A Hattyú utcai kémények

Olvasási idő: 3 perc

Európa szívében van egy szép nagyváros. A Várhegyet benépesítő házak között kúszik fölfelé egy utca, a Hattyú utca. Sok-sok ház, és a tetőkön sok-sok kémény. Esténként, mikor kialszanak a fények az otthonokban, a kémények abbahagyják a füsteregetést, hogy találkozót tartsanak, és megbeszéljék, aznap mi történt náluk, a házban. És ha valaki, a kémények valóban tudnak mindenről. Hiszen az emberek szívesen telepednek a tűzhely mellé; a táncoló lángnyelvek felidézik az emlékeket, s felszabadítják a képzeletet… és minél jobban ropog a tűz, annál izgalmasabbak az elbeszélések. Sorra veszik a szép emlékeket és a kevésbé szépeket, szomorú történeteket vagy éppen derűseket, a családi eseményeket, igaz történeteket és nagyon-nagyon sok szép mesét, amit gyerekkorukban hallottak.

Aznap éjszaka, amikor a kémények összejöttek, hiányzott közülük valaki: Ervin ott marad a helyén, egyedül, gondolataiba merülve, szomorúan. Nagyon szomorúan. Mikor Jeromos odament hozzá, éppen sírdogált.

– Mi baj van? Rosszul érzed magad? – kérdezte tőle.

– Nem, csak nagyon bánatos vagyok. Az a helyzet, hogy a gazdám, Erzsi néni beteg, és nincs ereje tüzet rakni. Föl se kel az ágyból. Nagyon fázik. Egyedül van. Nem is eszik. Borzasztó! Senki se néz be hozzá, még a szomszédai se.

Közben odagyűltek a többiek.

– Valamit tennünk kell! – mondták.

– Jó, de mit? – kérdezték kórusban.

Amíg ezen gondolkodtak, töprengtek, vitatkoztak, lassan belepte őket a hó. Ám a kémények annyira belemerültek gondolataikba, hogy észre sem vették fejükön a fehér koronát.

– Mi van veletek? Megjöttem, hónapok óta nem láttuk egymást, és még csak nem is köszöntök! – szólt rájuk a hó. – Alig vártam már, hogy találkozzunk!

– Tudod kedves hó – magyarázkodott Jeromos – annyira szomorúak vagyunk…

És elmesélték, mi a helyzet Erzsi nénivel.

– Ti csak ne aggódjatok miatta, majd én elintézem! – mondta a hó kedvesen biztatva őket.

Másnap reggel amikor kinyíltak az ablakok, az emberek mind megörültek a hónak. Valaki máris az utcán termett havat lapátolni, míg bent a lakásokban igyekeztek begyújtani a kályhát.

– Nézzenek oda! Mindig elalszik! – Hiába próbálták újra és újra, a láng kihunyt. A kémények nem szeleltek, a füst lassan-lassan elárasztotta a helyiségeket, egyiket a másik után, úgyhogy az ablakokat, ajtókat kellett kinyitni… És nem csak egy lakásban, hanem minden családnál az egész utcában. Sorra jöttek ki a házakból, és dideregve tárgyalták, mit kellene tenni ebben a furcsa helyzetben. Már évek óta nem beszéltek egymással. Aztán a kéményekről más témákra terelődött a szó. Egyszer csak ráeszméltek, hogy valaki hiányzik: Erzsi néni! Zárva az ajtaja, még az ablakát se nyitotta ki.

– Látta-e valaki?

– Már több hónapja nem láttuk!

– Beteg lehet?

– Kopogjunk be hozzá!

Kopogtattak az ajtaján, jó sokáig. Végül egy cérnavékony, gyenge hang kiszólt: „Mindjárt nyitom!” Erzsi néni kínlódva elvánszorgott az ajtóig. Igen meglepődött a sok szomszéd láttán. Ő maga sápadt és szomorú volt. Remegett a hidegtől.

– Mi történik itt? – kérdezte. Egyszerre mind mesélni kezdtek. Mivel mindenkinél ugyanaz történt, teljesen egyformán, mintegy kórusban szó szerint ugyanazt mondták, amikor megszólaltak.

– Mit tehetek értetek? – kérdezte Erzsi néni.

– Értünk? Inkább nekünk kell tenni valamit érted!

Erzsi néni meglepődött és hálásan mosolygott.

Futás haza, mindenki: előszedni a tűzifát, pokrócot, kenyeret, csokit, tojást és mézet. Valaki még virágot is hozott. Annyira elfoglalta őket Erzsi néni megsegítése, hogy észre sem vették mikor tűnt el a füst a házakból. Így aztán a meleg kályha mellett körülvették Erzsi nénit, bocsánatot kértek tőle, meséltek és énekeltek: együtt ünnepeltek.

Majd hirtelen felfigyeltek valamire: – Hogy lehet, hogy itt sikerült tüzet rakni, nálunk meg nem?

– Még hogy tűz! – kiáltott át valaki a szomszédból. – Tudnátok, milyen huzata van a kéménynek!

– Nálunk is! Jöjjetek, nézzétek, milyen szépen ég! – lelkendeztek újabb szomszédok is. Öröm volt látni, ahogy minden lakásban lobogott szépen a láng.

Történt ugyanis, hogy a hó teljesen befedte a kéményeket, és eltorlaszolta a füst útját. Ám amint észrevette, hogy visszatért a szeretet mindenki szívébe, gyorsan odahívta a szelet, hogy fújja csak el, a magasba fel. A szél örömében és meghatottságában forgatni kezdte a havat, és egy csodálatos fehér kéményt rajzolt vele az égbe. Felröpítette minden háztetőre, azután elszállt vele, ki tudja merre… Talán távoli házakra, hogy elmesélje nekik a Hattyú utcai kémények boldogságát.