Bo-ra várva – római romák színielőadása Budapesten

Olvasási idő: 9 perc

^{2025. április 24-én (az interjú napján) a Rampa Prenestina fiataljai a Római Magyar Akadémián tettek látogatást. Sebastiano Spinella a kép jobb szélén áll. (facebook.com/rampaprenestina)}

A Bo-ra várva című előadásra a 7. Nemzetközi Roma Hősök Színházi Fesztivál keretében kerül sor, amelyet a Független Színház Magyarország (Indipendent Theater Hungary) szervez. A Rampa Prenestina társulat Olaszországból jön, tagjai egy négy generáció óta Rómában élő, Szerbiából származó cigány közösségnek, amely alapjogaiban is hiányt szenved, és szörnyű körülmények között él. Sebastiano Spinella a jegy.hu oldalon a darab leírásában drámaíróként és a két színész mellett a színpadon fellépő két zenész egyikeként szerepel. A darabról szóló interjúhoz természetesnek tűnt, hogy a sajtófelelőstől a rendező elérhetőségét kérjem, de azonnal Sebastiano Spinelláét adták meg. Később megértettem, miért: ő a Rampa Prenestina művészeti igazgatója és a darabok dramaturgja. De ennél sokkal több: nemcsak a csoport animátora és lelke, hanem már 23 éve elkötelezetten dolgozik, él ezekért az emberekért. Egy ígéretes színházi karriert cserélt fel a marginalizált roma közösség szolgálatára.

Zenei alapú színházi műhelyeket szervezel roma fiatalok számára római roma negyedekben. Milyenek a közösségek, amelyekben dolgozol?

A budapesti 7. Nemzetközi Roma Hősök Színházi Fesztiválra érkező romák helyzete országonként nagyon eltérő. Vannak közös vonások, amelyek nyilvánvalóan az elszigeteltségből, a diszkriminációból és az előítéletekből fakadnak, amelyek szinte mindenhol jelen vannak, de az életkörülmények teljesen különbözőek. A barakknegyedekhez hasonlító cigánytáborok, gettók csak Olaszországban léteznek. Ezek intézményes szegregátumok, valódi vészhelyzeti táborok, amelyeket a hatóságok állítottak fel konténerekből. Kezdetben kerítéssel voltak körülvéve, és fegyveres őrök álltak a bejáratnál. Belépéskor fel kellett mutatni az iratokat. Mostanra a helyzet kicsit változott, de még nem bontották le a konténereket, bár az Európai Unió felszólította erre a hatóságokat. Azok a közösségek, amelyekkel én dolgozom, szerb származásúak, és az 1970-es évek óta élnek Olaszországban. Ők voltak az első roma közösségek, amelyek a kommunista rezsim alatt érkeztek Olaszországba. Mikor Tito létrehozta Jugoszláviát, a szláv testvériségbe a romákat is be akarta vonni, feltéve, hogy feladják nomád életmódjukat, letelepednek és elhelyezkednek a munkaerőpiacon. Így a fiataloknak, akikkel dolgozom, a nagyszülei már átéltek egy integrációt: a jugoszláv társadalomba való beilleszkedést.

A Rampa Prenestina fiataljai már a negyedik generáció, akik Olaszországban születtek, de még mindig csak tartózkodási engedéllyel élnek itt, amelyet 5-6 évente meg kell újítaniuk. Ez egy nehéz helyzet, mert Olaszországban nem akarják bevezetni a ius solis-t, amely szerint ha valaki egy ország területén születik, automatikusan az adott ország állampolgára lesz. Ők hivatalosan szerbek, bár soha nem jártak Szerbiában. Aztán nem mindig kapják meg a szerb állampolgárságot, és így egy jogfosztott helyzetben találják magukat. Olaszországban bizonyos törvények nemzetiségtől függetlenül védik a 18 év alatti kiskorúakat, lehetővé teszik számukra az iskolába járást stb. De amint nagykorúak lesznek, azonnal illegális bevándorlókká válnak, ha nincs vagy lejár a tartózkodási engedélyük.

_{Sebastiano Spinella albumából, Fotó: Dario Li Gioi, 2016}

Milyen nyelven beszélnek egymás között?

