A Gondviselés háza

Fecó és Hajni beavattak minket a döntés hátterébe, abba, hogy mennyi bürokratikus, fizikai és lelki nehézség közepette kellett megőrizniük a reményt. Hála van bennük, nemcsak a szép házért, hanem mindazért, amit az építkezés közben tanultak – magukról, egymásról, az emberekről, a jó kommunikáció mikéntjéről. És legfőképp hála van bennük a mennyei Atya folyamatos gondviseléséért.

Miért és mikor döntöttétek el, hogy belevágtok az építkezésbe?

Hajni:  2021-ben, amikor a nyolcadik gyermekünket vártuk. Kecskemét agglomerációjában lakunk, családi házban: kilenc éve költöztünk ide egy lakótelepről. Ötödik gyermekünket várva akkor kész házba akartunk menni, nem éreztünk magunkban többre erőt puszta költözésnél és festésnél. A Jóisten humora, hogy végül a nyolcadik gyerkőcöt várva kezdtünk bele egy építkezésbe úgy, hogy benne laktunk a házban – közben a fejünk felett és a lakóterünkben munkások hada dolgozott.

Hét gyermekkel is már nagyon szűkössé vált az otthonunk, fontolgattuk a bővítést, annak sokféle lehetőségével. Ekkor kopogtatott Tomika, ajándékképpen, akinek érkezése feltette a pontot az i-re, hogy tovább nem halogathatjuk a döntést: a tettek mezejére kell lépnünk. A lehetőségek, állami támogatások (CSOK, 5% ÁFA stb.) feltérképezése, átgondolása és hosszas megimádkozása után a legbonyolultabb, de a családunk számára hosszú távon a legélhetőbb konstrukció mellett döntöttünk.

A döntést milyen gyorsan követte a megvalósítás?

Fecó:   Az első fél év a papírozásról szólt: tervezés, rengeteg kalkuláció, árajánlatkérés történt, leveleztünk az illetékes államtitkársággal, hogy jogilag is le legyünk védve. A bank számára is új konstrukcióról volt szó, abban az évben mi voltunk az egyetlen ügyfelük ebben a kategóriában, szinte együtt jártuk ki a szükséges lépéseket a szerződéskötésig.

Az építkezés némi megtakarításból, állami támogatásokból és hatalmas hitelből indult. A földszintes házat födémig lebontottuk és egy teljesen új tetőtéri szintet, új lakást építettünk úgy, hogy folyamatosan alatta laktunk, majd annak végeztével a földszintet is felújítottuk. Albérletre nem volt lehetőségünk a család mérete és az anyagiak szűkössége miatt.

Már az elején megkezdődtek a próbák, rögtön csúszások történtek.

A tető leszedése után kétszer teljesen beáztunk.

Elkeserítő volt az a tehetetlen pillanat, amikor eső után pizsamában éjjel a tetőről söpröm a vizet, miközben házon belül mindenhol folyik a víz a mennyezetből, a család pedig üríti a megtelt edényeket.

Emlékszem egy kisgyerekes jóbarát család felajánlására, akik pár kilométerre laknak tőlünk, hogy az éjszaka közepén is mehetünk hozzájuk mindannyian melegedni és aludni.

Az áccsal már az elején sikerült összefeszülni a csúszások miatt. Egy ponton stratégiát váltottam: elkezdtem megköszönni a munkájukat és csak utána kértem tőlük. Idővel megváltozott, emberibbé vált a kommunikáció.

Isten az elengedésre tanított, már az elején.

Azt értettem meg, vagy rámegy erre a történetre az egészségem és a kapcsolataim, a családi is, vagy az Ő kezébe teszem az irányítást. Ez a cselekvés számtalanszor visszatért a későbbiekben – a mai napig.

Mikor született Tomika? Hogy tudtátok egyszerre menedzselni az iskolába, óvodába járást, az építkezést és az újszülöttre hangolódást?

Hajni:  Az építkezés egyidőben indult szeptemberben az iskolával, óvodával, október 2-án pedig megszületett Tomika. A szülés előtti hónapokban a mozgásképtelenséggel, és idegi érintettség miatti komoly fájdalmakkal küszködtem, miközben lehetőségem sem volt a szülésre lelkileg ráhangolódni, lecsendesedni, megélni annak intimitását. Azok a hónapok a teljes fizikai és lelki kiszolgáltatottságot hozták, ugyanakkor egy mély Istentapasztalatot is adtak: a folyamatos imát, szenvedést, felajánlást adhattam bele az építkezésbe. Megadatott a kegyelem, hogy kismamaként és az újszülöttel sikerült viselni és hordozni a mindennapokat. Közben Fecó vitte az iskolát, munkát, építkezést.

