Teljes örömben Isten jelenlétében – dicsőítés a mindennapokban

Markó Máté és Somlai Ági négygyermekes építész házaspár, évek óta tagjai a Cor et Lumen Christi karizmatikus közösségnek és a budapesti Rózsafüzér Királynéja plébániának. A dicsőítésről, mint imaformáról kérdeztük őket, valamint arról, hogy milyen hatása van hétköznapi életükre, környezetükre, ha mindig, minden időben és minden körülménytől függetlenül dicsőítik Istent.

teljes-oromben-isten-jelenleteben-dicsoites-a-mindennapokban

A dicsőítés nem egy átlagos, napi szinten gyakorolt imaformája a keresztényeknek. Ti hogyan találkoztatok vele?


Ági: Korábban én magam is azt hittem, hogy a dicsőítés a karizmatikusok hóbortja, ezért idegenkedtem tőle, fura, különc dolognak tartottam. Teljesen „véletlenül” keveredtem el egy dicsőítő szentségimádásra.

Négy gyermekünk van – eddig. A negyedikről, Magdiról születése után nem sokkal kiderült, hogy súlyos beteg: agyi bénulása és epilepsziája van, nem tud járni, beszélni, nem tudja tartani magát. Ez akkora sokk volt számomra, hogy eljutottam életemnek arra a pontjára, amikor a saját erőm véget ér – Isten megengedte ezt, és ezért utólag nagyon hálás vagyok Neki. Előtte ugyanis nem vettem észre, hogy mindent a saját erőmből akartam csinálni: jól imádkozni, jól szeretni, jó kereszténynek lenni. De mégis azt éreztem, hogy valami hiányzik, valahogy nem vagyok boldog. Emlékszem, hogy amikor Magdival várandós voltam, úgy mentem sokszor áldozni, hogy azt kértem: „Istenem égess meg engem a Te jelenléteddel!” Ő ezt megtette, komolyan vette a kérésemet, az égetés azonban nagyon tud fájni: olyan dolgok hullottak le rólam, amelyek fölöslegesek voltak. Megtapasztaltam, hogy a saját erőm határán két út van: az egyik az, hogy engedem, hogy Isten végre hozzám érjen, a másik út pedig egyenesen a depresszióba vezet. Én ennek a határán mozogtam, és anyukám, látva ezt a helyzetet, ajánlott nekem egy „Tűz és Fény” elnevezésű dicsőítő szentségimádást, mert tudta, hogy ott a résztvevőkért imádkoznak is. Hát így kezdődött…

 

 

 

 

Milyen volt ez a legelső alkalom a számodra?

 

Ági: A pár hónapos Magdival mentem el erre a szentségimádásra, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg jó ötlet-e, korábban ugyanis unalmas dolognak tartottam a szentségimádást. El is késtem egy kicsit, a dicsőítés közepébe érkeztem, és legnagyobb megdöbbenésemre zsúfolásig tele volt a templom, és mindenki lelkesen, szívből énekelt. Megálltam hátul, de nagyjából öt percig bírtam itt, azután előre mentem, és a templom közepén elkezdtem zokogni: úgy éreztem, hogy rám zuhant az egész Menny, minden fájdalmam kitört belőlem, de ugyanakkor Istennek egy nagyon erős jelenlétét éreztem ott és akkor. Végre meg tudott érinteni, végre nem akadályozta meg Őt a saját, felépített páncélom. Hatalmas Isten-élmény volt ez a szentségimádás, ezért legközelebb már Mátét is elvittem magammal.

 

Máté: Teljesen más légkör volt a dicsőítő szentségimádáson, mint amit eddig megszoktam, és amire számítottam. Néhányan közbenjáró imát végeztek értünk, ami számomra teljesen új volt, és megdöbbentő módon pont olyan dolgokat mondtak nekünk, a mi életünkre vonatkozóan, amik ott és akkor abszolút nekünk szóltak, teljesen pontosak voltak, pedig a közbenjárók egyáltalán nem ismertek minket, azt sem tudták, kik vagyunk, honnan jöttünk! Ez 2015-ben történt, azóta egyetlen alkalmat sem hagytunk ki.

 

Ági: A közösségben megtaláltuk a helyünket, Mátéval együtt elkötelezett tagjai lettünk a Cor et Lumen Christinek, most már mi végzünk közbenjáró imát másokért a Tűz és Fény szentségimádásokon.

 

 

A szentmisében is minden alkalommal dicsőítünk, amikor például a Gloriát vagy a Sanctust imádkozzuk, énekeljük. Miben más a dicsőítés a misén, illetve a közösségben?

 

Máté: Igazából nem kéne másnak lennie. Régóta járok misére – amióta megszülettem –, de korábban nem tűnt fel, hogy a szentmisében is dicsőítést végzünk. Miután bekapcsolódtunk a dicsőítő szentségimádásba és elkezdtük olvasni a Katekizmust, akkor jöttek olyan hatalmas felismerések, hogy hiszen a misében is több résznél ugyanezt csináljuk, dicsőítjük az Istent! A mise szövegeit lehet megszokásból, vers-szerűen ismételgetve, de lehet hittel is mondani!