Egy keverék nyelvet beszélnek szerb, olasz romani és ősi román szavakkal. Ez a közösség valószínűleg Romániából származik, majd a Szovjetunió idején Szerbiában telepedett le, és onnan kezdtek Olaszországba kivándorolni.

A darab szereplői ebből a környezetből érkeznek.

Ezek a fiúk ebben a helyzetben születtek és nőttek fel. Ma már a második generációval dolgozom: azok, akikkel elkezdtem dolgozni, az ő bátyjaik.

Vagy majdnem apáik?

Igen, igen. Azért is, mert megházasodtak, gyerekeik vannak, és szívesen járatják a gyerekeiket is a mi programjainkra.

_{Fotó: facebook.com/rampaprenestina}

Ahogy más interjúkban is mesélted, annak idején a roma gyerekek maguk kértek meg téged, hogy foglalkozz velük.

Én nem a nevelés világából jövök, nem tanultam pedagógusnak. Művész vagyok, fiatalon utcaszínészként dolgoztam, nomád életet éltem. A színház miatt sok különböző országban laktam: hosszú éveket töltöttem Dániában, Norvégiában, Franciaországban. Ez lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljek az enyémtől eltérő kultúrákkal, amelyeket magamba szívtam, és egy kicsit norvég, dán, francia stb. lettem. Így hozzászoktam, hogy határokon átívelően gondolkodjak, és közelebb kerültem a roma világhoz is. 2002-re a karrierem felfelé ívelt, az utcai színháztól átkerültem az intézményes színházi világba, híres társulatokkal és a szórakoztatóiparban mozgó neves személyekkel dolgoztam együtt. Mégis, éppen ebben az időszakban rájöttem, hogy ez nem az én utam, és úgy döntöttem, hogy művészi munkámat társadalmi ügyeknek szentelem. Keresgélni kezdtem, eltöltöttem egy időszakot a brazíliai favelák barakknegyedeiben, és ott rájöttem, hogy inkább ez érdekel. Visszatértem Olaszországba, és felajánlották, hogy dolgozzak a roma közösséggel.

Megtaláltad a saját faveláidat?

Igen, megtaláltam a barakknegyedeimet. A megközelítésem – az apa szóra visszautalva, amit behoztál – elsősorban apai volt. Gyakran meg is vádoltak azzal: „paternalista vagy”. Úgy fordultam a gyerekek, fiatalok felé, mint a két lányom felé, akik azóta felnőttek. Kislánykorukban esténként meséket és történeteket olvastam fel nekik, napközben pedig unszolásuknak engedve zenélni tanítottam őket. A zene tanításához ugyanazt a módszert alkalmaztam a roma fiatalokkal, mint a lányaimmal. Később megtudtam, hogy a módszerem megegyezik a Suzuki-módszerrel, amelyet egyetemeken is alkalmaznak. Most is dalok segítségével tanítok roma gyerekeknek angolt.

Nem vagyok pedagógus, ezért a bohóc képzettségemből kiindulva találtam ki ezt a módszeret. Bohócként kezdtem, így az egész oktató-nevelői munkám a játékra, a játékosságra és arra a képességre épült, hogy felnőttként is tudjak gyermekké válni. Így kezdtem el zenét és színjátszást tanítani a közösség gyermekeinek és fiataljainak. Nem voltak szakmai céljaim, de jól éreztük magunkat: az volt a legfontosabb számomra, hogy szép emlékeket hagyjak nekik a gyerekkorukról. Művészként részt vettem és veszek mindmáig a helyi közösség életében. Elkezdtem magammal vinni a szegregátumból származó roma fiatalokat is kisebb előadásokra és koncertekre. Így bevontam őket a környék városi életébe, alkalmak adódtak a roma és a nem roma közösség találkozására.

_{Fotó: facebook.com/rampaprenestina}

Segítettem nekik, de ők is segítettek nekem abban, hogy megtaláljam önmagamat. Az évek során, miközben velük dolgoztam, utánajártam, és rájöttem, hogy valószínűleg nekem is vannak roma gyökereim, csakhogy itt, Olaszországban a romák a XIV. században érkeztek, és azóta beolvadtak a lakosságba. Van néhány csoport, amelyik még mindig őrzi a hagyományait, de sok olyan olasz embernek jellegzetes roma vezetékneve van, mégsem tartja magát romának.

