Ó, azok a csodálatos madarak! – beszélgetés Telegdi Ágnes íróval

Olvasási idő: 10 perc

Telegdi Ágnes műveit az egész családunk kedveli. Az írónő saját fotóival és az édesanyja, Telegdi Judit festményeivel illusztrálja a köteteit: mesekönyvei tartalmasak, munkáiban a kép és a szöveg fele-fele arányban jelenik meg. Híres sorozata az Ó, azok a csodálatos állatok! és a Barnabás-könyvek. Ágnest a Gánt Könyvtári, Információs és Közösségi Hely hívta meg szeptember végén előadást tartani az óvodás és kisiskolás korosztálynak. Az esemény után beszélgettünk a helyszínen.

Hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással?

Magyartanárként és fejlesztő gyógypedagógusként kezdtem dolgozni még sok-sok évvel ezelőtt. Egyszer meghívtak egy televíziós műsorba riportalany szakértőnek, majd megkérdezték, hogy nincs-e kedvem rendszeresen ’szakérteni’. A Duna TV Esély címmel sugárzott egy félórás gyógypedagógiai műsort, ott ragadtam. Az operatőrök mellett rengeteget tanultam és dolgoztam, és rettentően megtetszett a képi világ, a vizualitás. Interjúkat készítettünk, azokhoz odaillő képsorokat válogattunk és vágtunk. Az operatőri munka kapcsán a fotózást is hosszan kitanultam, és borzasztóan megszerettem magát a természetfotózást: olyan mértékben kötődtem hozzá, hogy az életemmé vált.

Én a Barnabás-könyveken keresztül hallottam rólad. Annak, aki nem ismeri, Barnabás egy kismackó, az ő családjáról szólnak a mesék, szép környezetben fotózott játékmackókkal illusztrálva. Ez elsősorban gyerekeknek íródott. Miért kezdtél el írni a természetfotózás mellett és miért pont gyerekeknek?

Mindig is nagyon szerettem az irodalmat és szerettem írogatni kisebb-nagyobb történeteket, de ez hamar összekapcsolódott a fotózással is. Legyünk őszinték: ma gyerekeknek sokkal könnyebb egy mesekönyvet illusztrációkkal, képekkel elkészíteni és kiadni. A mai mesekönyvpiac hatalmas, nagyon sok szép és színvonalas kiadvány jelenik meg. Igyekeztem a természetfotókkal egy szűkebb, ritkábban megjelenő területet belőni, így csak és kizárólag a hazánkban élő állatokról készült, általában magam által fotózott állatok fényképeit teszem be. Az már fokozatosan alakult ki, hogy a megélt és a fotózás közben átélt történeteket leírtam, és a fotókkal együtt könyv lett belőlük. Két kötetem viszont, a Madarak, évszakok, ünnepek és a Karácsonyi készülődés néprajzi vonatkozású, inkább felnőtteknek szól.

_{(Fotó: Telegdi Ágnes írói oldala/FB)}

Mi adja a témát, hogy hova mész ki fotózni, hol készíted a képet, milyen állatot kapsz lencsevégre?

Ez nagyon jó kérdés! Az ember az elején lelkesen kitalálja, hogy minimum három rétisast meg hat oroszlánt akar rögtön fotózni, és aztán jön két galamb meg három szúnyog. Most már nem úgy megyek terepre, hogy feltétlenül egy bizonyos madarat szeretnék fotózni. Természetesen tudom, hogy a vizes élőhelyeken gyakrabban látok réceféléket, ludakat, de most már nem várom el, hogy mindenáron legyen valami. Kivéve, amikor vonuló madarakat, például darvakat fotózok időnként, vagy amikor a libák váltják egymást. Magyarországon mindig vannak ugyanis vadludak: nyáron a nyári és a vetési ludak, novembertől pedig érkeznek a nagy lilikek, a Nils Holgerssonos Márton lúd-félék. Azt nagyon szeretem, ha kapcsolódik a vizes élőhely az erdős világgal. Nem az a típusú vagyok, aki napokig sárban, dzsuvában, vízben, mindenáron megkeres egy jégmadarat.

Inkább belövöm az ismertebb helyeket, vagy amikor nyaralok esetleg a Balatonnál vagy a Mátrában, akkor elindulok, és már a hangokból tudom, hogy ez most itt egy tengelic vagy egy erdei pinty. Akkor őket ott lefotózom, nem az a lényeg, hogy most éppen mire „vadászom”. Kimegyek a terepre, megérint valami élmény, az évszaktól is függ, hogy mit találhatok. Ami éppen jelen van, azt örökítem meg – akár az otthonom környékén felbukkanó állatokat is.

