Jézus követése szenvedést kér

Olvasási idő: 4 perc

A görög katolikusok a mai napon, a rómaiak szerdán kezdik meg a nagyböjtöt. Ebben a húsvétig tartó időszakban Jézus életéből a megváltás művének legkiváltságosabb, legkülönösebb napjait idézzük fel. Ő mindent magára vett emberi kondíciónkból, „a bűnt kivéve” – szoktuk mondani, hisz egyszerre volt Isten és ember. De az ember Istentől való elszakítottságának következményében, a szenvedésben, a lelki és fizikai fájdalomban, a megaláztatásban egy lett közülünk, hogy mindannyian bebocsátást nyerhessünk az Isten országának teljességébe. Jézus keresztútján mellénk szegődik és tanít.

Az elkövetkező időszakban a katolikus egyháznak ahhoz az évszázados hagyományához nyúlunk vissza, ami a keresztút járás, amelyet templomokban, vagy a szabadban kiállított festmények, képek segítségével végeznek a hívek. Az Új Város Online Facebook eseményén belül 15 állomáson át, heti kétszer hallgathatunk meg egy-egy másfél perces videó elmélkedést. Minden állomáshoz egy-egy pap, lelkész osztja meg ahhoz kapcsolódó gondolatait gondolatát. Az elmélkedések vezérfonala: Közelség Istenhez, és Isten szíve szerinti közelség embertársainkhoz.  

Addig is, íme néhány elmélkedésre indító gondolat nagyböjt elején e témában az Isten stílusa a közelség Chiara Lubich írásaiban című könyvünkből. Részletek életigékből ’85-ből és ’97-ből, illetve egy 87-es telefonos konferenciabeszélgetésből (Kollegamentóból):

Jézus azt mondja: „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.” (Jn 3,17) Krisztus élete értelmének kinyilatkoztatása ez. Ő azért jött a világba, hogy megváltson minket, hogy élje a nevét: Megváltó. Ahhoz, hogy megérthessük a felebarát iránti szeretet teljes radikalitását, Jézusra, az Ő személyére kell előbb tekintenünk.

Ő tanításával és példájával igazi forradalmat hoz létre a környezetében.

[…] Jézus fáradhatatlanul tanít bennünket arra, hogy mik azok az áldozatok, amelyeket az ő akarata szerint bemutathatunk: megosztani javainkat a szegényekkel, elfogadni és meghallgatni a másik embert, segíteni a felebarátot, akit Isten hoz elénk. Elég például emlékeznünk az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédre (Lk 10,29–37). Ebben Isten igazi tisztelője az irgalmas szamaritánus, aki gondját viseli a szegény, szerencsétlenül járt felebarátnak, akire ráakad; nem ugyanígy a leviták, akik szolgálatukat elvégezték a templomban, és ugyanazon az úton haladva elmentek mellette anélkül, hogy megálltak, és segítségére siettek volna. Jézus tehát gondolkodásmódunk gyökeres megváltoztatására hív fel minket.

Míg azelőtt a vallásos élet középpontjában a templom és a szertartások gyakorlása volt, most a felebarát és az ő szolgálata kerül a középpontba.

Akkor vagyunk bizonyosak abban, hogy szeretjük Istent, ha szeretjük a felebarátot, akivel Jézus azonosítja magát, Ő ugyanis azt mondta: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40)^[1]

[…] A felebarát szeretete rendkívül fontos számunkra, elsőrendűen fontos. Nem ismételhetjük elégszer: mi a felebarát szeretetén keresztül jutunk el Istenhez, akkor találkozunk Istennel, akkor növeljük egységünket Istennel, ha odaadóan szeretjük felebarátunkat. […] De hogyan kell szeretni felebarátunkat? […] Ha Jézusra tekintünk, akkor láthatjuk, hogy Ő úgy szerette fele barátait, hogy jóllakatta őket, meggyógyította őket, megbocsátott nekik stb. De nem csak ezt tette.

Hogy tökéletesen és teljesen szeresse őket, szenvedett értük, és odaadta értük életét.

Jézus magatartása számunkra is fény. Arra kell következtetnünk belőle, hogy a felebaráti szeretet a mi esetünkben sem korlátozódhat a felebaráttal való „eggyé válásra”. Hozzá kell tennünk még valami mást is. Ennek a másnak van egy neve: a szenvedés.

Kedveseim! Földi életünkben kétségtelenül ott vannak az örömök, az a mély elégedettség, melyeket például Isten Országának, az Ideálnak terjedése okoz. Nem tagadhatjuk azonban, hogy életünkben ott van a fájdalom is: a betegségek, kísértések, aggodalmak, gyötrelmek, szerencsétlenségek, a meg nem értettség, életünk váratlan, fájdalmas fordulatai. […] Az arsi plébános megfigyelte, hogy amikor egy nagy bűnös meg térésén fáradozott, akkor az előző nap súlyos harcokat kellett vívnia a Sátánnal. És ez nagy szenvedés volt számára.

Jusson eszünkbe, hogy ha kicsik vagyunk is, mi sem lehetünk a lelkek anyja és apja, ha nem vagyunk keresztre szegezve.

Mit tegyünk tehát? […] Mindannyian foglalkozzunk azokkal, akik valamilyen módon ránk vannak bízva. […]

Ajánljuk fel értük Jézusnak életünk fájdalmas pillanatait. Csak így lesz termékeny a tevékenységünk.

Ha így teszünk, akkor úgy fogunk szeretni, ahogy Jézus szeretett.^[2]

[…] „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” (Jn 10,11) […] Jézus nyíltan beszél magáról: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) És mindvégig kész is erre az áldozatra. Az Ő szeretete ajándékozó szeretet, mely valóban kész feláldozni, odaajándékozni életét. Ahhoz tehát, hogy úgy szeressünk, mint Jézus, nem elég csak bizonyos mértékig megérteni a többieket; nem elég, ha érdeklődünk egy kicsit fájdalmaikról, s valamiképpen megpróbálunk könnyíteni terheiken. „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért.” Akkor hát hogyan váltsuk életre ezt az igét? Isten tőlünk is (legalább a szándékot és az elhatározást illetően) olyan szeretetet, olyan tetteket kér, melyek mértéke az Ő szeretete. Mindazt, amit pillanatról pillanatra teszünk azért, hogy megmutassuk iránta való konkrét szeretetünket, ennek az akaratnak, ennek az elhatározásnak kell áthatnia. Csak az ilyen szeretetet nevezhetjük keresztény szeretetnek: mely nemcsak valamiféle szeretet; nem egy máz csupán, hanem kockára teszi az életét is. Mindannyiszor, amikor egy felebarátunkkal találkozunk, amikor telefonon beszélünk vele, levelet írunk neki, vagy valamilyen hétköznapi munkát végzünk azért, hogy szolgáljuk őt,

próbáljuk meg feltenni magunknak a kérdést: Kész vagyok az életemet adni érte?

Ha így lesz, keresztény életünkben egy minőségi ugrás, egy nagy minőségi ugrás következik be.^[3]

_{[1] 1985. novemberi életige, In: Isten stílusa a közelség Chiara Lubich írásaiban, Új Város, 2025. 104. o
[2] Rocca di Papa, 1987. február (Kollegamentó) In: Isten stílusa a közelség Chiara Lubich írásaiban, Új Város, 2025. 105-106. o.
[3] 1997. áprilisi életige, In: Isten stílusa a közelség Chiara Lubich írásaiban, Új Város, 2025. 109. o.}

Az Isten stílusa a közelség Chiara Lubich írásaiban című könyv megvásárolható webshopunkban.