A most Budapesten megrendezésre kerülő színházi fesztivál a Független Színház tevékenységéhez kapcsolódik. Mi a Nemzetközi Roma Hősök Színházi Fesztivál célja?

Igen, a fesztivált alapvetően a Független Színház Magyarország szervezi, és az az ő kezdeményezésükre jött létre az együttműködés, amiből egyre szélesebbkörű tevékenység fejlődött ki. Az első roma színházi fesztivált Budapesten 2017-ben tartották. Én egy évvel később, 2018-ban kapcsolódtam be, és azóta exponenciális növekedésben van részünk. Az évente megrendezett fesztiválokon keresztül sok európai ország különböző helyzetű csoportjait ismerjük meg. Ezt követően a magyarok meghívtak minket, hogy csatlakozzunk olyan színművészeti projektekhez is, amelyek ugyanazon módszertani alapokon nyugszanak.

Ebben az együttműködésben tehát színjátszás és nevelés egyszerre van jelen?

A Független Színház ösztönzésére elkezdtük megosztani egymással oktatási és művészeti módszereinket. Vezetésükkel létrejött egy hálózat, melynek keretében európai projektekben veszünk részt. Minket is meghívtak együttműködő partnerként Románia, Spanyolország, egy időben Írország és Anglia mellett, idén pedig Csehország és Szlovákia is csatlakozik… Művészeti munkánk eszközeivel mindannyian a roma közösségek fiataljaiért dolgozunk, hogy hozzásegítsük őket az öntudatra ébredéshez, segítsünk kilépni az elszigeteltségből, és küzdjünk a roma nép emberi jogi megfosztottságai és a rasszizmus ellen. Rájöttünk, hogy szinte egykorúak vagyunk – én egy kicsit idősebb, de általában 40 év körüliek–, nagyon hasonló színházi módszertani alapokkal.

_{Fotó: facebook.com/rampaprenestina}

Egyszer azt mondtad, hogy a fiatalok számára fontosak ezek a találkozások más romákkal.

Nagyon fontosak. Eleinte nem voltak túl lelkesek az új projektet illetően. „Nem, mi nem akarunk színi előadást készíteni.” De amikor Budapesten találkoztunk a magyar, spanyol és román fiatalokkal, megismerték egymást és egymás módszereit, megérintette őket a találkozás. Mintha felkapcsolódott volna bennük egy lámpa, rájöttek, hogy a helyzetük nem csak Róma egy kis külvárosát érinti, hanem hogy létezik egy világ odakint, vannak velük egykorú testvérek Budapesten, Sevillában, Londonban és sok más városban. Ennek eredményeképp a köztünk, pedagógusok között létező kapcsolati háló mellett a fiatalok is kialakították a saját hálójukat, tapasztalatokat cserélnek, és találkoznak egymással az évek óta folytatódó projekteknek köszönhetően. Idén kétszer megyünk Budapestre, kétszer Bukarestbe, jövőre újra Sevillába, valamint Prágába és Pozsonyba is ellátogatunk, ahol még sohasem jártunk.

Hányan jöttök most Budapestre?

Ezúttal sokan vagyunk, mert jön a színházi társulat és mások is… A színpadon én leszek az egyetlen igazi profi, és három roma fiú, akik közül ketten a gettóból jönnek. A fesztiválon a darab szereplői mellett fiatalok és gyerekek egy csoportja is részt vesz a közösségből, hogy egy színházi és művészetpedagógiai workshopon vegyenek részt.

A Független Színház weboldalán láttam két rövid jelenetet a Bo-ra várva című darab első változatából. Ugyanaz a forgatókönyv lesz, mint néhány éve?

A Bo-ra várva volt az első előadásunk, a felvétel a 2022-es bemutatón készült, ennek felújított változatát mutatjuk be május 9-én, Budapesten, a cigánytáborokban élő fiatalok életéről. 2023-ban egy másik, inkább a nők roma közösségben való helyzetét előtérbe helyező előadást is létre hoztunk, úgyhogy már két előadás van a repertoárunkban.

_{Fotó: facebook.com/rampaprenestina}

Miről szól a Bo-ra várva?

A darab címe azért „Bo-ra várva”, mert Beckett Godotra várva című művéből merítettünk ihletet, azt alakítottuk át. Két fiú története, akik cigánytáborban élnek, és csak várnak és várnak, hátha jobbra fordul a soruk. Egyszer aztán úgy döntenek, hogy a jobb élet reményében elhagyják a tábort. Különböző próbálkozásaik vannak, mind a munka világában, mind a bürokráciával, a törvényekkel való szembesüléssel… De a végén mindig visszatérnek a cigánytáborba, mert nehéz beilleszkedni, a közösséghez tartozás viszont biztonságérzetet és erőt ad nekik. Mivel egy olyan társadalom veszi őket körül, amelyben nem találnak elfogadást, mindig visszatérnek a saját társadalmukba, az örök várakozás élethelyzetébe. Röviden erről szól a darab. Az előadáshoz magyar és angol feliratozás is lesz.

A commedia dell’arte eszközeivel dolgoznak?

Igen, sok benne az improvizációs rész. Most változófélben van az előadás, mert a lakóhelyeiket érintő ügyekben peres eljárások zajlottak az utóbbi években. A táborokat ugyanis a hatóságok nem szabályszerűen, az egészségügyi és biztonsági előírásokat be nem tartva építették, ami miatt balesetek is történtek. Május 7-én kezdődik a fesztivál, úgyhogy május 6-án indulunk Budapestre, és ugyanazon a napon, május 6-án lesz az utolsó tárgyalás abban a perben, amely a roma családoknak adott igazat a táborban uralkodó lakhatási körülmények ügyében. A szereplő fiatalok javaslatára a darabba belevettük ezeket a jelenlegi történéseket. Épp tegnap volt próbánk. Ők meséltek a helyzetről, leültünk az asztal köré, és átírtuk az utolsó jelenetet, teljesen e köré a téma köré építve.

_{Fotó: facebook.com/IndependentTheaterHungary} 

Nincsenek szavak arra, hogy a 21. században emberek ilyen létbizonytalanságban és jogfosztottságban éljenek. Talán nem véletlen, hogy éppen akkor lesz a tárgyalás, egyfajta jogi győzelem, amikor újra bemutatjátok az előadást…

Ez a történet 2022 elején kezdődött és akkor kezdtük elmesélni. Ma, 2025-ben igazságot szolgáltatnak, és a darab is lezárul. Bezárult egy kör. Itt a színház vált a saját helyzetük tudatosításának eszközévé. Ez az, ami összeköt minket és nagyon összetart az Független Színház partnereivel: rájöttünk, hogy ebből az európai társulatokkal, csoportokkal való együttműködésből kölcsönösen erőt merítünk. Nagyon jó érzés, hogy már nem vagyunk egyedül. Addig sok éven át én is egyedül, elszigetelten küzdöttem. Amikor eltűntek az Európai Unió által a romák integrációjára szánt pénzek, sok botrány volt, én pedig jelentettem a cselekményeket, ezért elszigetelődtem, és végül szinte csak magánemberként végeztem a munkát. Aztán lassan-lassan létrehoztam a saját szervezetemet…

Hogyan reklámoznád a Bo-ra várva című előadást? Miért érdemes elmenni megnézni május 9-én, pénteken Budapesten, az Eötvös10 Művelődési Ház-ba?

(Sebastiano egy pillanatra meghatottan elhallgat.) Elnézést, egy kicsit meghatódtam. Azt mondom, azért jöjjenek el megnézni a darabot, hogy megértsék, hogy mind egyformán emberek vagyunk. Mindannyian ugyanazokkal a szükségletekkel, ugyanazokkal az érzésekkel, ugyanolyan lélekkel rendelkezünk. A görögök óta a színház arra szolgál, hogy kifejezzük identitásunkat és egymást embernek ismerjük fel.