Van, amikor nehéz a hűség… Viselkedésmódok, amik nem tesznek jót a kapcsolatnak

Az előző cikkemben végigvettem mindazokat az alapokat, melyekre jó kapcsolatot építhetünk, ebben az írásban pedig a nehézségekről lesz szó. Nem szeretném súlyozni a házaspárokat érő nehézségeket, mert mindenkinek az a nehéz, amiben éppen benne van. A betegség, a veszteség, a gyermek hiánya, a beteljesületlen vágyaink vagy akár az eltérő vélemények. Ha ezekről nem tudnunk beszélni, akkor méteres falat tudnak kettőnk közé húzni. A ki nem mondott aggodalmaink, szorongásaink, „elvárásokat” növesztenek bennünk: „Neki tudnia kéne…” „Mellém kellett volna állnia, mikor…” Ha ezeket nem mondjuk el a társunknak, mert „úgysem érti meg” vagy „csak majd megint megaláz”, akkor a fal marad köztünk és nem kerülünk közelebb a megoldáshoz.

A kapcsolatot ugyanis nem az viszi szét, hogy problémáink vannak, hanem az, ha ebben a nehézségben nem jól viszonyulunk egymáshoz. Hogyan ne bánjunk a másikkal? 6+1 olyan viselkedésmódot gyűjtöttem össze, melyeket jobb, ha elkerülünk, ha hosszú, boldog házasságot szeretnénk.

1. A házisárkány és háziúr üzemmód: A feleség kimerülten, a gyerekek egész napos hangoskodásától zúgó fejjel mindent a hazatoppanó férj fejére zúdít. Megtoldva még egy kétes illatokat árasztó kisbabával és néhány, mert te „mindig” késel, és „soha” nem segítesz mondattal. Ebben a formában „házisárkány” üzemmódban vagyunk. Mit tehet ilyenkor egy férj? Világgá megy? De hát szereti a feleségét! Így hallgat, majd egyre nagyobbakat hallgat… Visszahúzódik a csigaházába, és túlél. Vagy egyre később jön haza és máshol keres vigaszt. Vagy visszavág és késhegyre mennek. Ám lehet a férj is háziúr üzemmódban, aki szállodai kiszolgálást, csöndes gyerekeket, és sört vár el a focimeccs mellé. Nem érzi magáénak a háztartás és a gyereknevelés egyik elemét sem. A feleség attól függően, hogy milyen mintát hoz otthonról, vagy évtizedekig tűr, kiszolgál, és a gyerekek lesznek a mindenei, vagy fellázad és kilép. Kicsit sarkítottak a példák, de sajnos valóságosak: Az otthonról hozott eltérő minták, a fáradtság, a bennünk élő elvárások, hogy a másiknak mit kéne csinálni, hogy „nekem jó legyen”, komoly feszültséget vagy elhidegülést tud okozni. A házasságban jó esetben mindkét fél a másikat szeretné boldoggá tenni.

Úgy tudunk konszenzusra jutni, ha átérezzük a másik problémáját, és arra törekszünk, hogy mindketten jól érezzük magunkat a kapcsolatban.

2. Bántó kritika: Nem vagyunk tökéletesek. Mindenkinek van olyan tulajdonsága, „idegesítő bogara”, amire olyan mondatok hagyják el a szánkat, amit aztán nehéz visszaszívni. Ne adj mindig édességet a gyereknek ebéd előtt! „Miért nem tudod soha elpakolni magad után a tányérodat? Miért nem vagy képes sohasem felhívni, ha nem érsz haza időben? A mindig és a soha szavak használata erősíti a fájdalmat, amit a kritika okoz. Hiszen azért valamikor én is szedtem le az asztalt, vagy időben hazaértem, stb. Mi az, ami ezekből a mondatokból leginkább hiányzik? a megértés, a tisztelet és a párbeszéd! Az ilyen mondatokra lefagyni, vagy még bántóbban visszavágni lehet. Az indulat hevében ezekről nem lehet, de nem is érdemes beszélni. Azonban ha szeretnénk a kapcsolatunkért tenni, akkor nyugodt körülmények között érdemes ezeket a helyzeteket újra átbeszélni. Az első dolog, ami feltűnik, hogy sokszor nem arról beszélünk, ami a gond: nem az édességgel van a baj, hanem az különböző nevelési elvünkkel. Nem a tányér elpakolása kell nekem, hanem a segítségedre lenne szükségem. Nem a késés és a telefonhívás elmaradása a baj, hanem aggódom és féltelek, mert szeretlek, és nem utolsósorban szükségem van az esti fektetésnél a segítségedre.

A valós szükségleteink és érzéseink pontos meghatározása, a másik minősítése nélkül lehet, előrébb vinnének. Illetve ha utasítás vagy kérdés helyett kérést fogalmaznánk meg!

3. Nem beszélünk róla – elfojtott érzések: Van valami, amit még magam számára is alig tudok megfogalmazni: pl. úgy érzem, hogy a másiknak fontosabb a munka, a telefon, stb. mint én. Elhanyagolva, megbántva érzem emiatt magam! Ráadásul várandósan a hormonális hatások miatt a nők hullámzóbb érzelmi életet élnek. Ilyenkor a bolhából is elefántot tudunk csinálni. Ha nem beszélünk róla, az nem jó, de sokszor azért sem beszélünk róla, mert a házastársunk is azt mondja, hogy „ne csinálj már a bolhából elefántot”, vagyis kétségbe vonja az érzéseinket. Akkor a nőben egy világ dől össze, és többet nem fogja mondani. De attól, hogy nem mondja el, az érzések még ott vannak, és időnként robbannak, vagy lassan mérgezik a kapcsolatunkat! A férfiak alapból nehezebben beszélnek az érzéseikről, pedig nekik is van! Egy gyermek elvesztése az apának is fáj, de ő kevésbé tudja azt felszínre hozni és beszélni róla, bezárkózik. A ki nem mondott, elfojtott érzések egymástól nagyon messze tudják vinni a házaspárt. A szakirodalomból tudjuk, hogy ha a rossz érzéseket elfojtjuk, vele együtt a jókat is. Például a bántalmazott gyerekek is elfojtják a túlélés érdekében az érzéseiket, de ennek negatív következményei is lesznek az életükben. A másik érzéseit nem vonhatom kétségbe! Ha elismerem, hogy most ezt érzi (magányt, félelmet, aggodalmat, fájdalmat stb.), és empátiával, megértéssel fordulok felé, akkor ez az érzés nem fog közénk férkőzni, mert a másik érzi, hogy megértem.

Mert higgyük el, nem a tanácsom vagy a megoldásom kell a másiknak, csak az, hogy odafordulok felé, meghallgatom és megértem.

4. A dicséret, elismerés hiánya: A szeretetnyelvek ismerete nagyon hasznos, hogy a számára megfelelő módon tudjuk szeretni a másikat. Ezek között van egy, ami minden embert érint, még ha nem is ez a fő szeretetnyelve Ez pedig a dicséret. Ismerjék el, amit csinál. A visszajelzés ad értelmet a tevékenységeinknek és segít, hogy motiváltak maradjunk. Ez mindenkinek, a gyerekeknek, a középkorúaknak és a nyugdíjasoknak egyaránt fontos. Merjünk dicsérni! Ennek hiányában elsorvadunk! Jóvá kritizálni, szidni senkit sem lehet! (Böjte Csaba testvér szokta mondani.) Kisgyerekes anyaként azért is tudtam örömmel otthon maradni, mert a férjem értékelte a családra fordított energiáimat, és nem mellesleg biztosított énidőt is számomra. Mert azért lássuk be, hogy bár nagyon élveztem a gyerekeimmel az együttlétet, és szép a nagycsalád, de néha nagyon mókuskerékké tudnak válni a mindennapok. Ezért kellett a férjem szeretetteljes elismerése is! Gyakran hallom kisgyerekes anyukáktól, hogy férjük nem érti, hogy ha egész nap otthon vannak, hogy nem bírnak rendet tartani? Erre a szokásos vicc lehetne a megoldás, hogy csak próbálja ki egy napra!

Lehet, hogy sok mindent nem tudott elvégezni aznap, de sok dolgot meg igen. Milyen jó lenne azt észrevenni, ami kész van, ami sikerül, és azt megdicsérni.

