Színről színre: hat napos színházi (világ)körutazás, három tételben

Olvasási idő: 3 perc

Első bevonás

Gazdag hetem volt, melynek előkészületei augusztusban kezdődtek. Fokozatosan állt össze a műsor. Az első előadás, amire jegyet vettem, Christian Löffler Until We Meet Again produkciója volt a Müpa-ban, október 21-én. A német zeneművészre nyáron figyeltem fel. Azok közé tartozik, akik a globális zajban – meg a lokális bajban – párhuzamosan több érzékszervünkre gyakorolnak jótékony hatást. Én például illatokat is éreztem, miközben rég tapasztalt friss levegő áramlott a tüdőmbe, a Bartók Béla hangversenyterem földszintjének utolsó előtti sorában. Eközben fantáziám világkörüli útra kalauzolt. Európából indultunk, fényes nappal. Kora estére Délkelet-Ázsiába csöppentünk, esőben táncoltunk, helyi – talán indonéz – szertartáson vettünk részt. A napfelkeltét már japán fiatalokkal köszöntöttük, egy nyüzsgő nagyvárosuk felhőkarcolóinak gyűrűjében. Következő állomásunk az USA Észak-nyugati partvidéke – mondjuk Seattle – volt, ahonnan néhány lüktető ütemet követően Közép-Amerikában lukadtunk ki, maják és aztékok nyomdokain szökdécselve, igazi örömkarneválon hömpölyögve a tömeggel. Ez bizonyult a csúcspontnak, és ekkor éreztem először késztetést arra, hogy elhajítsam a sportzakómat, majd azzal a lendülettel ugrálni kezdjek a széksorunk mellett. Nem tettem meg, csak a szett legvégén, jóval visszafogottabban, miután pár bátor fiatal felpattant a helyéről. Ezt megelőzően jártunk New Yorkban, fülsiketítő és mellhártyarepesztő buliban, ami 43 évesen egészen másként hatott, mint végzős gimisként a siófoki Palace diszkó fékezetlen habzású partiján. Ekkor csapott meg az a benyomás, hogy igencsak kimerítőre sikerült ez az élménytúra: rengeteg (tengeri) mérföldet tettünk meg, alvás nélkül, ezért erősen vágytam vissza a saját földrészemre. De az est tartogatott még egy komoly meglepetést, fél órás ráadás formájában. Ez a fickó egy zseni, lelkendeztem a feleségemnek hazafelé az autóban. For the record jegyezzük fel, hogy a DJ-producer négy hangszeres hölggyel lépett fel. Igaz, javarészt egymaga ténykedett a keverőpult mögött, de akkor sem ő állt a középpontban, hanem a hangok, a hullámok és a rezgések. (Christian Löffler & Ensemble – Müpa)

Második bevonás

Hogyan bukkantál erre a színdarabra, kérdezte a nejem, október 25-én, miután megnéztük a Budapesti Műszaki Egyetem K épületének 2. emeleti Szkéné teátrumában a Térkép a túlvilágról című előadást. Utolsókból lesznek az elsők: a helyfoglalás érkezési sorrendben történt, s bár egy kígyózó sor végére álltunk be, a terembe érve a színtér egyik oldalán két üres szék várt ránk. Testközelből figyelhettük tehát, ahogyan maga a szerző, Kárpáti Péter narrálja a javarészt az ő kútfejéből kipattant jeleneteket, melyek az egyik dédapja rejtélyes – külföldre – szökésének apropóján Jászai Mari smink mögötti világába vezetnek. A forgatókönyv szerint 50 éves színész(óriás)nő – nagy nehezen – megnyílik a szegedi főrabbinak. Semmi különöst nem oszt meg vele, csupán azt, hogy mennyire magányos, a tudós mester pedig empatikus és rokonszenves szeretettel enged teret a mindannyiunk számára ismerős – mindennapos – érzelmeknek. A történetben ugyanakkor és nem mellékesen megjelenik Isten, egy fiatal Jézus képében, egy a XIX. század második felében élt csongrádi pásztor elbeszélésében. Ahogy elnéztem, ő is magányos, ám ebből nem csinál drámát – megteszik azt az emberek, akik ehhez a műfajhoz fájdalmasan remekül értenek. Az Úr mindig önmagát adja, az ember viszont általában valaki mást alakít. (Térkép a túlvilágról – Repertoár – Szkéné Színház)

_{Zsótér Sándor és Tóth Ildikó A Térkép a túlvilágról c. darabban (Körösy László)}

Harmadik bevonás

De képes az ember Isten Fiát megjeleníteni, ráadásul egy ősatyával karöltve, a mai Magyarországon? A Dob utcai Spinoza Ház kamaratermében erre tesz kísérletet Czeizel Gábor rendező, a Mózes és Jézus Pesten kabaré jeleneteiben: két olyan természetes aktori alakítás, valamint a jellegzetes fővárosi zsidó humor kapcsolódásain keresztül, hogy egy percig sem tűnik erőltetettnek, se a sztori, se a befejezése. A vezető-tanító karakterek ugyanis érthetőek, elérhetőek, sallangmentesek, érdekesek és érdeklődőek, vagyis oly ritka példák, akiknek szívesen vagyunk a társaságában, mert közben a sejtjeink pezsegnek az örömtől és az izgatottságtól. Ilyen rendkívüli, mégis testközeli és hihetően átélhető élményekben volt részem, az Úr 2025. esztendejének 10. havában. Meggyőződésem, hogy mindez azért is esett meg velem, hogy közösbe tegyem. Elementáris szükségét látom annak, hogy akik éltető, bizalomkeltő forrásokra bukkannak, azok útjelző nyomokat hagyjanak maguk után.

(Mózes és Jézus Pesten  – Spinoza)

_{Schneider Zoltán és Makranczi Zalán a Mózes és Jézus Budapesten c. előadásban (Puskel Zsolt)}

A nyitóképen a Szkéné színház Térkép a túlvilágról c. előadása