_{(Fotó: Gánt Könyvtári, Információs és Közösségi Hely)}

A gánti gyerekeknek tartottál izgalmas előadást a mókusról és a vidrákról – mondhatom, hogy mi, felnőttek is nagyon élveztük. Milyen programokat szoktál még szervezni gyerekeknek?

Amit a gántiak is láthattak, ez az író-olvasó találkozó. Elsősorban szemléletet próbálok átvinni: próbálok úgy élni, hogy amikor a személyes élményeimet átadom a gyerekeknek, nekik is kedvük legyen – nem feltétlenül a természetfotózáshoz, hanem a természet megfigyeléséhez. A vegyes korosztályú gyerekcsoportokkal azért minden alkalommal jó értelemben meg kell küzdenem, gyakrabban tartok foglalkozást homogén csoportoknak. Kiválasztjuk, hogy melyik állattal ismerkedjünk meg, és az első történet a nagyobbaknak mindig ismeretterjesztő jellegű, interaktívan, mert hiszem, hogy akkor sokkal több megmarad a gyerekekben. Másodiknak pedig klasszikus mesét mondok. Ahol több az óvodás, ott mindegyiket meseszerűen kell előadni. Fontos a kicsiknek a mese, hisz a klasszikus mesekorszak úgy 3–7 éves korig tart. Időnként, ha nagyon picikkel vagyunk, akkor a 20–25. percnél elindul a sajtkukackázás, akkor újra fel kell kelteni az érdeklődést állatos mondókákkal, dallal, rövid mozgással.

Amikor szabadtérre hívnak, például egy falunapra, ott túl sok mindennel kell „versenyeznem”, a vattacukor meg az ugrálóvár könnyen elviszi a figyelmet… Olyankor inkább körbeüljük az asztalt, és az elmondott mese mentén kézműveskedünk, lerajzoljuk az állatokat.

_{(Fotó: Telegdi Ágnes)}

Szoktál-e terepre is vinni gyerekeket?

A terepes foglalkozás óriási felelősség, inkább megszervezett programokhoz szoktam társulni, pl. lovastáborhoz vagy erdei vízitáborhoz. Mikor kimegyek a helyszínre, feltérképezem, hogy a közelben mik a természet adta lehetőségek. Igyekszünk kapcsolódni a természethez. Én azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy az ember rendkívül sikerorientált, borzasztóan szeretne valamit azonnal. Ahhoz, hogy természetet tudjunk fotózni, egy kicsit csöndben kell maradni, és ez a gyerekeknek nyilván nagyon nehéz. De akkor is legalább kimegyünk egy rétre, ráülünk egy takaróra, és 3 percig csöndben vagyunk. Ilyenkor odakúszik egy kis hernyó, jön egy hangya, vagy meghalljuk a madarakat. De hát tegnap is itt voltunk – mondja a gyermek, és én meg mondom, hogy jó, de ha egy percre csöndbe maradtunk, akkor tegnap is hallottad a békát? Nem, tegnap nem volt itt a béka. Itt volt, csak nem hallottad! Próbálom úgy hozni a közelükbe a természetet, hogy ne nagyon nyúljunk bele… Hogyha nem muszáj, ne szedjünk le növényt! Elmondom nekik, hogy a virág, mire hazaér, elhervad. Nézzük inkább meg a vadvirágot, megillatoljuk, megszagolgatjuk. De mivel mindenki haza akar vinni valamit, és nálunk nincs tengerpart, nem tudunk kagylót gyűjteni, esetleg valamilyen termést keresünk a gyerekekkel. A végén pedig lerajzoljuk, hogy mit is láttunk, mivel találkoztunk.

Sokat dolgoztál önkéntesként állatmentőkkel. Mit tanácsolnál annak, aki bajba jutott állatot talál? Mi a protokoll ilyenkor?

Mindig érdemes telefonos segítséget kérni akár az Országos Madártani Intézettől, de rengeteg madármentős működik országszerte. Továbbá nagyon fontos, hogy a sérült állatot először is biztonságba helyezzük, ha egyáltalán hozzá kell nyúlni. Nem muszáj nekünk megvizsgálni, szakemberhez kell eljuttatnunk őt, az állatmentők is legtöbbször azt kérik, vigyük be a sérült állatot, legfeljebb a nagytestű ragadozók és a gólyák miatt jönnek ki. Egy kisebb madár, ha nekirepült például egy üvegfalnak, akkor óvatosan helyezzük cipősdobozba ronggyal vagy valami puha anyaggal kibélelve. Csak annyira kell letakarni, hogy kapjon levegőt. Az állat ilyenkor általában sokkos állapotban van, nagyon rövid időn belül meghal, ha nem múlik el a sokk. A mentések mégis általában sikeresek, nekem eddig mindig szerencsém volt…

Te honnan tájékozódsz, honnan szerezted meg a tudást az állatokról? A sok terepen töltött időnek köszönhető, vagy kifejezetten ilyen jellegű könyveket olvastál?

Is-is. Én a biológiát mindig nagyon szerettem, ez volt a gyógypedagógiára a felvételi tárgy is. Egy erős biológiai tudás hasznos, mert arra gyorsan, szivacsszerűen épülnek az új ismeretek, például jó tudni, hogy a madarak csontja csöves és a szárnyukban légbuborékok vannak. Rengeteget olvasok ebben a témában, igyekszem olyanokkal együttműködni, akik terepen dolgoznak napi szinten: madármentésben, monitorozásban, amikor követik a fészkek és a fiókák sorsát. Én ezt már több mint 25 éve űzöm. Néha megnézek természetfilmeket is, angolul is és magyarul is utánaolvasok az állatoknak.

_{(Fotó: Telegdi Ágnes)}

A madarakról mondtad, hogy ők a nagy kedvenceid. Van-e kedvenc madarad?

Nehéz kérdés. Az utóbbi egy évben a gólyákat mondanám, a gólyás webkamera programon keresztül éjjel-nappal néztem őket, rengeteget fotóztam, jártam gyűrűzésen is. Szeretem a téli madáretetésnél a cinkéket, mert ők közel jönnek, illetve a fecskék szintén a közelünkben élnek… Megmondom őszintén, a madarak azért állnak hozzám közel, mert náluk a tojó legtöbbször a hímmel közösen neveli az utódokat. Ez a modell az emlősöknél nem kivitelezhető, a területvédés miatt a hím nem vesz részt a kölykök nevelésében. A madárvilágban nekem borzasztóan tetszik, milliószor láttam, ahogy a hím és a tojó váltja egymást! Éppen a gólyáknál figyelhető meg az a különleges szeretet, ahogy a két felnőtt madár viszonyul egymáshoz, ahogy szó szerint szeretik a fiókáikat! Ez náluk sokkal jobban tetten érhető.

Október 4. volt Szent Ferenc ünnepe, ilyenkor az egyházban is a teremtésvédelem kerül fókuszba. Számodra miért fontos a természet, miért fontos, hogy ezt átadd a gyerekeknek is?

Érdekes, hogy kérdezed, mert a Madarak, évszakok, ünnepek című felnőtteknek szóló téli ünnepkörös könyvemben kifejezetten Szent Ferencre és az ő munkásságára fókuszálok, mert annyira jól összekapcsolódik a madarakkal. Különleges az élete, és mindegy, hogy ebből pontosan mi a legendaszerű, de beszélt a madarakkal, ami egy szép metaforikus kép. Én az ő szemléletét a magaménak érzem. Azt szeretném átadni, hogy minél inkább ismerjük a környezetünket, annál inkább megértjük és megszeretjük.

A kicsi gyerekeknél a gondolkodás nagyon erősen tárgyakhoz, képekhez kötött. Amiről egyre többet tudnak, azt megszeretik, és a szeretet mozgatóerőként hat: vigyáznak is rá.

Ez egy tanulási folyamat, amiben fontos szerepet kap a téli madáretetés, a madármegfigyelés. Azt is szoktam mondani, hogy a madármentés – lélekmentés. Segítünk a madáron, egy kicsit ezzel magunknak is örömöt adunk, és mindezen keresztül erősödik a szemlélet, hogy másokat se bántsunk. Bármilyen hihetetlen, onnan kell kiindulni, hogy egy kisgyerek nem tudja, hogy nem fogjuk meg a siklót, a békát. (Ha meg mégis megfogta, akkor engedje el!) Az állatvilág és a természet szeretete magával hozza, hogy aztán az emberbarátainkat is szeretjük. A természethez való viszonyulásunk kihat az emberi kapcsolatokra.

Néprajzi témájú könyveket is írtál. Milyen madarakhoz kötődő népszokásokkal, hiedelmekkel találkoztál, amelyeket érdekesnek tartasz?

Mondják, hogy a Zsuzsanna nap körül megszólaló pacsirta a tél végét jelzi, de nem mindegy, hogy melyik! Tudni kell, hogy a búbos pacsirta áttelel, tehát itt a költöző pacsirtákról, az erdei és a mezei pacsirtákról van szó: ha ők február 19. körül megjönnek, és itt mernek maradni hosszabb ideig, akkor ezután már tényleg enyhébb lesz az idő.

A kuvikra mondják, hogy halálmadár, de miért is? A kuvik a bagolyfélék közül az egyetlen, amelyik rovarokkal és kifejezetten éjszakai rovarokkal táplálkozik. Régebben, ha a szegény ember házában beteg, haldokló, vagy esetleg szülő nő volt, kirakták az értékes mécsest az ablakba. Arra meg odajöttek az éjszakai rovarok, azok után pedig a kuvik is. (A kuvik sokszor nemcsak területvédésre használja a hangját, hanem csak úgy jókedvében…) Igen ám, de ha másnap reggelre meghalt a beteg, akkor összekapcsolták vele a balszerencsét, és éppen ezért vadászták, illetve gyűlölték ezt a szegény kismadarat, pedig semmiről nem tehetett…

Mi a helyzet Mártonnal és a libákkal?

Márton-nap, november 11. a libák napja: ilyenkor azt ünnepeljük, hogy a februártól október végéig tartó, borzalmasan fárasztó mezőgazdasági munkáknak vége a betakarítással. Gyakorlatilag Márton nappal indul el a téli ünnepkör. A legenda szerint Szent Mártont a libák árulták el. Ilyenkor érkeznek meg a lúdcsapatok északról, mert északon már nagyon hideg van, és nekik itt a 0, mínusz 5 fok az wellnessközpont, a meleg források révén még találnak ennivalót. A darvak felbukkanása szintén a tél közeledtét jelzi, mert ők a maradék kukoricára jönnek, és csak ősszel. Tavasszal nem, mert nincs mit enniük nálunk. Végtelenül fontosak voltak tehát az évszakok változásának megfigyelésében a vonuló madarak, de az is, ha valamilyen madár itt maradt. Például a seregélyek, bár sokan nem szeretik őket, csak akkor állnak odébb, ha nagyon hideg a tél, mert ők úgynevezett szórványos kóborlók.

_{(Fotó: Telegdi Ágnes)}

A klímaváltozás miatt a teleink is eléggé felborultak. Ezt mennyire tapasztalod a madarak megfigyelése során?

Az enyhe téllel könnyebben áttelelnek a madarak, ez a pozitív hozadéka a változásnak. Viszont sajnos áttelel rengeteg rovar és szúnyoglárva is, és utána az egész nyarat végig lehet szenvedni tőlük. A madaraknál látható még, hogy korábban is jönnek meg, idén a gólyák február végén megérkeztek, én nem emlékszem ilyenre korábbról. Egy-két sérült, áttelelő gólya itt marad, de normálisan azért nekik március 15-e körül kellene jönniük. Ha szárazság van, az éppen megnövő fiókákkal a gólyák sokkal előbb visszatérnek Afrikába – nem augusztusban, hanem már júliusban. Abban is tetten érhető a klímaváltozás, hogy például Magyarországon az elmúlt 20 évben megjelentek a kabócák, amelyek csak a mediterrán világnak voltak eddig a követei. Most már táplálékforrást jelentenek, rájuk is vadásznak egyéb állatok, madarak.

Tíz éve volt a hírekben, hogy a papagájok megtelepedtek Buda környékén… Várható, hogy egyre több invazív faj érkezik még?

Egyre inkább, gondoljunk csak a rovaroknál a poloskára, a tigrisszúnyogra. Én azt hiszem, hogy hirtelen most nem fogunk tudni ezen változtatni, meg kell próbálni valahogy együtt élni a helyzettel, és közben azokat a folyamatokat megállítani vagy lassítani, amelyek a klímaváltozást okozzák. Nem tűnik úgy, hogy ez a drasztikus, hirtelen jött változás azonnal visszaváltozik, inkább meg kell látnunk, hogy ebből a rosszból hogyan tudunk jobbat kihozni.