5. Bűnbakkeresés: Könnyebb a másikban meglátni a hibát, mint a sajátunkkal szembenézni. „Azért késünk el mindig, mert te lassan készülsz el!” „Ha többet foglalkoztál volna a gyerekkel, akkor nem csinálna ilyeneket.” A bennem levő feszültségnek vagy fájdalomnak a másikra való kivetítése, vagy inkább a másikra való áttétele, egyfajta önvédelmi mechanizmus. Mivel ez tudat alatti védekezés, ezért nagyon nehéz reálisan érzékelni.  A bűnbakkeresés csak mélyíti a szakadékot a kapcsolatunkban, és ha nem foglalkozunk vele, nagyon könnyen átcsap a másik megvetésébe, leértékelésébe. Ő az oka mindennek, én jó vagyok, sőt tökéletes! De azt is hozzáfűzném, hogy néha egy nem bántó hangvételű, egyszerű kijelentő mondattól is („Nincs itthon sör.”) bűnbak szerepben érezheti magát, akinek az önértékelése gyenge lábakon áll. Ahhoz, hogy ne tudjanak bűnbak szerepbe rakni, értékesnek kell éreznem magamat. Kedvenc mesém – Lázár Ervin: Csodapatika – is nagyon jól kifejezi, hogy az önismeret hiánya és a másik hibáinak a meglátása nem vezet sehova.

Mindenki csak a saját bajára vehet gyógyszert, a másikéra nem. Magunkon tudunk változást előidézni, és akkor változik a másik is.

6. Megvetés, lenézés: Hogyan jutunk ide egy kapcsolatban? Kezdetben egy kis cinikus, lekezelő kritika, majd a bennem felgyülemlő feszültségből egy veszekedéskor kirobbanó bántás: „Te még arra sem vagy képes, hogy…!” Sajnos, ha nem tartok időnként önvizsgálatot, akkor a másik hibáztatása egyre inkább átcsap a másik leértékelésébe, akár még emberszámba sem vételébe, a férjünk könnyen papucs, a feleségünk meg szolga szintre kerül. Egy kapcsolatban nem alá és fölé rendelődve kéne együtt élni, hanem egyenrangúan. Mire föl tartom én jobbnak magamat? Ha ez nem személyiségzavarból jön – pl. mikor nárcisztikus valaki – akkor igazából a tisztelet hiánya okozza. Sajnos általában a leértékelt fél jön hozzám ilyenkor segítő beszélgetésre. Őt segíthetem megtartani, és megerősíteni az értékeiben. Ám a kapcsolatot két embernek kell akarnia, ketten tudnak változtatni. Segítség lehet, ha együtt indulnak el párterápiára bízva abban, hogy a kezdeti szerelmi láng ég még annyira, hogy fel lehessen izzítani!

Ha kicsit is jobbnak, értékesebbnek tartom magamat a társamnál, álljak meg és gondoljam végig, hogy miért is szerettem bele, milyen értékei vannak?

+1: A krízis, ha nem figyelünk, testi tüneteket (fáradékonyság, tikkelés, gyomorfájdalom, stb.) vagy lelki zavarokat (szorongás, rosszkedv, depresszió, önpusztítás, alkohol-, kábítószer- és egyéb függőségek) is okozhat. Vegyük észre ezeket és álljunk meg. Jó, ha vannak körülöttünk baráti házaspárok, egy élő közösség. Az ő visszajelzésük segítség lehet, hogy merjünk messzebbről ránézni a kapcsolatunkra, honnan indultunk és hova jutottunk? Például egy házas csoportban feleleveníthetnénk megismerkedésünk történetét, az akkori boldogságot. Olyan kis apróságokon tudnak elcsúszni kapcsolatok, mert akkor nem mondtam, vagy nem úgy mondtam, esetleg meg is sértődtem, és már épül köztünk a fal! Minden nap akarnom kell, komoly erőfeszítéssel és időt nem sajnálva a kapcsolatunkat építeni! Egy kedves ajándékkal, egy elismeréssel, egy öleléssel, együtt töltött idővel és valami kis szívességgel!

Még ma kezdd el! Ezek a kis gesztusok és rituálék felvirágoztathatják a kapcsolatotokat!