Közös vacsoránk – szeresd felebrátod, mint önmagad!

Képzeljünk el egy vacsorát, ahol a vendégek a szomszédok. Szépen terített asztal, gyertyák, jó kis gulyásleves… Mintha a volt keleti blokk valójában egy lakótelep lenne, ahol nem ismerjük a hozzánk legközelebb lakót, sem a második, harmadik fokú családtagokat, elidegenedtünk.

2015 februárjában épp egy kelet-európai ifjúsági kongresszusra készültem, mikor kezembe került egy szakácskönyv, Nemzetiségek konyhája címmel. Arra lettem figyelmes, mennyire hasonlítanak egymásra tulajdonképpen ezek a kelet-európai népek. A hazánkban élő bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és ukrán nemzetiségek ételeiből készült válogatást lapozgatva vált világossá, hogy tulajdonképpen a húsok, sütemények, levesek, főzési és rántási technikák, de még a kötelező alapanyagok is visszaköszönnek a mezei magyar konyhában. Gyakorlatilag Európának ezen a felén, változtatásokkal persze, de ugyanazt esszük már mióta! Sláger a tejföl, a káposzta, a töltött ételek, rétesfélék, és még sorolhatnánk. Milyen egyszerű az egész, nem?

Ha meghívnánk egymást vendégségbe a kis lakótelepi lakásba, és minden nép hozna valami „sajátot” a leveshez, főételhez, desszerthez, igazi közös kelet-európai ebédből lakmározhatnánk! Az étkezőasztaltól távolodva eljutunk az asztalnál ülőkig, akik külsőre is sokszor emlékeztetnek egymásra, hagyományos ruházatukon fölfedezhetők az azonos motívumok, minták, öltések. Régi bútoraikat ugyanaz a francia polgári szalon ihlette, a szocreál berendezést ugyanúgy az IKEA-ból igyekeznek modernizálni. Táncaikban, énekeikben, szokásaikban is olyanok, mint egy nagy, terebélyes család, ahol a nyelv nem feltétlenül ugyanaz, mégis ott egy közös örökség az ősök szövevényes fájáról. És a rokonsági fokok is egyre szűkülnek körülöttünk: európai, keleti, közép, Kárpát-medencei, és végül itt maradunk szlovákok és magyarok, és látszólag elválaszt minket a határ. Valójában viszont mindannyian, a Duna mellől a Volgáig is talán kis túlzással egy tálból kanalazunk, és egy torokból éneklünk.

^{(A címben pedig nem elírás az, hogy felebrát: barát szavunk ugyanis a szláv brat szóból származik…)}

***

Most, az orosz-ukrán háború árnyékában különösen fontos hangsúlyoznunk, mennyi minden köti össze Kelet-Európa népeit! A szimbolikus közös asztalnál ülő, egyszerű átlagemberek sosem tehetők felelőssé azért, amit a fejük fölött a hatalom embertelen gépezete vezényel… Akár ha két nép feszül egymásnak, akár ha testvérnépek, akár ha egy nép fordul önmaga ellen.

Minden borzalom, elnyomás és erőszak ellenére ott égnek a terített asztalon a szolidaritás és a felebaráti szeretet remény-gyertyái.

Minden olyan elhíresült és névtelenségben maradt, nagyszabású vagy apró önzetlen cselekedet, amikor egymást bújtattuk, befogadtuk, segítettük, megajándékoztuk, meghallgattuk, megvédtük vagy egyszerűen csak kifejeztük együttérzésünket a másik iránt az elmúlt évszázadok során. Zsidók rejtegetése, 1956 visszhangja Lengyelországban, az NDK-ban és Romániában, a páneurópai piknik vagy a jugoszláv háború áldozatainak nyújtott segítség. Önkéntes magyarok utaztak a Sztálin ellen védekező Finnországba a téli háború idején. A balti államok élőlánccal fejezték ki összefogásukat a Szovjetunió bukása előtt, 1989-ben. A koronajárványban orvosokkal és gyógyászati eszközökkel támogattuk egymást, most pedig Ukrajnának küldünk segélycsomagokat, és fogadjuk az otthonaikból menekülőket…

Amikor Chiara Lubich a másik népet a felebaráttal azonosította, azt a vágyat fogalmazta meg, hogy a népek is testvérekként tekintsenek egymásra, és ne azt keressük, ami elválaszt minket, hanem ami összeköt. Ha más nincs, akkor a szeretet tud összekötni bennünket. De a szomszédjainkkal mégiscsak sokkal több közös van bennünk, mint gondolnánk…

Mentalitás, érzelmek, reakciók, gének. És ételek.

Gulasch, gulaş, guliašas, guljašš, gulasz, guľáš, golaž, гулаш, гуляш. Egységünkre váljék!

A cikk első fele Egy tálból kanalazunk címmel az Új Város magazin 2015/11-es számában jelent meg.