Az önfelforgatás dicsérete: könyvújdonság

Ez a könyv önfelforgatásról, ideálokról, mozgalmakról és karizmatikus közösségekről szól, s leginkább azokról az emberekről, akik ezekben a közösségekben élnek, mert hivatást kaptak arra, hogy ezekbe belépjenek, és gyakran arra is, hogy ott is maradjanak. Rövid, értelemszerűen részleges és tökéletlen útmutató ahhoz, hogy megtanuljunk, hogyan tudunk felnőttként kiteljesedni, ha ifjú korunkban hittünk egy nagy eszményben és nekivágtunk a meghódításának. Új szempontokkal segíti azokat, akik válságos pillanatokat élnek, amikor a fény kihúny, és sötétben tapogatózunk valamilyen értelemadó jelentés után. Legfőképpen pedig ez a könyv szól ingyenességről, belső motivációkról, lelkiségről, hitről, hűségről, reformról, próféciáról, karizmákról, ideálokból fakadó szervezetekről: mind-mind olyan fogalom, melyek civilizációnk szívét jelentik és melyeket egyaránt fenyeget korunk kapitalista-financiális kultúrája.

Az alábbiakban néhány részletet közlünk a mától rendelhető könyvből.

Az ideológiával még nem megfertőzött – vagy az annak ellenállni, vagy attól megszabadulni képes – kultúrák egyik alapvető összetevője az önmaguk felforgatására való képességük. Az önfelforgatás (angol eredetiben: self-subversion) közismertté vált fogalmát Albert Otto Hirschman neves közgazdász honosította meg a társadalomtudományokban. Azt a rendkívül ritka erényt takarja, hogy megkérdőjelezzük bizonyosságainkat, hogy a velünk történő dolgokban ne az elképzeléseinket visszaigazoló, hanem inkább az azokat cáfoló vagy megingató tényezőket keressük. Azok erénye ez, akik jobban hisznek a mában mellettük hömpölygő élet igazságában, mint a tegnap felépített és meghódított igazságaikban.

Az önfelforgató gondolkodás mindenki számára hasznos, de életbevágó azoknak, akik valamely – vallásos vagy laikus – hit útjára léptek, vagy olyan hivatás követésére vállalkoztak, amely egy új föld ígéretével kecsegtette őket.

Az önfelforgatás gyakorlása a legjobb megelőzés azzal az elsöprő erejű késztetéssel szemben, hogy ideáljainkat ideológiává alakítsuk át.

Az ideológia ugyanis általában megcáfolhatatlan, éppen azon hajlama miatt, hogy a folyamat végén csak azt engedi megtalálnunk, amit az elején mi magunk helyeztünk oda.

Az ideológia megszületése olyan folyamat, amely (legalább) két műveletből tevődik össze. Az első akkor veszi kezdetét, amikor még tudatában vagyunk annak, hogy a valóságnak megvan a maga kettőssége, és hogy a körülöttünk zajló történésekből nem minden vág egybe a meggyőződéseinkkel. Ekkor még nagyobbnak látjuk a világot annál, mint ami a saját tételeinket visszaigazolja, de elemzésünk köréből már kezdjük kizárogatni a kellemetlen, oda nem illő részeket.

A második művelet akkor következik be, amikor meggyőzzük magunkat arról, hogy a világ valójában csak a minket érdeklő és a mi elképzeléseinket megerősítő részéből áll: addig-addig hajtogatjuk a valóstól eltérő világunkat, míg végül már nem is látjuk meg a valóság egészét.

[…]

Az ideológia – ami egyfajta kifinomult bálványimádás – egyetemes horderejű betegség, de különösen elterjedt és súlyos a vallásos embereket érintő formájában, mert náluk Isten és a világ többi láthatatlan lakója is az ideologikus birodalom építéséhez fogyasztott és felhasznált anyaggá válik. Amikor végül már Isten is egybeesik a róla alkotott elképzelésünkkel, amikor nem engedjük meg számára, hogy eltérjen az általunk vagy a mestereink által róla felállított meghatározásoktól, akkor az ideológia tökéletes, és nincsen belőle kiút.

Azért nehéz hiteles hívő személyekkel és közösségekkel találkozni, mert az esetek többségében a hit és az ideálok helyett a világot benépesítő számos ideológia változataira bukkanunk. A hit és a hit ideológiája két igencsak eltérő dolog, akárcsak az ideálok és az ideálok ideológiái.

A dogmáinktól és bálványainktól mentes hit kérdések elé állít; az ideológia megköt, felemészt, a bálvány rabszolgájává tesz, és sorra gyártja a könnyű és hamis válaszokat.

Semmiféle igazi lelki élet nem veszi kezdetét, ha nem vagyunk képesek arra, hogy egy nap megszabaduljunk a hit és az ideálok köré apránként általunk felépített ideológiától.

Az egyéni és közösségi önfelforgatás – azon ritka alkalmakkor, amikor sor kerül rá – rombolás, mégpedig az első ígéret köré sorban felhúzott sok épület szándékos lerombolása, hogy így visszatérjünk az első szó eredeti ingyenességéhez. Visszafelé haladás, hazatérés ez, amely során visszabontjuk, egyszerűsítjük, leépítjük, ledöntjük az általunk felépített homokbirodalmakat: önmagunk felforgatása. Olykor ezt a hazafelé vezető utat életünk utolsó hónapjaiban vagy napjaiban tesszük meg, amikor látjuk királyi palotánk és templomunk összeomlását, hogy így végre mindentől szabadok legyünk, már semminek ne legyünk az urai.

[…]

A bűvölet megtörése kívül és belül válság formájában jelenik meg, valójában azonban a régi, szűkös, illetve az új, tágas, kristálytiszta távlat között húzódó hegygerinc, a régi és az új élet közötti vízválasztó.