„Az embernek a szívét kell odavinni” – Gyárfás István jazzgitárossal beszélgettünk

A jazz zenét ismerted meg először vagy a gitárt?

A gitárt előbb ismertem meg, de még előtte öt évig hegedülni tanultam, amit aztán a sport miatt abbahagytam. Közben vásároltam egy szovjet gitárt – mindig el szoktam mondani, hogy tulajdonképpen használhatatlan volt. Gyakorlatilag csak úgy nézett ki, mint egy gitár, a nyaka olyan volt, mint egy villanyoszlop, de azért lehetett vele hősködni. Akkor még nem lehetett olyan könnyen hangszert venni, nagy dolognak számított a gitár.

És akkor azon a használhatatlan gitáron kezdtél el játszani?

Nem tudtam akkor még semmit, csak egy-két hangot, de már az is katarzis volt. Akkoriban a rock and roll korszakomat éltem, és egy-két dolgot megpróbáltam ezen visszaadni. Később aztán lett egy elektromos gitárom, egy Jolana Tornado, egy csehszlovák gyártású, gyönyörűszép bordó gitár. Na, ez sem volt annyira jó, mint amennyire jól nézett ki. Utána lett egy márkajelzés nélküli elektromos gitárom, azt mondták, hogy Ibanez, csak nincs ráírva. Ami nagyon valószínű. (Nevet)

Magadtól tanultál vagy elmentél egy tanárhoz?

Sokáig magamtól, aztán elmentem zeneiskolába. Akkor már tulajdonképpen kacsingattam a jazz felé, és mondták, hogy Babos Gyulához kell járni. Babos a Rózsa utcai Vasutas Zeneiskolában tanított, szemben egy késes borozóval. Odamentem, egy nagypolgári lakás nagyszobája volt a gitárterem, hatalmas ajtóval, és az ajtón kívülről hallottam Babos Gyula mennydörgő hangját. Akkor megijedtem, megfutamodtam. Ezért inkább a másik tanárhoz jelentkeztem, Horvai Géza bácsinak hívták, hozzá be mertem menni. Ő egy jólelkű, nagyon kedves ember volt, és tudott fanatizálni engem. Mikor megtudta, hogy én Herb Ellist vagy egy-két más, rádióból fölvett jazzistát hallgattam, mondta, hogy „Na, Öcsém-bátyám, ezt figyeld!” Erre a lábát a székre téve játszott kicsit olyan Herb Ellis-szerű dolgot, meg Joe Pass-szerűt – nagy örömömre. Tanárként ő oltott be először ilyen jazz jellegű dolgokkal, de azt hiszem, inkább a magnó volt az, mivel – akkor még monóban – gyűjtöttem a Videoton Rádióból a magnetofonomra a jazzfelvételeket, és szívtam magamba. Ez középiskolás koromban volt.

Élőben mikor hallottál először jazzt?

Az én fiatalkoromban tombolt az eurodiszkó, és akkoriban azt kérdezték tőled, digó vagy csövi? Nadrágban a kicsit buggyos, olaszos volt a digó, a másik meg csövi, olyan szűk, hogy sokszor cipőkanállal se tudta fölvenni az ember. Én inkább picit talán az utóbbi voltam, de mindenesetre egy-két osztálytársam azt mondta, hogy mi ne diszkóba menjünk, hanem elmegyünk a Minire. Ott szólt akkoriban a progresszív zene, s aztán egyszer csak egy jazzkoncerten kötöttünk ki a Marczibányi téren. Ott a színházteremben sokszor teltházas közönség előtt játszott a Tomsics együttes, a Kovács Andor együttese Deseő Csabával, de az Interbrass volt állandóra, az akkor végzős Dés Lászlóval, Másik Jánossal, a pár éve végzett Berki Tamással – aki fogott egy újságot a koncerten, és elénekelte mondjuk az időjárásjelentést. Ahogy ott a szemünk láttára született a zene, az a spontaneitás és szabadság nagyon megérintett.

Lenyűgözött, hogy mehetsz jobbra, mehetsz balra, te választod ki az utat, és nem egy kotta alapján pontosan kell játszani, hanem óriási a szabadság.

Talán ezek az esték pecsételték meg a sorsomat.

_{A portréfotók a 2023-as KAZETTA táborban készültek. (Fotó: MakrancosFoto)}

Innen már egyenes út vezetett a zenei pályáig?

