Tudatos apaság

„Mondhattok bármit gyermekeiteknek, úgyis azt fogják tenni, amit tőletek látnak” – figyelmezteti a szülőket a neves etológus, Csányi Vilmos. A közhiedelemmel ellentétben a felnövekvő gyermek fejlődése szempontjából nem annyira a vele egykorúak csapatában eltöltött idő számít, hanem első sorban a felnőttek társasága. Ha a gyermek szabadon részt vehet a felnőttek életében, akkor az értékek és a követendő magatartásminták átadása szinte észrevétlenül zajlik.

A törzsi társadalmakban ma is ez a természetes. Az egyik antropológus megfigyelései között szerepel például a következő epizód. „Egy busman férfi nyílhegyet kalapál. Munkája közben odamegy hozzá egy éppen totyogó gyermek és ujját a nyílhegyre helyezi. A férfi nem löki le a gyermek kezét, nem szól rá, nem sóhajt fel, hanem türelmesen vár addig, amíg a gyermek elhúzza a kezét, akkor kalapál tovább. A következő ütésnél a gyermek megint odatette az ujját, megint türelmes várakozás, és ez így ment a megfigyelés szerint teljes negyven percen keresztül.”

Ugye milyen távolinak és idillinek tűnik ez a kép? Hol van az apáknak lehetősége ma, hogy ennyi időt „vesztegessenek” el ilyen türelemjátékra? Ehelyett inkább megmagyarázzák a gyermeknek, hogy vigyázzon az ujjára, és hogy nem szabad odatenni…

Alapjában véve természetesen nincs semmi baj azzal, ha gyermekeinknek megtanítjuk az élethez fontos viselkedési szabályokat. Csányi viszont felhívja a figyelmet, hogy az iparosodott országokban, különösen a városi életben egyre kevesebb idő jut arra, hogy a gyerekek a felnőttek tevékenységeiben részt vegyenek. „A szocializáció – írja – teljes értékűen csak és kizárólag egy zárt, egymásban bízó, egymásért élő közösségben valósulhat meg.” Itt a tanulás a felnőttektől élményszerű, mindennapos dolog. Ha ma sok fegyelmezési problémánk van gyermekeinkkel, az annak köszönhető, hogy viselkedési minták helyett viselkedési szabályokat adunk nekik.

Újabban egyre inkább teret hódít az a felismerés, hogy a szülőknek, és különösen az apáknak több időt kellene tölteniük gyermekeikkel. A családi nevelés a gyermekeikkel otthon maradó anyukák feladatává lett, sok családban az apuka csak a fektetésre érkezik haza, és valamivel több időt csak a hétvégeken tölt el gyermekeivel. Hogy apa mit dolgozik, azt a gyermek legfeljebb elmondásból ismeri.

Az ideális természetesen az, amikor mindkét szülő aktívan részt vesz a nevelésben. Éppen a különbözőségük miatt fontos, hogy érvényesüljön mindkettőjük hatása.

Napjainkban mégis több szót kell vesztegetnünk az apákra. Nem túlzás azt mondani, hogy a gyermekek életében a nők jelenléte a domináló, és ezt különösen a fiúk, de a lányok is megszenvedik. Az óvodában és az iskolában elsősorban azokat a készségeket jutalmazzák, melyek a lányokra jellemzőek: az odafigyelést, a szóbeli kifejezést, a kézügyességet, a szép külalakot. A fiúkból felszabaduló energia nem kap elég kibontakozási teret, és a megfelelő férfias magatartásminták híján rohangálásban, verekedésben, „hülyéskedésben” ölt testet. Gyakran halljuk a „Ne rohangálj!”, „Ne verekedj!” felszólítást, de a tiltáson túl kevés segítséget kapnak ahhoz a fiúk, hogy a bennük duzzadó impulzusokat hogyan alakíthatják át pozitív, alkotó energiává. Szöget beverni, deszkát fűrészelni, rétet kaszálni, gólt lőni, sziklát mászni kell, és utána összeesni a fáradtságtól, vízhólyagos tenyeret borogatni, és mesélni mindenkinek, anyának, nagyapának, nagyanyának, testvéreknek, hogy mi történt.

Előfordul, hogy az apák maradnak otthon gyermekgondozási szabadságon. A kutatók megállapították, hogy különösen a nagyobbacska gyerekek díjazzák, ha apjukkal lehetnek napközben, mert ők több önállóságot biztosítanak, és kevésbé ellenőrzik őket. Maguk az apák is nyertesei ennek a megoldásnak, mert a gyerekekkel eltöltött időben jobban megtanulnak kommunikálni, a mások bajával törődni. Legtöbb férfi a gyermekeivel kapcsolatban érti meg, hogy nem lehet mindent racionális stratégiákkal megoldani, és felfedezi az érzelmek, az empátia fontosságát az emberi kapcsolatokban. A kutatók kimutatták, hogy a jó apák jobb férjek is egyben.

Ez az új tudatosság egyáltalán nem teremt könnyű helyzetet sok család számára. Amilyen könnyű belátni, hogy szükség van az apára a családban, annyira nehéz megteremteni a feltételeit annak, hogy az apák több intenzív időt töltsenek gyermekeikkel. Nagy szerepet kap ebben a házaspár intim kommunikációja. A szülők ebben a mély, egymásra figyelő beszélgetésben megérthetik, hogy családjuk számára mi lehet a megoldás, hol találhatják meg azt a minőségi időt, ahol az apának is megfelelő szerep jut a gyermekeivel kapcsolatban. Az is fontos, hogy az apaság és a férfias magatartásminták önmagában fontos kérdését ne kezeljük úgy, mintha ezen állna és bukna a családi nevelés sikere.

Gyermekeinknek a legfontosabb, hogy lássák, tapasztalják: a szüleik szeretik egymást. Ott, ahol igazi, tartós kölcsönös szeretet van férj és feleség között, az anyák egyre inkább képesek távol levő férjüket is megjeleníteni gyermekeik számára. Mert a hétköznapi szituációkban egyre kevésbé csak saját elképzelésük szerint reagálnak gyermekeik viselkedésére; érvényesítik azt is, amit magukévá tettek a férjükkel beszélgetve. Hasonló mondható el a férfiakról is, ha feleségük távollétében a nap egy részét ők töltik el gyermekeikkel.

Az utóbbi évtizedekben a családok társadalmi környezte jelentősen megváltozott, és sok olyan negatív hatás éri őket, amely erősen veszélyezteti a család egységét és jó működését. Új tudatosságra van tehát szükség a házasfelek részéről, hogy megfelelő megoldásokat találjanak szülői hivatásuk kibontakoztatására. Sokat segíthetnek egymásnak azok a családi közösségek, ahol kiértékelik a tapasztalatokat, amiket egy-egy család szerzett ezen a téren.