Felszínről a mélybe az ima sodró folyójában

Jellegzetes imádságforma nyugati kultúránkban a „diszkurzív meditáció”, azaz az a típusú attitűd, melyben a meditáció, az ima során értelmezünk, következtetünk, gondolkodunk. Ha az ember megkísérel kitartani ebben a meditációban, imában, a Szentlélek rendszerint egyszer csak meghívja őt azon túlra – de frusztrált, mert összeütközésbe kerül saját, a szemlélődésről alkotott negatív hozzáállásával, mely annak főleg veszélyeit látja^[1]. Sajnos ez az utóbbi évszázadokban elterjedt jelenség az egyházi közegben^[2]. Fontos rálátni arra az ezzel összefüggő jelenségre, hogy „kortársainknak a nyugati világban sajátos problémájuk van a meditációval, mégpedig amiatt a mélyen gyökerező hajlandóság miatt, mely mértéket nem ismerve elemezné a dolgokat. Ez a beidegződött gondolkodásmód a karteziánus-newtoni világnézetből fejlődött ki…”^[3]  Környezetünkben is tapasztaljuk ezt a nehézséget, ami az állandó elemzésből fakad, és gyakran a valóságtól való eltávolodást jelenti, az ima esetében is, késleltetve, ha nem lehetetlenné téve a belső ima terébe való megérkezést.

„Ahogy egyre idősebbek leszünk, fontos, hogy kialakítsuk elemző képességünket, de emiatt még nem szabadna elveszítenünk azt a képességünket, hogy úgy örülünk a valóságnak, ahogy az van, és továbbra is tudnunk kell értékelni, hogy csak vagyunk, és csak tesszük, amit teszünk. Az evangéliumban Jézus arra hív meg bennünket, hogy a kisgyermekekhez váljunk hasonlókká, hogy kövessük ártatlanságukat, bizakodásukat és a valósághoz fűződő közvetlen kapcsolatukat”^[4]. Én azt látom, hogy a jól imádkozó embert, ha készséges rá, ehhez a letisztultsághoz – azt értékelni, hogy csak vagyunk – közelebb vihetik az élet előrehaladtával a saját és mások betegségei, próbatételei, és a halálesetek is.

A könyv központi, 50. oldalon kezdődő részében a szerző hosszan körbejárja a belső ima működését, kérdés-válaszok formájában. Így a vissza-visszatérő elméleti alapgondolatokon kívül sok praktikus iránymutatás is elhangzik. Én magam ezek közül sokat feljegyeztem, és most itt is szívesen kiemelek egy-két témát:

„A külső dolgok nem akadályai az imának. Csak azok akadályok, amit hiszünk róluk. Azáltal, hogy teljesen elfogadjuk a külső figyelemelterelő tényezőket, … a világ minden zaja közepette is megtapasztalhatjuk ezt a mélyebb figyelmet”^[5]. Ebben meghatározó személyes tapasztalat számomra az a zajérzékenységgel eltöltött néhány év 2018-tól 22-ig, amelynek során megtanultam, hogy a zajból fakadó fizikai tünetek, például erős fejfájás stb. nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy ne tudnék eljutni a belső imához.

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de számomra nem mindig egyértelmű, illetve ebben a lelkiségi írók véleménye is megoszlik, mikor „hasznos” a meditációban a vizualizáció, a kép, a szimbólum, és mikor jobb ezeket elengedni. Újként hatott a gondolat, hogy „néhányan, amikor csendben vannak, egy szikla peremén érzik magukat.” A szerző egyrészt bátorít: „Ne aggódj! Nem áll fenn a leesés veszélye”, másrészt rávilágít, hogy aki nagyon hozzászokott a képekhez, azt nagy munka felszabadítani, hogy a képek nélküli ima terébe megérkezzen. Illetve: „Ha valamiféle vizuális képet részesítesz előnyben, akkor olyat válassz, amelyik általános, ne pedig olyat, amely részletekbe menő. Például fordítsd belső tekintetedet Isten felé úgy, mintha olyasvalakire néznél, akit szeretsz.”^[6] Ehhez kapcsolódóan az egyik lelkiségi tanárom arról beszélt, hogy annál, ha valaki az evangéliumok olvasása, megismerése nélkül elkezdi gyakorolni a képek nélküli imát, az könnyen puszta módszer marad. Ugyanakkor az, ami bizonyossággal tölt el – és ezt minden igazán imádkozó ember megélte már –, hogy mikor a Lélek egy nem annyira kognitív szinten zajló, kontemplatívabb imába vezet, akkor már nem választási lehetőségről van szó, hanem adottságról: „ott találom magam” egy, a korábbihoz képest egészen más ima kapujában.