Nem egészen. Bár a középiskola végére már nagyon erősen elgondolkodtam a jazz tanszakon. Persze, nem tudtam még eleget a felvételihez, úgyhogy nem baj, hogy ettől a kudarctól megmenekültem. De a zene persze nem maradt abba, jött a Chameleon zenekar, ott is játszottunk már egy-két Chick Corea dalt, egyszerűbb jazz-rockos dalokat, ez egy szokásos garázs-zenekar volt, csak épp nem a garázsban, hanem a nappaliban, később meg ezt folytattuk a katonaságnál Morse Beat néven. Aztán ahogy leszereltem, akkor a Kandó Kálmán Műszaki főiskolára mentem, amit többször abba akartam hagyni, mert akkor már láttam, hogy nekem ehhez semmi közöm.

Közben azért folyamatosan zenéltél? Voltak zenekaraid és jártál gitártanárhoz?

Így van. Horvai Géza bácsihoz, illetve a Benczúr utcai Postás Zeneiskolába jártam, ott pedig Gadó Gáborhoz, aki igazából nem nagyon járt be, tehát nem sokszor találkoztam vele. (Nevet) Viszont Papp Józsi bácsitól – aki a zenekari gyakorlatot vezette – rengeteget tanultam, nagyon izgalmas volt, mert nagyon jól irányított bennünket, sokféle dolgot kipróbáltatott, megtanított nekünk. Úgyhogy mi ott próbálgattuk a szárnyainkat, már a fősuli idején volt egy zenekarunk, az Aquarell (György Ákos – zongora, Darvas Attila – bőgő, Kuli Ferenc – dob és én gitáron), amivel több versenyre is beneveztünk, és többet meg is nyertünk. Babos zsűrizett az egyik versenyen, és mondta, hogy menjek be hozzá a tanszakra. Bementem, furamód össze is tegeződtünk, igazából nem tegezték őt a tanítványok, de én élveztem nagyon. Azért nagy szó volt bekerülni egy ilyen ember bizalmába. Így természetessé vált, hogy a Kandó után felvételizzek a jazz tanszakra, a Bartók konziba, ami akkoriban a legmagasabb szintű jazz képzés volt, és hát a legjobbak tanítottak ott.

Ezekben az években kezdted el megvalósítani a saját zenei elképzeléseidet, alapítottad meg a triódat?

Már csináltam egy a triót a főiskolás évek alatt is, Kuli Ferenccel és Darvas Attilával. Aztán a tanszakos évek alatt Jeszenszky Gyuri lett a dobosom, a bőgős először Klement Jancsi volt, aztán sokáig Czakó Peti. Velük vettük fel az első lemezt is, Live at the Jazz Café címmel 1996-ban. Majdnem tíz nagyon szép évig játszottunk így. A mai felállásban pedig Cseh Balázs dobol és Oláh Zoltán bőgőzik a triómban.

_{Gyárfás István trió és Robi Botos az IF Caféban 2022-ben. (Fotó: IF Cafe Jazz Club Facebook)}

Sokféle formációban játszottál, a saját triód összetétele is többször változott. Mitől működik jól egy zenekar?

Az állandó zenekar attól működik, hogy egy hullámhosszon vagyunk, nagyjából egyet akarunk és közösek a céljaink. Ha ehhez sikerül megfelelő mennyiségű koncertet is szervezni, esetleg lemezt is felvenni együtt, akkor azok tudnak ambicionálni és energizálni. Nagyon sok, projekt által létrehozott, nem állandó formáció létezik a jazzben. Nem azért, mert a jazzisták hűtlenek lennének, hanem mint a színházban, az egyes darabokhoz a rendező igyekszik a legjobb szereposztást megtalálni. Ilyen okokból került a trióhoz is több szólista, mint Szalóky Béla, Téli Márti, Winand Gábor, Fekete Pisti, Tűzkő Csaba, Deseő Csaba, Fábián Juli. Amikor elhívok egy ilyen szólistát, akkor más van a fejemben, akkor teljesen őrá szabom a dolgot. De a trió mellett több állandó zenekarom is van: a Gyárfás-Premecz Organ Trió, a Hammond orgonista Premecz Matyival és Jeszenszky Gyurival, és van a Gyafi and Friends, ahol keresztény zenét játszunk, modern gospelt.

Most Lukács Eszterrel lemezt is készítettünk, és ilyenkor ezt meg is utaztatjuk, bemutatjuk minél több helyen. Ha nagyon élvezzük az együttműködést, akkor egy alkalmi formációból lesz egy állandó. Élvezetes, ahogy ezek a buborékok összenőnek, külön mennek, izgalmas feladatok elé állít. Sokszor elhívnak volt tanítványok is szólistának, vendégnek. De például ahol most beszélgetünk, a kecskeméti Jazzfőváros fesztiválon is több alkalmi formációban zenélek.

Ha egy húron pendülünk, akkor nagyon izgalmas zenei beszélgetések tudnak kialakulni, amik tűzben tartják az embert.

_{Lukács Eszter Jazz Core, Jazzfőváros, 2023. (Fotó: Sisák Zita)}

Az elmúlt hetekben szinte minden nap játszottál, több zenei táborban is tanítasz. Van alkalmad pihenni is?

Most azért egy picit már igényelném a megpihenést, megsűrültek a dolgok ezen a nyáron. Négy tábor, meg még egy lemezt is veszünk föl három gitárossal, Rieger Attila, Szalay Gábor és én, Soós Marcival, Cseh Balázzsal kiegészülve. Ez az állandó jellegű Guitar Madness zenekar. Viszont különben eléggé úgy van, hogy ami adódik, azt el kell vállalni, viszonylag ritkán mond nemet az ember, azért is, mert ezek a feladatok inspirálnak, fejlesztenek, lendületben tartanak.

És mi az, ami a zenén kívül feltölt vagy inspirál téged?

A családom, bár az elmúlt években költöztek el a fiaink. Úgyhogy a feleségemmel ketten maradtunk, a két „öreg”. A négyfős családdal mentünk ide-oda-amoda, most már ünnep, amikor együtt tudunk lenni. A feleségemmel még mindig gyakran megyünk ki a kertbe ketten is, tüzet rakunk, egy kis szalonna mellett jó kicsit kikapcsolódni, elbeszélgetni. A kutyámat is nagyon szeretem, vele is sokat foglalkozom, foglalkozunk. A kutya meg elég jó ürügy arra, hogy a természetbe is eljusson az ember. Elkezdtük vele is megcsinálni a Kéktúrát, de még nem sok helyre jutottunk el.

Említetted, hogy nyáron táborokban tanítasz, évközben meg zeneiskolában. Mióta tanítasz?

A kezdetek óta. Még nem is végeztem el a konzit, amikor a konzi tulajdonképpeni gyakorlójába, a Postás Zeneiskolába hívtak el. Két év után összevesztem az igazgatóval, aki pártvonalon került oda, kicsit meghúzgáltam a bajszát, ő meg cserébe kirúgott. Akkor még nagyon kevés helyen volt jazzoktatás, így kerültem le Salgótarjánba. Ott nagyon megszerettem a tanítást, nagyon élveztem azokat az éveket. Azalatt lett a családom is, megszületett a nagyobbik fiam. Amikor egyéves lehetett, és azt láttam, hogy elmegyek otthonról hétfőn, hazajövök szerdán, és közben annyit változik, akkor azt mondtam, hogy nem akarok lemaradni a gyerekkoráról, és otthagytam Salgótarjánt. Az egyik legfájóbb szakításom, mert nagyon szerettem azokat az embereket, a kollégákat. Mai napig hívnak le kurzust tartani. Mikor onnan eljöttem, beajánlkoztam nálunk a XVII. kerületben a zeneiskolába, azóta én ott vagyok.

_{Gyafi gitárórát tart a KAZETTA – Katolikus Zenei Táborban. (Fotó: MakrancosFoto)}

Mit szeretsz legjobban a tanításban?

Sokszor csak azt érzem, hogy hiányzik, ha nem csinálom, elvonási tüneteim lesznek. (Nevet) Őszintén belegondolva, ma Magyarországon pedagógusnak lenni, hát… nem a milliomosságért teszi az ember, hanem mert van valami hajtóerő, elhivatottság benne: az embereket szereti, a tudást átadni, visszajelzéseket kapni. Többen velem együtt idősödnek, egyetemisták lesznek, dolgoznak, családjuk lesz, és még járnak órákra. Lehet, hogy nem lesznek soha profik, de szeretik, és ez nekem nagyon sokat jelent, hogy maradnak és zenélnek a szabadidejükben, emellett vannak olyan tanítványaim is, akik ezt a pályát választják, idén egyiküket három egyetemre is fölvették (Bécsbe, Amszterdamba, Grazba). Az is mutatja, hogy mennyire szeretem a tanítást, hogy alig várom a tanév végét a fáradtság miatt, a következő héten meg már a Lamantin Jazz táborban tanítok, amit húsz éve alapítottunk néhányan. Érdekes látni, hogy amit te is locsolgattál, gyomláltál, húsz év alatt mivé növi ki magát. Ilyen a Dics-Suli is, az is jó húsz éve kezdődött. Ugyanilyen jó látni, hogy épül, fejlődik 3. alkalommal a Jazzfőváros Jazztábor, vagy az idén 5. alkalmas KAZETTA – Katolikus Zenei Tábor.

