A hiányzó láncszem

Talán az olvasók is észrevették, elég sokat foglalkoztat a globalizáció témaköre. Hogyan szolgálja ez a meglehetősen fogyasztásközpontú, a pénz bálványozására épülő trend – ami nagyhatalmi csatározások és őrült technológiai versengések színtere – az ut omnest („Legyenek mindnyájan egy”)? Némileg bizakodó voltam, amikor a Világgazdasági Fórum alapítója, Klaus Schwab meghirdette az érintettek kapitalizmusa modellt, gondoltam kezd végre derengeni a globális játékosok között, hogy párbeszéd nélkül nem lehet az egész Földet érintő problémákat megoldani. Egyre világosabb azonban, hogy a nagy világvallások és a modernitást felvállaló egyházi közösségek, valamint a különböző kultúrák képviselőinek és a hagyományőrzők szerepvállalása is szükséges a megoldáshoz.

Több mint 30 éve ismerem a Fokoláre Mozgalmat, és az ut omnes volt, ami leginkább magával ragadott, és ehhez a közösséghez kapcsolt, noha több más ragyogó lelkiség is érdekelt fiatal koromban. Emlékszem, volt egy pillanat, amikor határozottan átéreztem az evangéliumi földműves örömét, aki megtalálja a kincset, eladja mindenét, hogy a földdel együtt a kincs is övé lehessen. Szintén hatalmas felforgató erővel hatott rám, amikor Chiara Lubich a Mindnyájan ugyanannak az Atyának a gyermekei vagyunk tapasztalatáról beszélt, ami kinyitotta lelkünket a más meggyőződésűekkel való párbeszéd mélységes és rögös útja felé.

Egyetemista koromban nagy örömömre a Mozgalom loppiánói képzési központjában tölthettem el hat hetet. Máig meghatározó élmény, ami azóta is alakítja döntéseimet, hétköznapjaimat és szakmai életutamat. Ott tanultam meg elengedni a saját igazságomat is – befogadva a másik szempontjait egy nagyobb jó érdekében, ami ily módon a közös gondolkodást mindig magasabb szintre vitte. A képzés egy újonnan kibontakozó lelkiség gyakorlati megvalósítását mutatta meg a hétköznapi, munkás életben, amikor az ember nem csak kényelme és saját korlátai ellen harcol, hanem a másik kultúrából származó ember reakcióit és gondolkodását is próbálja megérteni.

Persze fiatalként rájöttünk arra is, hogy vannak pillanatok, amikor megszűnik a ráció, és csak a másik elfogadása marad.

A szobatársaim között voltak argentin, brazil–japán, izraeli, és iraki keresztények is. Mai szóval igazi multikulti társaság voltunk, akiket nem magasztos célok kötöttek össze, hanem az egymás között megélt evangélium. Különösen a közel-keleti logika volt, ami engem leginkább próbára tett. A zenei dallamvilág (amit akkoriban lüktető tébolyként éltem meg), a nyelvi nehézségek és a különböző reakciók jelentették számomra a legnagyobb kihívást, sokszor rám telepedett a tehetetlenség érzése, ugyanakkor alkalmat is adtak arra, hogy az egómból visszavegyek, gyakoroljam a Chiara által javasolt elsőként szeretek jelmondatot, belépjek a másik kultúrájába. Meglepetésként hatottak rám a búcsúzás pillanatai, amikor a két iraki lány könnyes szemmel öleltek meg – ők akkor döbbentek rá, hogy nem egy egész évet töltök Loppiánóban.

2003 és 2005 között többször voltunk a családunkkal a Közel-Keleten, és meglehetősen vegyes tapasztalatokkal tértünk haza. Az idegenek vendégül látása újra és újra visszatérő kellemes élmény volt, de arra is akadt példa, hogy az egyik arab idegenvezetővel az ordítozásig fajult a véleménykülönbség rendezése, s talán csak a több száz körülöttünk álló turistacsoport mentett meg attól, hogy vitapartnerem hirtelen felindulásból le nem csapott. A negyedik arab utunk után el is határoztam, hogy soha többet nem teszem be a lábam a régióba. A „sors fintora”, hogy újra és újra szembe jönnek a muzulmán világgal való találkozások, mintha az Élet valamit tanítani szeretne számomra. Egy alkalommal a féléves kislányommal sétáltam egy budapesti parkban, amikor egy imám szólított meg, beszélgetni kezdtünk, majd hamarosan társadalmi problémákról, a körülöttünk zajló változásokról folytattunk eszmecserét egymással.

A 2015-ös migránsválság nagy fordulópontot jelentett a gondolkodásmódomban. Elkezdtem aggódni a jövőt illetően, bezárultam és a másság, a globalizáció egyre jobban kezdett frusztrálni. Mondanom se kell, hogy amikor az idei nyaralás tervezésekor a családi demokrácia a törökországi úti célt jelölte meg, egyáltalán nem örültem. Ahogy közeledtünk az utazás napjához, egyre nőtt bennem a feszültség. Egy júliusi péntek éjszaka indultunk autóval, és Szegednél annyira rám tört az idegesség, hogy azonnal vissza akartam fordulni az autópályán. Fél óra vívódás után tudtam csak megnyugodni, és folytattuk utunkat a Balkán felé.

Isztambul volt az első célállomás, de már az autópályák melletti parkolókban megfogott a hagyományos öltözetű emberek családcentrikus viselkedése és a vidám gyerekzsivaj. A 20 milliós nagyváros számomra maga volt a pozitív csalódások sorozata. A gomba módra szaporodó lakótelepek egy gazdasági robbanás közepén lévő világ és rendkívüli dinamizmust mutató társadalom képét mutatták az idegenek felé. Érkezésünk pillanatától fogva az volt az érzésem, hogy egy befogadó, nyüzsgő, jó értelemben vett multikultiba csöppentünk, ahol a különböző kultúrájú emberek egymás életterét kölcsönösen tisztelve próbálnak boldogulni.

Egy rehabilitációs övezetben béreltünk lakást, ami első ránézésre gettós látványt nyújtott, omladozó házak, macska macska hátán, ugyanakkor még szembetűnőbb volt az emberek kedvessége, nyitottsága és az utcai gyerekkacaj. Feltűnt, hogy minden alkalommal a helyi kisboltok alkalmazottjai mint családot üdvözöltek bennünket. Egy alkalommal amikor problémánk akadt az egyik szállásunkon, a fiatal recepciós fiú őszinte egyszerűséggel csak ennyit mondott a férjemnek: Ne aggódj testvér, megoldjuk! Észak, dél, kelet és nyugat találkozását láttam a városban, aminek különös hangulatot adott a napi ötszöri imára hívó müezzin, a muzulmánok dicsőítő éneke.^[1] Volt egy pillanat, amikor ott álltam egy két magyarországnyi lakosú város utcáján, és határozottan azt éreztem, hogy Isten uralja a teret, függetlenül attól, hogy az ország a XX. században a szekularizáció útjára lépett. Magam is meglepődtem azon a felfedezésemen, hogy a Törökország legnagyobb városában töltött napok alatt egy pillanatig sem éreztem azt a fojtogató légkört, ami számos multukulti nagyvárosban időnként megcsap. Meg is jegyeztem magamnak, hogy az a nép, amelyik Istent dicsőíti, míg világ a világ nem fog eltűnni a Föld felszínéről.

Hogy csak a fizető turistát látták bennünk, vagy valami mást? Nem tudom! Csak azt, hogy bennem megváltozott a világ. Hirtelen ezekben az emberekben nem a fenyegetettséget láttam, hanem a Chiara által sokat emlegetett testvért, akiket Isten ugyanúgy szeret mint engem. Hirtelen megértettem, hogy a pénz uralmára épülő globalizációt az Istent dicsőítők tudják egyesült világgá változtatni. Ez a hiányzó láncszem! Hazaérkezésem után az első reggel, miután kinyitottam a Bibliámat, egy több évtizeddel ezelőtt újságból kivágott Edit Stein (Európa társvédőszentje) idézet esett ki belőle:

Aki szeret, úgy látja a másikat, amint az Isten szerető kezéből kikerült.

^{[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%BCezzin}