi mindent tanultak attól a bácsitól vagy nénitől. Volt, aki ettől tért meg, vagy ekkor kérte a keresztséget, mert ebben a közösségben csak felnőtteket kereszteltek. Ezért is nagyon fontos az idősek és a fiatalok közötti kapcsolat, merthogy a kamasz gyereknek már a szülei mondhatnak, amit akarnak, addig átadták, amit tudtak, de utána már nagyon fontos, hogy idegentől is halljanak a hitről, meg egyáltalán az élet tapasztalatáról.

Eszter: Azt hiszem ez nagyon szép végszó, s ezzel össze is kötöttük a generációkat. Köszönöm a beszélgetést és a hallgatóknak, olvasóknak pedig ajánljuk ezeket a könyveinket (a webshopunkban megrendelhetőek), hogy segítségükre legyenek abban, hogy jól tudják megélni a kapcsolataikat az életük különböző szakaszaiban.