Barátok, ismerősök körében gyakran hallok nagy lelkesedéssel beszélni a „The Chosen” című sorozatról, melyben Jézus élete van részletesen megjelenítve, és nemigen értik, én miért nem nézem. Természetesen senkit sem akarok semmiről meggyőzni, és örülök, ha a sorozat közelebb hozza a történelmi Jézust és az evangéliumi szereplőket, történéseket sokakhoz. Ugyanakkor azt érzem, már így is a vizuális ingerek bombázása közepette élünk, és nekem, akinek szükségem van visszavonulni a csöndbe, a sivatagomba, és ott, például az Újszövetség alapján szemlélődő imával is az én életemben jelen levő Istennel találkozni, a film inkább megzavarná ezt a találkozást. Érveimet nagyon jól foglalják össze Thomas Keating előbb idézett szavai.

Keating atya számára a kontemplatív ima ezért szükséges az ember életében: „(Isten) megismeréséhez a legközelebb a tiszta hit által juthatunk, amely túl van a gondolkodáson, az érzésen és az önreflexión. A tiszta hit akkor tapasztalható leginkább, amikor pszichésen nem tapasztaljuk Istent. Isten meghaladja az érzékszervi vagy fogalmi tapasztalást”^[7]. A kipróbált és hatékony – jobb szó híján – módszer pedig, ami efelé segít: „Ebben az imában a gondolatokkal való bánásmód alapelve a következő: ne álljunk ellen semmiféle gondolatnak, ne ragaszkodjunk semmilyen gondolathoz, és ne reagáljunk érzelemmel semmiféle gondolatra; bármilyen képzet, érzelem, reflexió vagy tapasztalat vonja magára a figyelmünket, térjünk vissza a szent szóhoz!” A kép, amivel az érzéseknek és gondolatoknak elengedését újra és újra megjeleníti: hagyni, hogy mindez leússzon a tudatosság folyójának felszínén, levenni figyelmünket az elúszó hajón történtekről.”^[8]

Saját és mások életében is tapasztalom, hogy a kapcsolatok, a munka – az élet számos helye és helyzete, melyeket maga Jézus is magára vett – az Istennel való mély egység helyei lehetnek. Keating atya hosszasan a kontemplatív imáról és a belső csöndről beszél, de azt nem az Istennel való találkozás egyetlen helyének tartja, ahol a hétköznapi élet, a más személyekkel való kommúnió csak hordalék, amiről a tekintetünket el kellene fordítanunk. És itt nem feltétlenül, sőt, egyáltalán nem a mások iránti jótettekre, karitatív hozzáállásra gondolok. Meghatározó élmény volt számomra pár évvel ezelőtt, mikor minden reggel hosszabb időt szakítottam rá, hogy – általában egy evangéliumi részből kiindulva – elmélkedjek. Akkoriban épp olyan időszakot éltem, mikor egyáltalán nem buzgott bennem a lelki tetterő, a mások iránti szeretet buzgalma. Ugyanakkor egyre szembetűnőbb volt számomra, hogy ezekből a reggeli együttlétekből fakadóan minden erőfeszítésem nélkül, mintegy hullámverés a tengerből, beáramlott a hétköznapjaimba az a Szeretet, Akivel napom elején együtt töltöttem az időm. Ennek a tapasztalatnak a nyomán is, fontos volt számomra, mikor a könyv záró gondolatai között ezt találtam: „Ez a kapcsolat (Istennel) elsősorban a befogadásé. Senki nem rendelkezik több isteni szeretettel annál, amit befogadott. Ha már befogadtuk az isteni szeretetet, akkor a hozzá való viszonyulásunk fontos része, hogy továbbadjuk felebarátainknak”^[9]. Azt gondolom, hogy nincs igazi szeretetünk Istenen kívül, és ez egy folyamatos Benne megmerítkezést kíván. Az pedig, hogy „továbbadjuk felebarátainknak”, már nem is feladat, hanem az az együttlét, amit az imában megélünk, él tovább, sugárzik ki.

Michael Boover Keating tanítványaként fedezte fel a csend létformáló és Istennel kapcsolatot alakító erejét. Írását A csend: Isten anyanyelve címmel ITT olvashatjuk.

_{[1] vö.: Thomas Keating: Nyitott tudat, nyitott szív – az evangélium kontemplatív dimenziója, Filosz Kiadó-Human Ker. Szolg. Bt., 41.o
[2] vö.: uo. 119.o
[3] uo. 48.o
[4] uo. 128.o
[5] uo. 63.o
[6] uo. 64-65.o
[7] uo. 131.o
[8] uo. 173.o
[9] uo. 159.o}