Pier Giorgio Frassati – a fiatalember, aki bejárta Itália és a lélek hegycsúcsait

Olvasási idő: 3 perc

II. János Pál pápa így jellemezte Pier Giorgio Frassatit (ejtsd: pijerdzsordzso frásszáti): „Modern fiatal volt, akit érdekelt a kultúra és a sport. Remek hegymászó hírében állt, és nyitott volt a társadalmi ügyekre, az élet igazi értékeire. Ugyanakkor mélyen hívő ember is volt, akit az evangélium üzenete töltött fel. Szilárd, következetes jellemmel rendelkezett, szenvedélyesen szolgálta a testvéreket, és a szeretet emésztő lángja égett szívében, amely arra sarkallta, hogy a szegények és a betegek felé forduljon, őket helyette az abszolút első helyre.” A pápa Krisztus atlétájaként festette le, olyan világi hívő fiatalemberként, aki válaszolt Jézus hívására: „Jöjj és kövess engem”. Pier Giorgio Frassati példakép a fiatalok számára, ezért személyét Ferenc pápa is ki akarta emelni, ezért Carlo Acutisszal egyszerre kívánta szentté avatni. Száz év telt el a halála óta: 1925. július 4-én halt meg gyermekbénulásban, mindössze 24 évesen, az élettörténetét hallgatva azonban könnyen kapcsolódhat személyéhez a mai ember is.

Pier Giorgio egy lépéssel megelőzte kortársait: érzékelte a történelem sodrását (édesapja a La Stampa újság alapítója és Olaszország berlini nagykövete volt), sokat utazott, egyetemre járt, autót vezetett, telefont használt, szerette a zenét és a sportot… Nem mondott le emberségéről: hite szorosan összefonódott személyes és társadalmi életével. A hétköznapokban megélt hitével példás tanúként szolgál a világi hívők hivatásával kapcsolatban:

a plébániai élet szűknek bizonyult számára, ezért inkább a padlásszobákban meghúzódó szegényekhez fordult.

Wojtyła pápa így fogalmazott: „Ő mai szent volt, szabad szent”. A szentséghez vezető ajtót az nyitotta meg előtte, hogy „megtörte” a családi jólét burkát, és kitárta szívét az emberiség, különösen a legszegényebbek és legszenvedőbbek felé.

Temetésén óriási tömeg vett részt, ami meglepte a szüleit, hisz ők csak részben sejtették, hogy fiuk mennyire elkötelezett munkát végez: átadta a szegényeknek a saját pénzét (mivel családja a torinói polgárság felső rétegéhez tartozott), ruháit, de leginkább idejét ajánlotta fel. Mérnöknek készült a Műegyetemen, „hogy közel lehessen a bányászokhoz”. Rendkívül aktív volt: a Girolamo testvér nevet felvéve (Girolamo Savonarola domonkos testvér tiszteletére) a domonkos harmadrend tagja lett, és tíz egyesület tevékenységében vett részt: a Katolikus Akció Olasz Ifjúságától a Katolikus Olasz Egyetemisták Szövetségéig, a Rózsafüzér Társulattól az Olasz Alpesi Klubig, a Szent Vince Konferenciától Don Sturzo Néppártjáig, ahol bátran szembeszállt a születő fasiszta rezsimmel. Saját egyesületet is alapított Tipi Loschi (Gyanús alakok) néven, amely szerinte pótolta azt, ami a többiből hiányzott: szabályok és tagsági díj nélkül jártak kirándulni olyan vidám, mókás fiatalokkal, akik szerették a hegyeket, a barátaikat, a jókedvet és a viccelődést. Mindegyiküknek volt egy beceneve, Pier Giorgioé a „Robespierre”. Alberto De Agostini atya, szalézi misszionárius és a Patagónia felfedezője 1935-ben Pier Giorgióról nevezett el egy 2719 méter magas csúcsot a Fitz Roy-hegycsoportban Argentína és Chile között, amelynek 900 méter magas függőleges fala a legjobb hegymászók számára is feladta a leckét, és akkor még csak néhány hónapja hódították meg a csúcsot először.

A hegyek iránti szenvedélye jól jelképezi a személyiségét is. Nem véletlen, hogy 22 túraútvonal viseli a nevét, Olaszország minden régiójában egy, Antonello Sica salernói hegymászó munkájának köszönhetően.

A túrák, a negyedik nehézségi fokozatú mászások, az alpesi síelés és a sítúrák során egyszerre figyelt oda a függőleges irányra, vagyis az Istennel való párbeszédre, a vízszintes irányra, vagyis a társai melletti úton járásra, a belső irányra, amelynek segítségével próbálta megtalálni a saját hivatását, és a külső irányra, amely által kifejezte a teremtett világ iránti szeretetét.

„Hegyek, hegyek, hegyek, szeretlek benneteket… Minden nap egyre jobban beleszeretek a hegyekbe, és ha tanulmányaim engednék, a teljes napot a hegyek között tölteném, hogy a tiszta levegőben szemlélhessem a Teremtő nagyságát” – írta. Pier Giorgio számára azonban a hegy nem cél volt, hanem eszköz: út, az élet iskolája lélekemelő templom, az önismeret megtapasztalása. A cél azonban mindig az volt, hogy visszatérjen a völgybe, jobb állampolgárként, a „derűs szeretet” szolgálójaként. A csúcsokon „Isten arcát kereste a felhők között”, és A mélységből hozzád kiáltok zsoltárt imádkozta a hegyekben elhunytakért. Ihletet adott számára az Ég és a föld összekapcsolódása, amely környezetvédővé tette őt, mielőtt még maga a szó létezett volna. Ezáltal szolgál mindannyiunk számára ma is példaképként.