_{Pocsai Kriszta – Gyárfás István duó, Jazzfőváros, 2023. (Fotó: Sisák Zita)}

Említetted a Dics-Suli tábort, meg a Gyafi and Friends formációdat, ahol modern gospelt játszotok. Elmesélnéd, hogyan és mikor lépett be az életedbe a hit?

Gyerekkoromban katolikusnak kereszteltek, de nem éltem semmilyen szinten vele. Aztán az életemben egy ponton meg kellett ráznia Istennek, és döntenem kellett, hogy úgy akarok-e élni, mint előtte, vagy másképp. Szinte biztos, hogy nem lennénk már együtt a feleségemmel, ha akkor nincsenek, akik a szívükön viselnek, és akik értünk imádkoznak, elvisznek a gyülekezetbe – ami akkor bennünket mélységesen irritált, hogy mit szólnak bele, ez a magánügyünk. Azt meg végképp nem tudtam felfogni, hogy Istent érdekli az én életem. Később volt egy nagy beszélgetésem egy barátommal, miközben utaztunk Salgótarjánba. Ezalatt én végig dühöngtem magamban, hogy mit üti bele az orrát a dolgaimba. Aztán éjszaka forgolódtam, próbáltam aludni, s ott valami megfordult bennem, tényleg megtérés volt, egy pálfordulat. Ahogy felébredtem, a következő dolgot találtam mondani: „Ne játsszunk keresztényesdit a kereszténység játékszabályai nélkül. Az pedig a Biblia!” Ahogy nem állhatsz neki snapszerezni a snapszerezés szabályai nélkül, mert nem működik.

Valami akkor megváltozott bennem, s a Biblia egy egész más tekintéllyel kezdett jelen lenni az életemben.

Ami addig értéktelen volt, az lett a legértékesebb. A feleségem először hülyének nézett, de őbenne is ugyanez a fordulat rövidtávon létrejött. És akkor elmentünk egy gyülekezetbe, ahol persze eleinte sok minden idegesített. De aztán az egyik istentiszteten kaptam egy látomást, ami se előtte, se utána nem volt. A tékozló fiúról beszélt a prédikátor, és közben én azt láttam, hogy egy kútba estem bele, és az égből látszó kis gyűrű egyre kisebbedett. Mire már majdnem elfogyott, akkor mondta tökéletes időzítéssel a prédikátor, hogy „Ha te vagy az, akinek erre szüksége van, akkor gyere előre, imádkozunk érted, és add át az életedet Jézusnak!” Akkor én ezt megtettem. A feleségemmel összenéztünk, ő is ugyanígy volt, csak nem volt ez a látomása, akkor együtt előreszaladtunk, megtértünk, és mondhatom, hogy ott az életünk tökéletesen új alapokra került.

Azóta a Biblia mindennapos társad?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindennapos társam, de megvan az igényem rá, hogy Isten igéjével közösségben legyek, olvassak, amikor lehetőségem van rá, vagy amikor valami olyan jellegű kérdés jön. De nagyon szeretek dalokat írni a Biblia ihletésére, például a Zsoltárok egy óriási kincsesbánya.

_{(Fotó: MakrancosFoto)}

Hogyan kapcsolódtál be a gyülekezeti dicsőítésbe gitárosként?

Először csak nem ért rá az amatőr gitárosuk, és szóltak, hogy gyere már, te tudsz gitározni. Egyszerű akkordok voltak, elkezdtem a dalokat megtanulni. Eleinte irritált a keresztény popzene – valljuk be, ennek a színvonala 30 évvel ezelőtt nem igazán volt elviselhető. Ezért is jött létre a DicsSuli meg később a KAZETTA tábor is, hogy fejlődjünk, műveljük jobban. Zeneileg a dicsőítés rendkívül szerteágazó lehet. Én azt mondom, ha egy gyülekezetben mondjuk népzenészek vannak, akkor azon a zenei nyelven kell vagy lehet dicsőíteni, mert ahhoz van leginkább érzékük. Ha egy tradicionális kórus áll fel, mert arra van ember meg tehetség, akkor azt kell. Nagyon ódzkodnak a különböző stílusoktól, de én azt gondolom, hogy sokkal nagyvonalúbb és elnézőbb Isten. Megkockáztatom, hogy még a szitár is, vagy olyan zenék, amikről azt gondoljuk, hogy okkult dologhoz köthetők, bármi használható Isten céljaira. Szerintem minden áldásra van, és mi ostobák vagyunk, amikor stílusokat meg hangszereket kirekesztünk.

Máshogy állsz oda, amikor dicsőítő csapattal gitározol, vagy amikor egy jazz koncerten?

Nyilvánvalóan van különbség, mert a direkt célját tekintve más az, amikor Istent dicsőíted – akkor egy áldozatot viszel oda. Abból a szempontból viszont nem csinálom másképp, hogy minden esetben teljes szívvel teszem. Ugyanúgy játszom egy kis klubban, egy fesztiválon, amikor lemezt veszek föl, vagy egy istentiszteleten. Az ige azt mondja, hogy bármit, amit tesztek szóval vagy cselekedetekkel, Isten dicsőségére tegyétek. Minden helyzetben ugyanúgy teljes gőzzel kell művelni, nincs olyan, hogy vidékre ez jó, hogy kevés embernek elég lesz egyszerűen. Az embernek a szívét kell odavinni, a lehető legjobban kell mindent csinálni, amit tesz az ember. Nem görcsölve, de mégis a legjobbat nyújtva.

Szinte mindig mosolyogsz és egyéb helyzetekben is nagyon nyugodtnak tűnsz, nem nagyon hallani téged kiabálni. Ez összefügg azzal, hogy hitre jutottál, vagy ilyen a természeted?

Biztos, hogy összefügg, de azért el kell mondjam, hogy nem vagyok minden esetben nyugodt. És vannak bánnivaló esetek. Én is emberből vagyok, én is tudok kirobbanni, megbántani embereket, engem is meg tudnak sérteni. Legfeljebb törekszem arra, hogy minél jobban rendezzem ezeket.

_{(Fotó: MakrancosFoto)}

Sokféle díjat kaptál már. Legutóbb Szikra életműdíját a dicsőítésben végzett munkádért, de megkaptad a hazai jazzszakmai életműdíjat, a Szabó Gábor-díjat is 2016-ban. Főként pedagógusi munkádat elismerve Budapestért díjat vehettél át 2021-ben, ezenkívül szinte minden évben az év jazzgitárosának választ mind a szakma, mind a közönség. Mit jelentenek neked ezek az elismerések?

Tulajdonképpen az ember nem a díjakért csinálja, tehát a napi munka teljesen független ezektől, de mégis, amikor jön egy elismerés, egy visszajelzés, hogy ez mennyire sokat jelentett valakinek, akkor ez kétségkívül jó. Nem ezért csinálod, de mégis jól esik, ha egy kicsit hátba veregetnek. Mindenkinek van olyan pillanata, amikor jól jön egy kis biztatás, támogatás. De az az igazi öröm, amikor eljön a közönség, megtisztel téged, és a végén azt mondják, hogy ez ajándék volt. Én általában nem szoktam elrohanni koncert után, hanem maradok egy darabig, és szeretem a találkozásokat, beszélgetéseket. Ilyenkor hasznos szakmai, emberi visszajelzések érkeznek, amik építenek. Aztán néha történnek egészen különleges találkozások. Egy alkalommal az őrmezői közösségi házban játszottunk, s a koncert után odajött egy úriember és remegő kézzel odaadott egy cetlit. Kiderült, hogy egy amatőr költő, és az ő egyik verse volt rajta. Nekem annyira megtetszett a vers, hogy még azon az estén írtam hozzá egy dallamot meg egy pár akkordot. Később aztán gondoltam rá, hogy jó lenne megismerni ezt az embert, egyrészt, hogy megköszönjem, másrészt hátha lennének még versei. Kiderítettem, hogy Knáb Lászlónak hívták és egyébként matematikus volt, de már nem tudtam találkozni vele, mert időközben meghalt. A verse viszont már velünk marad.

     Knáb László: A legszebb szó

     Mondd, mi a legerősebb a világon,
     mit nem tud legyőzni hatalom?
     Mi az, mi legyőzve a halált
     bánatot örömre vált?

     Mi az, miből a sok is kevés?
     Miért nem fáj a szenvedés?
     Mi az, mi erőt ad,
     hogy járjad rögös utad?

     Mondd mi az, mi könnyeket fakaszt,
     de le tudja törölni azt?
     Mi az, mi Belőle fakad,
     mint hűs, csörgő patak?

     A testem szinte beleremeg,
     ha ezt a szót elrebegem:
     Szeretet, a legszebb szó.