Kisfiunk a Tamás nevet kapta, amit egy szentmisén értettem meg. Nem tudtunk nevet választani számára, és egy imában Istenhez fordultam, hiszen mivel az Ő gyermeke, tudja a nevét is. Az áldozás előtt egy Tamás nevű testvérünket látva a név a szívembe került, és azt az igét kaptam a helyemre tartva, hogy „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek”. Mi sem láttunk előre semmit pontosan az építkezés alatt, de a kisfiunk jelenléte végig a hitünket erősítette.

Megerősödött a hitetek. Milyen változást hozott még ez a helyzet az életetekbe?

Fecó:   Megtanultunk kérni. „Aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.” Többször kértünk a plébániai közösségünktől segítséget, pl. cserép leszedéshez, hőszigeteléshez, bútorpakoláshoz, vagy csak imát, és annyi mindig megérkezett, amire épp szükségünk volt.

Szakmámból adódóan több kivitelező céggel van jó kapcsolatom. Egyik alkalommal bementem az egyik ügyvezetőhöz, és elmondtam, nem szoktam koldulni, most mégis kérni jöttem. Nem történt elutasítás, így reménykedve jöttem el a cégtől, de eltelt több hónap, és nem jött válasz. Egy idő után elengedtem ezt is. Aztán karácsony előtt nem sokkal behívott magához, és közölte velem, hogy a tulajdonossal együtt úgy döntöttek, hogy nettó kétmillió forint értékben vegyünk építőanyagot – a nagycsaládunk létével mi már letettünk az asztalra. Ebből sikerült szinte az összes vakolatot, festéket, hidegburkolatot megvenni. Ilyen és ehhez hasonló csodát, léptéktől függetlenül, számtalant megtapasztaltunk.

Kapcsolatok épültek, új emberekkel a közösségben, az építkezés során a munkásokkal. Ezek alkalmat adtak arra, hogy beszéljünk a hitünkről, a megélt csodákról. Most is előttem van, amikor

a kőműves csapat csatárláncban betonozza a lépcsőnket, és közben a Gondviselés ajándékairól beszélhettem nekik.

Toleranciát tapasztaltam a munkahelyen is, miközben kötéltáncot jártam a kötelességek között.

Hogy viselték a gyerekek ezeket a hónapokat – látva és érezve a szüleik küzdelmeit?

Hajni:  A gyerekek szintén végig élték és küzdötték – és végig segítették – a teljes időszakot a saját szintjükön, sokszor alig jutott személyes figyelem rájuk. Ugyanúgy kettőnkre, egymásra is. Megtapasztaltuk a kiszolgáltatottságot családi szinten is, az életünk nyitott könyvvé vált minden sebével és értékével együtt. A családi súrlódásokat, vitákat sem lehetett fátyol mögé rejteni.

Komoly tervezés előzte meg az építkezést. Az anyagi források elégnek bizonyultak?

Fecó:   Egy ponton látszott, elfogyott a pénz a gondos tervezés ellenére is (plusz munkák, váratlan kiadások, áremelkedések jöttek), milliók hiányoztak a befejezéshez. Aki kér, az kap.

Kölcsön vagy támogatás – kettőnk között feszülő dilemma alakult ki,

Hajni a kölcsönt tudta volna elfogadni, én a támogatást pártoltam, látva és tudva, hogy a hitel mellett az újabb kölcsönt már nem tudjuk miből visszafizetni. Hajni így engedett nekem, bízott bennem, a lépéseimben, a kapcsolatokban. Így kerestük meg a fokolárt. Az azonnali segítség helyett közös gondolkodás indult el, ami más szemléletet kért, másra is kinyitotta az ajtót. Az anyagi támogatás eszközzé vált a történetben, a lényeg a kapcsolat lett és az a nyitottság, hogy a Szentlélek kiket szeretne ebben a történetben megmozgatni. A hiányzó összeg megérkezett, sőt Isten megtoldotta annyival, hogy némi berendezésre is futotta. A háttérben – néhány baráttól eltekintve – számunkra máig ismeretlen jótevők állnak. Az egy család-élményt tapasztaltuk meg, sőt biztatás is érkezett többek részéről, hogy merjünk kérni még, ha szükséges, csak készüljön el a ház.

