Munkanélküli lettem. Hogyan tovább?

Felkerestem néhány barátomat, akik vállalták, hogy megosztják olyan élményüket, ami váratlanul érte őket – jelen esetben elvesztették a munkájukat. Hogyan lehet ezt túlélni? Léteznek-e jó stratégiák? Általános tanácsok helyett ajánlom e vallomásokat azoktól, akik nem egyszer megélték, hogy munka nélkül maradtak és új helyen, új helyzetekben kellett újrakezdeniük.

munkanelkuli-lettem-hogyan-tovabb

A nehézségek bármikor beköszönthetnek az életünkbe. A váratlan (akcidentális) krízist mindenki más érzékenységgel, és más mélységgel éli meg. Hogyan tudunk ilyenkor a másikkal és önmagunkkal is jól bánni? Mit tehetünk, ha benne vagyunk, és mit tehetünk kívülállóként? Mit kezdünk a nyomasztó érzésekkel (szomorúság, tehetetlenség, idegesség, harag)? Amikor már elkerülhetetlen és a helyzetet sem tudjuk máról holnapra megoldani, a lelki egyensúlyunk felborul, és a probléma megoldására irányul minden figyelmünk.

 

 

 

 

A munkahely elvesztése sajnos a mai pandémiás helyzettől függetlenül is megtörténhet. Miként lehet újrakezdeni? Miben segíthet a család támogatása, a barátok jelenléte? E két történetben találhatunk kapaszkodót, ha hasonló helyzetbe kerülünk, illetve általuk jobban, empatikusabban tudunk odafordulni a hasonló helyzetben levő barátainkhoz. (Mert bizony néha ez sem olyan könnyű, pedig bajban ismerszik meg az igazi barát!)

 

Elsőként Vili számol be arról, hogy élete során többször is előfordult már, hogy hosszabb rövidebb ideig nem volt állása: a leghosszabb idő másfél év volt.

 

„Egyszer azért kellett elhagynom az állásom, mert a cég megszűnt, majd azért, mert a társtulajdonos mindenkivel csak veszekedett. Olyan is előfordult, hogy az egyik kollégám kezdett el fúrni. Ezek emberileg nagy csalódások, fájdalmas elesések voltak. Nagyon hálás vagyok a feleségemnek, hogy kitartott mellettem ezekben a helyzetekben, támogatott, meghallgatott. Sokat beszélgettünk, imádkoztunk. Az ő nyugalma és bizalma a változásban csökkentette az én feszültségemet. Igaz, eleinte maradt mindig egy kis tartalékunk, de a házépítésre felvett hitel ezt hamar felemésztette.

Az ebben a nagyon nyomasztó érzés, hogy a hónap végére nem tudod, mit teszel az asztalra.

Voltak barátok, akik próbáltak segíteni, de néha nehéz volt a kilincselést elölről kezdeni. Írsz, próbálkozol, és nem jön válasz. Vagy nehéz jól megítélni, hogy most mégegyszer írjál-e rá, vagy engedd-e el ezt a lehetőséget? Lehet, hogy már nagyon terhes vagyok a másiknak… De ha nem mész oda, akkor nem tudják, hogy szükséged van rá! Tényleg kevesen kérdezték meg, hogy mire is lenne szükségem. Pedig néha jobb lett volna, mint egy olyan lehetőséget ajánlani, amit nem fogadhatok el, mert nem lesz elég a hitel törlesztéséhez. A tehetetlenség érzését nagyon nehezen éltem meg: aktív korú vagyok, de nincs mit csinálnom. Ilyenkor a saját kompetenciámban is elbizonytalanodtam, vagyis az önbecsülésem is megsínylette a leesést az igazgatói posztból. Az ebből való újra felállás sem ment könnyen. Pedig eleinte tényleg jól jött egy kicsit, hogy a hajtásból leálltam, utolértem magam más elmaradásokban. Jó volt a lelki életemre is több időt szánni, akárcsak szentségimádásra is többször eljárni. De aztán már inkább nyomasztott, hogy szét tud folyni a napom, így próbáltam minél jobb napirendet kialakítani. Azért, hogy hasznosnak és értelmesnek éljem meg a napomat, vállaltam karitatív munkákat is, alapítványi önkéntes besegítést.

 

Nehéz kérdésekre kellett megtalálnom a válaszaimat, pl. belemegyek-e egy kompromisszumos helyzetbe, feladjam-e elveimet, a munkához való viszonyomat? Sokat beszélgettünk feleségemmel ezekről. A döntéseinket átimádkozva hoztuk, méregelve a pénz vagy a munka minőségét, külföldi vagy magyar lehetőségeket is úgy nézve, hogy a családunk mit bír el. A lelkem nyugalmát pedig mindig azok a meg nem alkuvások adják, hogy nem adom fel az elveimet, vagyis nem veszek igénybe minden szolgáltatást (pl. csúszópénzt nem adok és nem kapok). Lehet, hogy így keményebb dolgozni, de jól alszom. Végül pedig utólag mindig rájöttem, hogy amit ezekben a munkanélküli helyzetekben megéltem – bár ott és akkor nehéz volt –, de hosszútávon a javamra vált.”

 

A másik barátom, Zsolt a vendéglátóiparban dolgozik, amelyik szektort most a járvány nagyon komolyan érinti gazdaságilag:

 

„A karrierem egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nincs semmi sikerélmény, ha bemegyek a munkahelyemre, és szembe kell néznem az alkalmazottaimmal, és újrakezdésről, leállásról beszélnem nekik úgy, hogy közben minden bizonytalan. Itt már nem szállodaigazgató vagyok, hanem inkább pszichológus. Nem látok mosolygó arcokat, sikerek helyett csak az elégedetlenség gyülemlik bennem. Sok a kérdés, de nincs válaszom rá.

 

Ezért aztán elkezdtem futni. Ezzel kezdve a napom van időm átgondolni a miértjeimet, és igyekszem a hogyanjaimra koncentrálni. Aztán 50 éves fejjel elkeztem egy új szakmát tanulni – cukrásznak – ebben kiélhetem a sikerélményemet, itt töltődőm, a családom mellett. Sokat beszéltünk mi is a feleségemmel. A jelen helyzetre nagyon igaz, hogy reménykedni lehet, de tervezni nem, de

mi mindig is olyanok voltunk, hogy ha eldöntöttük, hogy az adott helyzetet meg szeretnénk oldani, akkor minden kreativitásunkat latba vetettük és próbálkoztunk.

Mint most is, életünkben először együtt dolgozunk, mert közösen indítottunk egy »Lokál kosár« helyi kereskedők összefogását szolgáló kis vállalkozást. Ezek a pozitív visszacsatolások energiát adnak, feltöltenek, hogy a mindennapi negatív gondolatok helyett a fókusz a »milyen jó dolgok történtek«-re helyeződjék át! Így nem hagyom, hogy a rossz gondolatok eluralkodjanak rajtam, ezáltal tudok örülni minden apróságnak. A karitatív tevékenységek, mint például online házasság-heti programot szervezni a közösségben, szintén feltölt, és boldogság-, elégedettség-érzetet ad.”

Fotó: Pixabay / Mhouge

Legújabb könyveink: