A csend: Isten anyanyelve

Csend! Vajon mit lehet rólad olyat mondani, amihez jobb szavakat használni? Valószínűleg semmit, egy árva szót sem. De talán valamit mégis, a misztikusoknak köszönhetően, akik a csend segítségével elsőbbséget adtak Isten iránti szeretetüknek és írtak is erről. A képektől és tárgyaktól való eltávolodásukról mesélnek, mely által figyelmesen hallgathatják azt, aki kinyilatkoztatja Önmagát és kapcsolatra hív: „Vagyok, aki vagyok”; „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten”.

A misztikusok, bár gyakran magányosak voltak, írásaikkal segítették a többi Isten-keresőt, képzésre alkalmas irodalmat biztosítva leendő társaiknak. A néhai trappista szerzetes, apát és ismert lelki író, Thomas Keating, aki ebben a tapasztalati hagyományban gyökerezik, ebben is az elődei példáját követte. Az 1970-es években Keating és több szerzetestársa elindított egy laikusok számára is nyitott szemlélődő mozgalmat. A csend ügyét tűzték zászlajukra és munkáikban erről írtak. „A csend Isten anyanyelve, minden más csak rossz fordítás” – tanította Keating.

Csendben ülni nem volt egyszerű

A barátaimat és engem, az akkoriban fiatal, aktív hívőt is meghívott, hogy tartsunk csendet. A dolog természetellenes volt számunkra. Ugyan megfelelő hitoktatásban részesültünk, katolikus iskolákba jártunk és részt vettünk plébániánk liturgikus életében, fogalmunk sem volt erről a belsőleg megtisztító és gyógyító imáról, erről a találkozásról Azzal, aki a csendben beszél.

Első benyomásom egy spirituális nászút élménye volt. Rövid időn belül megtisztulást kezdtem érezni, ami megrémisztett, mert feltárta félelmeimet, ellenállásaimat, irányítás iránti vágyamat, valamint azt, hogy mennyi külső elvárásnak teszek eleget az időm beosztásakor, hogy ezzel elfedjem magányosságomat és sebezhetőségemet.

Az imának ezen fajtája arra hívja a hívőket, hogy bízzák magukat az isteni gondviselésre és egyedül Istenben keressenek biztonságot. Egyesek közülünk olyan traumával küzdöttek, ami megnehezítette számukra, hogy biztonságban érezzék magukat a csöndben.

Nekem személyesen sok mindent kellett feldolgoznom, mivel vonakodtam elismerni egy sor belső problémát. De azt is megtanultam, hogy a megtisztulás élménye nem sajnálandó helyzet vagy kizárólag személyes jelenség.

A csend kidomborítja az emberi állapot kevésbé szép és elfogadható, gyakran a tudatalattiban tárolt és elfojtott dimenzióit is. A meditáció által megtanultuk, hogy mi nem csupán kedves, jószándékú fiatalok vagyunk – habár azok is voltunk. Problémákkal is küzdünk! Valójában szerettem volna inkább tagadni ezeket. Ám kellemetlenségünkre, önmagunk ezen méltatlan rögvalósága a meditáció során felszínre tört és megsebzett bennünket.

A szeretet mélyebb volt

Keating segített, hogy megismerjük, és ne lepődjünk meg önmagunk ezen összetett, árnyékos elemein. Azt vallotta, hogy tényleges emberi állapotunk felismerése nem a halál csókja, hanem inkább a hiteles lelki élet kezdete. A szeretet mélyebb. Hogy a meditáció azokat, akik bíznak, mély, reményteljes valósághoz vezeti. A tisztulók számára ez kétségkívül kényelmetlen időszak. Én valóban úgy éltem meg, mint a halál csókját! Thomas mégis azt tanította, hogy az ima nehézségei par excellence eszközei annak az egyre nagyobb és végső soron felszabadító önátadásnak, ahol lelki szegénységünkre annak a Személynek pazarló szeretete és irgalma válaszol, aki – Henri Nouwen lelkivezető szavaival élve – „szeretettnek” nevez minket.

Ez a tanítás erős vigaszt nyújtott és nyújt ma is, valamint motivál a csendes ima gyakorlatának megtartására.

Amikor a kevesebb sokkal több

Legtöbbünket nem hívják meg arra, hogy figyeljünk a szavak közötti térre, kiterjesszük a tudatosságunkat erre a térre, és meghosszabbítsuk azt olyan módon, hogy egy új spirituális horizont kerüljön a látóterünkbe. Mi azonban meghívást kaptunk erre, és ha gyengén is, de ez a tér kapcsolatba hozott bennünket a lét mély és széles talajával, amelyen minden szó és szimbólum nyugszik.

Idővel egyre kevésbé vonzódtunk a rutinhoz és az absztrakcióhoz, bár még mindig megvolt bennünk a szószátyárságra hajlamos emberi természet! De a hangsúly itt a „kevésbé”-n volt.

Ma is folyamatos kihívást jelent elégedetten csendben lenni egy kis időt nap mint nap. Pedig ez a szemlélődő hozzáállás ajándéka. A mindennapi csendes imaidőszakok ugyanis hatással vannak az élet egészére. Olyan ez a folyamat, mint amikor élesztőt adunk a tésztához, hogy az az egész kenyeret megkelessze.

Mi is annak a hatásnak voltunk – és vagyunk néha még mindig – kitéve, amit a buddhista tanítás majomelmének nevez. Gondolataink ide-oda ugráltak, főleg a saját feltételeik szerint. Jószerivel tehetetlenül álltunk a hatalmukkal szemben. Mentális aggodalmaink vadul lendültek ágról ágra, és mi velük együtt!

Megkérdezték egyszer taizéi Roger Schutz testvért, aki sok fiatalt vezetett az imában, hogy mit tart a legszomorúbbnak. „A szív alatti sebet” – válaszolta. Úgy látszik, hogy a meditáció, amire meghívtak, egyszerre szólt a szívem alatt elrejtett sebek felismeréséről és arról, hogy a szeretet, ami mindig is a szív alatt volt és van, a sebeket olyan helyre tegye, ahol könnyebb elengedni őket.

Hallgatni és várni

Egy régi barátom, Johnnie Buffalo, aki farmer Dél-Coloradóban, ezt másképp fejezte ki, amikor egy este a birtokán ültünk, a tábortűz mellett. A meditációról beszélt, amikor figyelmes lett a gyönyörű éjszakai égboltra. Fantasztikus felhőalakzatok úsztak el a fényes hold előtt. „A meditatív ima virrasztás – fogalmazott. – Csak várd meg, hogy a felhők odébbálljanak. Akkor dicsőségesen világít majd a holdfény.”

A meditációnak megvan ez a várakozás jellege. A várakozás is a hallgatás egyik formája. Amikor hagyjuk, hogy a gondolatok látszólag könyörtelen áradata elhaladjon, mint csónak a folyón, és közeledünk a folyó mélyén lévő csendhez, értékes ajándékot kaphatunk – a majmok elcsendesednek egy kicsit! Úgy tűnik, hogy soha nem lesz tökéletes csend, de a nyugalom növekedhet, így felfedezhetjük saját képességünket a belső békére, amellyel hozzájárulhatunk a külső világbékéhez.

A figyelem művészete

A tágas tér ráhangol bennünket a mennyei hangra, amely szótlanul és szerető figyelemmel szól, és tanítja azokat, akik tanulni akarnak az efféle imádságból. William Stafford (1914-1993) amerikai pacifista költő az odafigyelés művészetében jártas emberként így tanított: „Tudjuk, hogy az áramlat ott van, elrejtve; mérföldek távolságából jön és megy, éppen előttünk tartva a csendet. Amit a folyó mond, azt mondom én is.” Éreztetek már valaha vonzást arra, hogy a hajók helyett a folyóval foglalkozzatok? Netán vágytatok már nagyobb személyes vagy egyetemes békére? Ha igen, akkor érdemes követni ezeket a vágyakat. Majd annyi időd eltölteni ezzel, amennyire szükségetek van ahhoz, hogy megfürdessétek a lelketeket és az elméteket a mély ima folyójának nyugtató vizében. Abban, ami az elhaladó csónakok (az én felszínes gondolatai) alatt húzódik, felfrissít és örömmel tölti el „Isten városát.”  Ez a város örvendeztetésre szorul, ahogyan a neves jezsuita generális, Pedro Arrupe megjegyezte. „Manapság a világnak nem szavakra van szüksége, hanem olyan életekre, amelyeket nem lehet máshogy magyarázni, csak a hittel és Krisztus szegényei iránti szeretettel.” Egy másik jezsuita teológus, Karl Rahner bátran jelentette ki: „A jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz egyáltalán”. Ez a kijelentés egyszerre tűnik baljós figyelmeztetésnek és nagy ígéretnek.

Mit jelenthet az Istent csendben szeretők spirituálisan gazdag öröksége olyan elfoglalt embereknek, mint mi vagyunk, vagy egy újoncnak az efféle imádság terén? Igazán sokat! Ám az üdvösséget, amit a csend oly kegyesen tanít, nem lehet semmi mással helyettesíteni.