Ez nagyon biztatóan hangzik…

Fecó: Megéltük ugyanakkor a meg nem értettséget is. Nem mindenki értette a lépéseinket. Régi tapasztalatunk, és egyre inkább átszövi a mindennapjainkat, hogy

az életünknek csak egy része a biztos, a másik része a Gondviseléstől függ.

Csodák az építkezés zárásánál is történtek, a legkisebb gyerkőc utáni állami támogatás lehívása előtt, de ehhez Isten az utolsó pillanatig kérte a részünket, a lépéseinket. Pár hét állt rendelkezésre ahhoz, hogy megkérjük a használatbavételi engedélyt, bejegyeztessük a módosult tulajdoni viszonyokat a földhivatalnál, szerződést módosítsunk a banknál stb. Lehetetlen határidők között mozogtunk. Ez számos alkalomra adott lehetőséget, hogy tanúságot tegyünk a hitről, megvallhassuk az ügyvéd előtt, a bankban, hogy léteznek csodák. A földhivatali bejegyzésre mindösszesen kettő napunk maradt. Az ügyvéd utólag bevallotta, hogy nem akart elszomorítani minket, de ő maga nem hitt abban, hogy ez a folyamat sikerrel zárul. A csodának mégis részese lehetett.

A ház készen lett, azóta is folyamatos hálaadás van bennünk érte. Az ideérkezők valamit megéreznek ebből a megélt történetből, meglátnak valami szépséget.

Az építkezés befejezése óta eltelt közel egy év. Hogy álltok azóta, most mit éltek meg?

Hajni: Hála van bennünk. Hála mindazért, ami van.

De emellett ez a túlfeszített állapot bizonyos szinten, fizikailag, lelkileg, kapcsolatilag egyaránt kissé megroppantott bennünket. Tudtuk, hogy magunkat, a családunkat is újra kell építenünk, de nem sejtettük, hogy a mindennapokban ez mit is jelent valójában. Szükség volt szakmai segítséget is kérni kettőnk, családunk számára, családterápiára jártunk. Elfogadtuk, hogy nem tudott mindenki ezzel az állapotunkkal felvállalni, de hálásak vagyunk azokért, akik viszont így is mertek közel maradni hozzánk.

Külső kapcsolataink átrendeződtek,

biztosnak és erősnek hitt kapcsolataink megremegtek, el kellett fogadnunk, hogy valahol törés keletkezett, ugyanakkor újak indultak.

Isten megengedte azt az állapotot is – és ez még ma is tart –, hogy feltegyük a kérdést, hol van a helyünk most, mert emberileg nem látjuk, hol képzel el bennünket egyénileg és családilag is.

Mind az építkezés, mind az utána lévő időszak alázatra tanított és tanít, mert megmutatta a töredezettségünket, a kiszolgáltatottságunkat.

Fecó:   Megtanított minket az elmúlt időszak, hogy van, amikor csak elfogadnunk és befogadnunk kell. Van viszont, mikor nekünk is adnunk kell. A sok ajándék ellenére nem zárkózhatunk be, nagylelkűnek kell lennünk. Ha a Lélek indít, adhatunk és adnunk kell akkor is, ha nekünk nincs vagy alig van. Az építkezés évének végére teljesen lenullázódtunk, sőt mínuszba fordultunk át. Ha csak a puszta számokat és fix bevételeket nézzük, folyamatosan erős mínuszban vagyunk minden hónapban. Engem erős aggodalom is a hatalmába kerített. Ekkor érkezett felénk egy megkeresés rendszeres támogatásra. Őrültségnek tűnt ilyen körülmények között, mégis megimádkozva és közösen eldöntve elindítottuk ezt a támogatást. Isten kérte a két fillérünket és közben küldeni kezdte a kiegészítéseket, hol egy maszek munkában, hol egy jutalomban, hol egy váratlan segítségben.

Hogyan tudnátok összegezni a tapasztalatotokat?

Hajni: Ha valaki most megkérdezi, hogy vagyunk, az a válasz, hogy úton vagyunk, hogy sokszor nagyon nehéz, de a Mennyei Atya tart a tenyerén, az Ő szeretete és Gondviselése tart fenn.