Újabb magyar Oscar-díj, a mozgókép jövője – A 2023-as év filmtermése

_{Egy zuhanás anatómiája (Anatomie d’une chute, 2023). A 96. Oscar-gálán a legjobb eredeti forgatókönyv kategória nyertese. (Fotó: IMDB)}

A globális filmvilág otthona

Talán furcsának tűnhet, de ezt a kifejezést nem valamelyik lelkes kommentelő találta ki az interneten, hogy véleményezze az Amerikai Filmakadémiát, hanem a mostanra több mint tízezer főt számláló szervezet elnöke, Janet Yang fogalmazta meg az idei gálán érdekelt jelöltek kihirdetésekor, mint egyfajta ars poeticát. Az, hogy Hollywood közelít(eni próbál) a nem amerikai filmek felé, már évek óta érezhető tendencia. A legjobb film kategóriában tavaly német, svéd és ír film is érdekelt volt, idén brit és francia alkotásokkal bővült a kör. A folyamatra egy bő évtizede helyez nagyobb hangsúlyt a Filmakadémia tagsága. Az Oscar-díj globalizációjának mindenképp történelmi fajsúlyú állomása volt 2020-ban az Élősködők című dél-koreai film győzelme, hiszen ez volt az első nem angol nyelvű alkotás, ami megnyerte a főkategóriát, a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. A tendencia idén is folytatódott. Összefoglalónk első részében írtunk a Godzilla Minus One és A fiú és a szürke gém című japán filmekről. Mindkét alkotás megnyerte kategóriáját, ahogy az Egy zuhanás anatómiája című francia film is, amely ráadásul az eredeti ötleten alapuló forgatókönyvek között tudott a legjobb lenni. Justine Triet rendezőnő alkotása ráadásul rövid időn belül a harmadik nem amerikai nyertes ebben a kategóriában, ami jelzi, hogy a vérfrissítés talán nem feltétlenül az Egyesült Államokból érkezik a globális filmművészetbe. Még azzal együtt sem, hogy az Oppenheimer című filmdráma győzelme (és 7 Oscart hozó tarolása) cseppet sem volt meglepő. Az alkotógárdának hosszú ideje kijárt már az elismerés, most végre révbe értek. A Szegény párák című ír-brit-amerikai koprodukcióban készült film négy aranyszoborig jutott a gálán, ezek egyike Mihalek Zsuzsa díszletberendező vitrinjét díszíti majd. A drámai elemekkel átszőtt, a sci-fi és a fantasy vonalán mozgó fekete humorú vígjáték nagyobb műfaji kavalkádot talán nem is hozhatott volna, ahogy az Oscar-gála legnagyobb (vagy talán egyetlen) meglepetése is ehhez a filmhez kötődött. A női főszereplők versenyében a legtöbben Lily Gladstone győzelmére számítottak (a Megfojtott virágok című filmért), de itt is megnyilvánult a nemzetközi jelleg, az Akadémia egyre népesebb „külföldi”, nem amerikai tagsága számára sokkal kevésbé volt vonzó az a lehetőség, hogy megszülessen az első amerikai őslakos győztes.

_{Szegény párák, az idei kategórianyertes Emma Stone színésznővel a főszerepben. Mihalek Zsuzsa magyar díszletberendező is díjat nyert a filmben nyújtott munkájáért (fotó: IMDB)}

Az Oscar-díj tehát évek vagy inkább évtizedek óta keresi a helyét és változni akar. A Filmakadémia szavazóbázisának dúsításával igyekeznek „A” filmes díj lenni, ahol már sokkal kevésbé számít, hogy hol készült vagy milyen nyelvű egy mozi. Az természetesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hogy világunk összes filmjéből válasszák ki a legjobbakat, de jól láthatóan elkötelezettek aziránt, hogy inkluzívak, befogadóak legyenek. A Fidelio klasszikus kulturális magazin egyik újságírója, Szabó Ádám fogalmazott úgy néhány nappal ezelőtt, hogy „mint minden listázás vagy filmes díj, végső soron ez is csak egyfajta iránymutató, egy »játék«. Annyi, amennyit kivesz belőle az ember: én mindig a dokumentumfilmeket, a rövidfilmeket és a nemzetközi filmeket szoktam példaként felhozni, minden évben akad két-három gyöngyszem, amit itt találok, és az Oscar-díj nélkül valószínűleg soha nem akadtam volna rá.”

Diverzitás mindenáron?

Nehéz lenne szó nélkül elmennünk a sokféleség jelensége és annak kiforgatása mellett pont az Amerikai Filmakadémia esetében. A kilenc éve érvényes szabályrendszer következményeként központi téma lett, hogy Hollywood mennyire veszi komolyan a bőrszín, nem, és a kisebbségek elleni diszkrimináció elleni küzdelmet. Négy éve aztán szintet lépett a témával kapcsolatos – addig sem higgadt – diskurzus. Világszerte a címlapokra került az Akadémia szabálymódosítása, miszerint 2024-től csak azok a mozik nyerhetnek majd Oscar-díjat a legjobb film kategóriában, amelyekben szerepet kapnak „mellőzött kisebbségek”. Az internetet elárasztották a helyeslő vagy épp feldühödött cikkek, vélemények, kommentek milliói. A sokszínűséggel alapvetően semmi gond nincs, sőt, egy nagy ajándéka az életünknek. Hogy mit kezdünk vele és ez hogyan jelenik meg a filmekben, az már egy másik kérdés.

Ne legyen túl sok kétségünk, a producerek például kevésbé társadalmi felelősségvállalás miatt fektetnek be a diverz szereplő- és alkotógárdás filmekbe, hanem mert hozniuk kell a számokat a stúdióknak.

A folyamatnak kétségtelenül megvannak a maga túlkapásai, amelyekre általában olyan gyorsasággal csapnak le a tendenciát rossz szemmel nézők, mint friss diplomások az első állásajánlatra. Állandó vita folyik arról, hogy túl messzire megy-e a diverzitás nevében az úgynevezett eltörléskultúra, ismertebb nevén a „cancel culture”. Amikor például azt látjuk, hogy a 8 Oscar-díjjal kitüntetett Elfújta a szél című klasszikus lekerül az HBO Max streamingszolgáltató kínálatából – arra hivatkozva, hogy néhány szereplő ábrázolásmódja rasszista –, arra nehéz megfelelő jelzőt találni (a tiltakozás miatt hamarosan visszahelyezték a filmet). Az autentikus ábrázolásmódra való törekvés kapcsán megindult egyfajta gettósítási folyamat is, amelynél szintén nem ritka, hogy problémákba ütközünk. Csak a nők lennének alkalmasak a női történetek elbeszélésére? Csak a fekete bőrszínű alkotókat tartjuk érdemesnek rá, hogy feketékről szóló filmeket készítsenek? Ezzel hosszú távon senki sem jár jól, ahogy azokkal a felszínes tucatfilmekkel sem, amelyek olcsó marketingfogásként használják a progresszivitást. És ebben sajnos a legnagyobb multimédiás cégek és stúdiók járnak az élen, mint például a Disney vagy a Netflix. Ezek kínálatában is találunk értékes tartalmakat, de elkezdtek technológiai cégként működni, ahol már a fogyasztás, a megfelelő kattintásszám elérése az elsődleges szempont.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mindez a minőség rovására megy-e? Mi történik, ha ideológiák, világszemléletek dominálnak a filmművészetben, nem pedig elsősorban a szakmai szempontok? Ez napjaink talán legfontosabb és legnehezebb kérdése (nem csupán) a mozgókép terén.

A művészet nem lehet statisztika, emiatt az Amerikai Filmakadémia kisebbségi kvótarendszere idegen a médium jellegétől. Ugyanakkor belátható az is, hogy bizonyos évtizedek alatt berögzült sémákhoz talán túlságosan is ragaszkodunk.

Külső nyomás nélkül a filmipar kevésbé lenne nyitott fontos témákra, karakterekre, akár nemzetekre. Az előző évszázad hollywoodi filmtörténetét nézve könnyen juthatunk arra, hogy lehetne gazdagabb az összkép. E sorok írójához is sok értékes, remek film az új rendszernek köszönhetően jutott el. Nyilván egy utópisztikus világban nem lenne szükség a politikai korrektség elveire, sem kvótarendszerre. Azért nem, mert mindenki megszólalhatna a saját hangján. Félő, hogy ezek a rendkívül erősen propagált diverzitási tendenciák a minőség rovására mennek, mert bizonyos esetekben korlátozzák az alkotói szabadságot, részrehajlást okoznak.

_{A Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) történetének szerves része az oszázs indián törzsi identitás (fotó: IMDB)}

Nem lenne azonban teljes a kép, ha nem szólnánk a túlzó kritikákról. Többen világvégét helyeztek kilátásba az Amerikai Filmakadémia szabálymódosítása kapcsán. Azonban figyelmesen olvasva észre kell vegyük, hogy szó sincs arról, hogy mostantól kötelező lenne a filmekbe kisebbségi csoporthoz tartozó szereplőt tenni. A módosítás négy kritériumhalmazt állapít meg, ezekből kettőnek kell megfelelni, hogy egy film jelölhető legyen az Oscar-díjra. A döntő többség valószínűleg az utolsó kettőt választja majd, ami azt jelenti, hogy felvesznek néhány kisebbségi csoporthoz tartozó gyakornokot és néhány kisebbségi csoporthoz tartozó marketingest. Az Akadémia meghatározása szerint a nők is kisebbség a filmiparban, így nem tűnik megoldhatatlannak a feladat. A filmhez pedig ezek után hozzá sem kell nyúlniuk. Kivéve persze akkor, ha az adott produkció mögött álló valamelyik producer nem kívánja érvényesíteni az úgynevezett „Inclusion rider” szerződéskiegészítést. De ez már független a Filmakadémiától.

Az otthoni filmnézés forradalma

Az imént említett Netflix és a hasonló internetes platformok alakították leginkább a filmnézési szokásainkat az elmúlt évtizedben. „A médiapiacon a tízes évek egyértelműen a Netflixé volt. Bár nem ők voltak anyagi értelemben a legjövedelmezőbbek (…), mégis valahogy másképp tekintettek rá a szakértők, az elemzők és a fogyasztók egyaránt. Ennek hátterében egy nagyon egyszerű vélekedés húzódik meg: a Netflixet technológiai cégként kezeljük” – írta öt évvel ezelőtt Tóth Nándor Tamás A nagy streamingháború – Hogyan vezet a Netflix, az Apple és a Disney harca Hollywood lassú halálához? című cikkében. Észre kell vennünk, hogy valójában nem az változott meg, hogy a film elköltözött a digitális szférába. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, ez a technikai dimenzió valójában a nézők döntő többségét egyáltalán nem érdekli. Az változott meg, hogy ennek a cégnek más a célja, mint a hagyományos filmstúdióknak. Itt a cég azt akarja, hogy minél több időt töltsünk az alkalmazásukkal, amit létrehoztak. Pontosan úgy, ahogy ezt akarja elérni nálunk a Facebook, a Google, a TikTok vagy bármelyik technológiai cég. Mi történik ilyenkor? Teljesen megismerik a filmnézési szokásainkat, majd lecsapnak. Ők már nem abban gondolkodnak, hogy fizessünk elő a szolgáltatásra, sokkal inkább abban, hogy a maximális elköteleződést érjék el:

fizessünk elő, lépjünk be, kezdjük el használni, aztán töltsünk rajta minél több időt, ezt követően pedig hívjuk meg a családtagjainkat, rokonainkat, barátainkat és üzletfeleinket. Hogy végül mi magunk jussunk el arra a felismerésre: nekem rossz, ha nem használom az alkalmazást.

Éjjel-nappal streaming, filmek, sorozatok. Ez a fő magyarázat arra, hogy miért hígult fel a kínálat. Elkezdtek egyre több középszerű, ugyanakkor jól bekategorizálható filmet vagy sorozatot készíteni.

10–15 éve a filmvilág még megdöbbent azon, hogy filmsztárok, rendezők egész sora hagyta el a mozivásznat a tévésorozatok világáért. Ez a változás (is) jelezte, hogy itt valami egészen új dolog születik. Az online streamingszolgáltatók területén a filmalkotók keze sokkal kevésbé volt megkötve. Még az egyes epizódok hosszával is játszani tudtak, hiszen nem kötötték őket a tévére vagy a mozira jellemző korlátok. Emellett felületet és lehetőséget adtak olyan alkotóknak, akik éppen nem találták a helyüket a nagyobb produkciók világában. Ezzel a lehetőséggel pedig azért éltek sokan, mert végre megkapták azt az alkotói szabadságot, amit a bevételek miatt aggódó producerektől hiába vártak.

Napjainkra azonban megint fordult a kocka.

Nincs szükség sztárokra vagy bármilyen húzónévre, a tartalmat belénk erőltetik, ha hagyjuk. Mindig van egy vadiúj film, mindig van egy szuper sorozat, sose kell keresgélni, rögtön kéznél van a következő „fogyasztási cikk”.

Nem túl eredeti, nem kell sokat vesződni a megértésével, nem jó, de nem is nézhetetlen. Egynek elmegy. Ahogy a streaming-témával kapcsolatos cikkek egy jó része megállapítja: ami pár éve még az innováció melegágya volt, az mára a középszerűség fellegvára lett.

_{Mindegy, mit, csak nézzük – ez ma a streamingszolgáltatók stratégiája… (fotó: Pixabay)}

De ne csupán a Netflixen köszörüljük a nyelvünket, hiszen gyakorlatilag másolja a sémát a Disney, a Universal/NBC, a CBS, és úgy tűnik, még az egykor szebb napokat látott HBO is. A világ leggazdagabb vállalkozása (Apple) egyelőre igyekszik megtartani a csatornáját egyfajta prémium terméknek, persze tőlük sem áll távol, hogy hibázzanak.

A koronavírus körüli járványhelyzet csupán felgyorsította az otthoni filmnézés forradalmát, akik viszont emiatt a mozik elnéptelenedésére számítanak, azoknak jó hírünk van. Ahogy például a nyomtatott könyvek, úgy a filmszínházak sem fognak eltűnni az életünkből. Nyilván itt is van egyfajta átalakulás. A nagyszüleink generációja még megélhette, hogy szinte minden faluban volt mozi, de még a szüleink is minden kisebb városban találhattak vetítőhelyiséget. A mi gyerekeinknek már a nagyvárosokba kell majd utazni ahhoz, hogy a gyöngyvászon tapasztalatát átéljék. A film az ő életükben is jelen lesz, csak már sokkal inkább a mobiltelefonon, a speciális szemüvegeken, esetleg egy olyan felületen, amit még nem is találtak fel. Lesznek elementáris moziélmények is, csak valószínűleg ritkábban… ki tudja. Az Avatar és a Dűne, a Top Gun: Maverick, de legfőképp az ugyanazon a napon mozikba küldött Oppenheimer – Barbie filmes duó bemutatói olyan kulturális események voltak a közelmúltban, amelyeknél tényleg azt éreztem, ez százezreket érdekel és mozgat meg.

Botorság lenne temetni a mozi műfaját. A szélesvászon rajongóit egyre több országban fedezik fel, az Amerikai Egyesült Államokban például az elmúlt hét „új” filmszínházi bemutatói között három olyan produkciót is találunk, amelyek évfordulós filmek (például a ’80-as évekből). Ahogy Magyarországon is akadt már rá precedens, egy-egy hétre ismét mozikba küldenek néhány régebbi filmalkotást. Hogy aki még nem láthatta a stirlingi csatát, Indiana Jones küzdelmét a Lelkek Kútjában, vagy a 12 dühös ember végső döntésének meghozatalát, az ott élhesse át, ahova azt az alkotók álmodták: egy moziteremben, a vászon előtt ülve, együtt meghatódva sok más filmrajongóval.

A cikk első részét, amely a tavalyi évben megjelent legérdekesebb filmeket tekinti át, itt olvashatják.