 

Ági: Johannes Hartl német teológus írta le a Katolikus hit – alapfokon című könyvében, hogy ha azt látnánk a szentmisén, hogy áldozáskor a hívek ragyognak a boldogságtól, vagy örömükben hangosan nevetnek, akkor minden jelenlévő sokkal nagyobb várakozással és reménnyel menne ki áldozni. „Isten vajon az én számomra most mit készít”?

Ha a Tűz és Fény szentségimádáson a jelenlévők nagy része úgy van jelen, hogy tudatosan bele akar helyezkedni Isten jelenlétébe, akkor ez kihat az egészre, az összes többi jelenlévőre is, mert ez a várakozás betöltésre talál. A közösség minden tagja minden alkalommal kilenceddel készül, hogy Isten dicsősége megnyilvánuljon, és gyógyulások, szabadulások és megtérések történjenek. És történnek is, ezt már sokszor megtapasztaltuk. Ugyanez igaz a szentmisén való részvételünkre:

ha azt várom, hogy Isten – amikor magamhoz veszem az Eucharisztiában – szinte felrobbantson, az Ő ereje áradjon szét bennem, akkor ez a várakozás betöltésre talál.

Isten megadja, ha ezt kérjük tőle, de ha nem kérjük, akkor Ő nem fogja ránk erőltetni magát. Megtapasztaltuk a dicsőítő szentségimádásban Istennek ezt a jelenlétét, és azóta mindenhol ezt keressük. A napi imát is, ha tehetem, szentség előtt végzem.

 

Csak közösségben lehet dicsőíteni Istent? Esetleg otthon, kettesben – vagy akár egyedül is?

 

Máté: Egyedül is lehet dicsőíteni, én a saját napi imámban is szoktam 5-10 percet így imádkozni. Azután ez többnyire átalakul valami mássá…

 

Mivé alakul át?

 

Ági: A nyelveken imádkozás először kiverte nálam a biztosítékot, azt gondoltam, hogy halandzsáznak, akik így imádkoznak. Azután amikor egyszer közbenjáró imát végeztek értem, és közben nyelveken szóltak, akkor megértettem, hogy ezek a szavak igazak, ez nem halandzsa, hanem lehet akár a túlcsorduló szív gyümölcse, és főleg a Szentlélek jelenlétének ajándéka is. Nagyon sokszor, ha elfogynak a szavak, akkor ez következik. Vagy nálam gyakran átmegy éneklésbe, amelyben nincsenek szavak, csak adom a hangomat a Szentléleknek, és közben betölt az Ő felfoghatatlan és szavakkal kifejezhetetlen jelenlétének az öröme.

 

 

Fontos a testtartás is?

 

Ági: Igen, mindenképp. Nekem meg kellett azzal küzdenem, hogy mit szólnak hozzá az emberek, hogy kitárt karral imádkozom, akár a férjem előtt is. De ha nagyon szeretem Istent, akkor miért ne fejezhetném ki így is, hogy megölelhet, hozzám érhet, hogy az övé vagyok? Az önfeledt dicsőítésben rétegek hullottak le rólam a férjem előtt: sokkal több mindent meg tudok mutatni magamból neki.

A hétköznapi életben is, ha karba tett kézzel, keresztbe rakott lábbal ülök, akkor azt fejezem ki, hogy be vagyok zárkózva… Az alázatban is segít, hogy Isten előtt azért borulok le, mert megvallom előtte kicsiségemet. Néha annyira betölt az öröm ima közben, hogy elkezdek spontán nevetni. De miért is ne örülhetnék annak, hogy Isten ennyire szeret engem?

 

Van-e hatása a rendszeres dicsőítésnek a személyes életetekre, a házasságotokra, a környezetetekre?

 

Ági: Ez mentett meg engem attól, hogy belecsússzak a depresszióba. Minél inkább elmélyültem a személyes imában, a dicsőítésben, annál többször és intenzívebben kaptam valami gyógyulást. Rengeteg harag eltűnt a szívemből, elmentem gyónni, megtapasztaltam a bűnbánat szentségének erejét. Egy több évre visszanyúló mély és komoly haragot tudtam letenni a szentgyónásban, és olyan szabadságot kaptam, hogy képes lettem volna megölelni azt az embert, akit előtte legszívesebben megpofoztam volna. Azóta hálás vagyok, hogy ez az ember él, létezik.

Isten megmutatta nekem azt is, hogy milyen szépnek lát engem, pedig én nem ezt gondoltam magamról. Ezek mind olyan dolgok, amiket emberi erőből képtelenség megtenni.

 

 

Azt is észrevettem, hogy én hogyan viselkedem másokkal, akár a saját gyerekeimmel. Felfedeztem egy szentségimádás alkalmával, hogy nem szeretem őket tisztán, hanem mondjuk. azért, mert az egyiknek szép a haja, vagy a másik gyorsan tud futni. Tele voltam elvárásokkal velük szemben, felismertem, hogy nem úgy szeretem őket, ahogy Isten engem szeret: feltétel nélkül, önmagamért. Hatalmas gyümölcs volt, hogy bocsánatot tudtam kérni tőlük, még a hároméves gyerekemtől is! Teljesen más lett a kapcsolatom velük innentől kezdve. Az akkor hétéves fiam, aki korábban sose ölelt meg, azóta mindennap jön, hogy megöleljen! Isten a mindennapjaink része lett, és a gyerekeimnek most már sokkal mélyebb hittel tudom mondani, hogy Isten erős, mindenható és végtelenül jó, hiszen a szívembe lett írva a dicsőítés által, hogy Isten kicsoda valójában!

 

Máté: A közösen végzett közbenjáró ima megerősít minket a saját házasságunkban is: nagyon együtt kell működnünk, amikor valakiért imádkozunk, s habár ez egy szolgálat, mégis úgy érezzük, mi vagyunk azok, akik sokkal többet kapunk ez által. Házasságunk nem szürkül el, nem lesz unalmas, mert mindig van benne újdonság, dinamizmus, változatosság.

 

Ági: Ma már kevésbé aggódom dolgokon, türelmesebb lettem, sokkal nagyobb remény és öröm van bennem, ez mindenképp hat a környezetemre is. Érzékenyebb lettem másokra, megértőbb a problémáikra. Ha engem tud Isten gyógyítani, akkor a környezetemet is gyógyítja. Napi szinten gyakorlom a közbenjáró imát, ennek rengeteg gyümölcse van mások életére vonatkozóan: sok gyógyulást, megtérést és újrakezdést értünk már meg a szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt.

 

 

 

Hogyan formálja hiteteket a dicsőítés?

 

Ági: Mint említettem, Magdi lányunk súlyos beteg lett születése után néhány hónappal, egy idő után már napi 30 epilepsziás rohama volt, ezért kértük számára a betegek szentségét, de őszintén szólva csak megszokásból, igazából nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki. A szentség felvételekor magunk is meglepődtünk, mert azt éreztük, hogy valami kiáradt. Három nap múlva elmúlt az összes rohama, és két éven keresztül nem volt semmi baja, az összes gyógyszerét elhagyhattuk!

Azután egyszer, pont amikor a mi templomunkban szerveztünk szentségimádást, váratlanul olyan rohamot kapott, hogy mentőt kellett hívni, nem volt eszméleténél órákon keresztül. Végül az intenzívre került, én meg leültem kint a folyosón, mert oda nem engedtek be. Ez pontosan akkor történt, amikor kezdődött volna a szentségimádás. Mit tegyek: maradjak ott a folyosón, vagy menjek el a szentségimádásra?  Végül elmentem, és teljes nyugalom volt bennem és Mátéban is.

Isten dicsősége ugyanis nem függ a mi hangulatunktól vagy lelkiállapotunktól, ezért teljes erővel kimondtuk, hogy Isten most is jó és hatalmas! Azt gondolom, hogy ezt nevezhetjük a dicséret áldozatának.

Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy az a szentségimádás különösen erős volt. Nagyon sok pozitív visszajelzés érkezett a résztvevőktől, többen komoly megtapasztalásokról, Isten-élményekről számoltak be. Nagyon sokan elmentek gyónni is: plébánosunk örömmel tapasztalta, hogy a szentségimádás alatt folyamatosan áll a sor a gyóntatószéke előtt…

 

Arról már volt szó, hogy mit ad nektek a dicsőítés. De vajon Istennek szüksége van arra, hogy dicsőítsük őt?

 

Ági: Ez oda-vissza, kölcsönösen hat. A Katekizmusban az áll, hogy a dicsőítés nem kérés, nem áldás, nem hálaadás, hanem egyszerűen elismerjük Istent annak, ami: Ő ugyanis végtelenül jó, irgalmas és hatalmas. A szentmisében is sokszor elhangzik az a prefáció, hogy „a mi dicsőítésünk Téged nem tesz nagyobbá, nekünk azonban üdvösségünkre válik”.

Azzal, hogy elismerjük, hogy Ő jó, a mi elménk és szívünk tisztul ki, és végre nem magunk körül forgunk, nem a gondjainkkal foglalkozunk: az Ő jelenlétébe lépünk be.

A mennyben folyamatos a dicsőítés, és mi ehhez a mennyei kórushoz csatlakozunk a dicsőítésünkkel. Amikor a dicsőítés az Oltáriszentség előtt, közösségben történik, akkor tényleg úgy érezzük, hogy kiárad a mennyei légkör, és ez az, ami betölt és gyógyít bennünket, földi embereket.

Fotó: Markó család albumából

Legújabb könyveink: