„A hívek is örülnek, ha a pap normális ember” – Interjú Kiss Imre atyával

Az utóbbi hetekben sokakat megrázott a hír, hogy egy ismert pap otthagyta hivatását. Egyik indoka a magánytól való félelme volt. A Fokoláre Mozgalom lelkisége közösségi lelkiség. Számos pap is éli ezt a lelkiséget és elkötelezett tagja a mozgalomnak. Ennek apropóján nemrég Nagy Károly atyával beszélgettünk, és most hasonló témában Kiss Imre atyához fordultunk.

A szarvasi plébánia honlapján úgy mutatkozol be, hogy a legfontosabb számodra Isten szeretetének jó hírét továbbítani, amelyben fontos szerepet játszik a közösségépítés. Egy olyan közösségé, amely nem csak egy intézmény, hanem egy összetartó család.

Négyen vagyunk testvérek, tehát egy viszonylag nagy családból jövök, és a közösség már gimnazista koromban és a szemináriumban is fontos volt. Szívem vágya volt, hogy közösséget teremtsek ott, ahol pap leszek, csak a hogyanját nem tudtam. Amikor megismertem a fokolár lelkiséget, azt éreztem, hogy kezembe kapom a kulcsot ehhez: hogyha kölcsönösen szeretjük egymást, akkor a föltámadt Jézus ott van közöttünk.

Akkor papbarátaimmal a legegyszerűbb dolgokban éltük meg ezt: Kezdetben ugye nem volt olyan természetes, hogy mindenkinek legyen kocsija – ami akkor a Trabantot jelentette. Úgyhogy amikor valamelyikünknek nem volt rá szüksége, vagy ha kiküldték Rómába tanulni, akkor a másiknak odaadta addig az autóját. Akár anyagilag segítettük egymást, vagy ha valakit elhelyeztek, akkor együtt elmentünk megnézni az új helyet, segítettünk berendezni, vásárolni. Ez mostanáig így van, a dispozíció egy rázós kérdés.

Nem olyan természetes, hogy papok konkrétan törődjenek egymással. Általában van köztük egy alapvetően jó viszony, de az, hogy igazán törődjek a másikkal, a gondját magamra vegyem, áldozatot hozzak érte, ez nem automatikus, ez nem szokás.

Hat és fél év pezsgő nemzetközi közösségi élet után egy éve jöttél vissza az egyházmegyédbe.

2019. augusztus elsején kerültem Szarvasra. Mintha egy más országba csöppentem volna. A nyelvet tudtam, de senkit és semmit nem ismertem. Egy napot töltöttem együtt az elődömmel, ő utána elment, és én ott maradtam teljes ismeretlenségben. Ambrus atya betegség miatt ment el, azóta el is hunyt már. Derék, intelligens pap volt, ellátta a papi feladatokat, készült a prédikációkra, igyekezett jól helytállni, becsületesen szolgálni, de nem gondolkodott közösségben. Így közösséget nem, viszont találtam öt-tíz jó embert, majd egyre többet, akik nagyon nyitottak, segítőkészek és nagylelkűek voltak, akikre lehetett számítani. Mise után találkoztunk, vagy ők megszólítottak, kérdezték, hogy érzem magam, lassan alakultak a dolgok.

Közösségcentrikus emberként milyen túlélési stratégiákat alkalmaztál?

Nem fogalmaztam meg magamnak stratégiákat, de utólag azt mondanám, hogy a papi fokoláromhoz tartozó paptestvérekkel, illetve a szegedi és a pesti fokolárral való kapcsolat segített, hogy életben maradjak és hogy valami szülessen, fejlődjön. Erre törekedtem is: mentem, telefonáltam, ők is jöttek, erősítettek, buzdítottak.

A plébániaépület szinte lakhatatlan volt, az elődöm azt mondta, le kell dózerolni. Megnéztük a házat két szakemberrel a fokolárközösségből és két helyi emberrel, és azt állapítottuk meg együtt, hogy érdemes megmenteni. Fölújítani tízmillióba, újat építeni pedig százmillióba kerülne – mondták ők.

Hol tartasz egy év elteltével a ház és a közösség építésében?

Többször volt lelkiismeret-furdalásom, hogy túlságosan leköt ez a házfelújítás és a külső, praktikus dolgok, de ugyanakkor éreztem, hogy ez is kell. Nem mindegy, hogy mit talál, aki belép a plébániára vagy a templomba, mert ez is jellemző és egyfajta tanúságtétel.

A közösséget is igyekeztem építeni: néhány emberrel elindult egy velem együtt nyolc fős imacsoport, kovásznak nevezzük, velük próbálunk havonta találkozni. Szívügyük a plébánia és a többiek. Segítenek jegyesfölkészítésben, rózsafüzértársulatban, énekkarban, ministránsoknál.

Tartottunk egy közösségi délutánt is, ami egy fontos mérföldkő volt, mert soha nem tartottak még ilyet ezen a plébánián, és nem tudták, hogy mire való ez, és mire számítsanak, de hittek nekem. És eljöttek ötvenen plusz úgy húsz gyerek. Kiscsoportokat alakítottunk, volt beszélgetés, éneklés, agapé – uzsonnázás. Mindenki nagyon örült, és folytattuk is volna, csak akkor kitört a koronavírus. Van egy kis ifjúsági csoport, felnőtt Bibliaóra, szeretnénk egy családcsoportot és vannak ministránsok is, amit már elődöm elkezdett.

Van, hogy akár egy napon belül temetsz, jegyesekkel foglalkozol, keresztelsz, utazol, tanítasz… Nálad kevésbé leterhelt és fiatalabb papok is panaszkodnak arra, mekkora teher ez.

Banálisan hangzik, de nekem nagyon fontos a szeretet azok felé, akik temetést jelentenek, meghallgatni, érdeklődni a helyzetük, érzéseik iránt. Ugyanígy próbálom beleélni magam azok helyzetébe, akik keresztelni vagy esküvő miatt jönnek. Persze ez kivesz belőlem energiát, de örömöt is ad, feltölt, hogy segíthetek ezeknek az embereknek, akik várnak valamit az egyháztól, Istentől, tőlem. Fontos, hogy egy befogadó egyházat találjanak, és ne legyenek elvárásaim feléjük: ne csodálkozzam azon, hogy hogyan állnak a vallási élettel, imaélettel, járnak-e templomba vagy sem. Ha ott vannak, Isten küldte őket hozzám, és így tisztelettel fogadjam őket.

A szeretet fölfedezése nekem nagyon fontos volt. Rájöttem, hogy a pasztorációban sem annyira a módszerek számítanak. Persze, fontos a prédikációra felkészülni, de fontosabb, hogy szeressem azt a hívet, aki mellettem van, minthogy jól sikerüljön a prédikáció.

Gyerekkorom óta egy mosolygós, nyílt tekintetű, nyugodt papként emlékszem rád. Ez az alaptermészeted, vagy tudatosság eredménye?

A pozitív világlátást és pozitív életszemléletet a családból hozom. Szép, harmonikus családból származom. Biztos, hogy sokat segített az egység karizmájának megismerése, és vele a hit a Szeretetben, a Szeretet Istenben. Rögtön ’80 nyarán, amikor a szemináriumból kijöttem, találkoztam a lelkiséggel. Virágvasárnap voltam egy egynapos találkozón, utána egy Máriapolin, és rögtön kapcsolódtam a Fokoláréhoz, mert éreztem, hogy ez az én utam, Isten erre készített. Addig is nagyon boldogan éltem a papi hivatásban és a helyemen éreztem magam, de ekkor egészen új távlatok nyíltak.

Például a Bibliát nagyon szerettem, de újdonság volt, hogy nemcsak elmélkedhetem, nemcsak prédikálhatom, hanem élhetem is. Elkezdődött az ige megélése, erről való tapasztalatok kicserélése, a szeretet felfedezése. Először ketten voltunk a régióban egy paptársammal, Perlaki Flóri atyával, aki által megismertem a lelkiséget. Ő meghívott az ige élésére, és attól kezdve rendszeresen találkoztunk, aztán több pappal, aztán más papokat látogattunk, különösen azokat, akik nehéz helyzetben voltak.

Mostanában sok szó esik arról, hogy a papok a cölibátusban magányosak vagy nem, hogy hogy oldják meg az életüket. Az ember közösségi, társas lény. És amikor Isten azt mondja, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, akkor nemcsak a házasságra, a férfi-nő kapcsolatra gondol, hanem a kapcsolatainkra. A kapcsolatra. Az egyházban nemcsak a természetes család létezik, hanem vannak szerzetescsaládok, szerzetes közösségek is, amelyek közösségi életet élnek, sőt, régebben a plébánia is úgy működött, hogy a plébános mellett volt egy-kettő-három-négy káplán, aztán a paphiány miatt ez megszűnt. Nem mondom, hogy egy ideális közösségi élet volt ez, de mégis, nem voltak magányosak a papok, mert együtt élő munkaközösséget alkottak, egyfajta testvériséget éltek. A görögkatolikusoknál pedig – leegyszerűsítve – egy pap vagy házasságban él vagy szerzetesi életet.  A cölibátussal kapcsolatban azt látom, hogy nagyon fontos megélni a paptestvérekkel a közösséget. Tudatosan kell erre törekedni, kell hozzá egy döntés, egy belátás, egy tapasztalat. De a lelkipásztori, plébánosi küldetésem se csak az, hogy a szentségeket kiszolgáltatom, hanem pásztor, vezető, közösségösszetartó is vagyok. Az egyház így tanítja, hogy a pap közösségi ember: közösséget épít és közösségben él a hívekkel, a világi Krisztus-hívőkkel.

Ez elvben szép, de valakinek a személyiségéhez közelebb áll a közösségi lét, másnak kevésbé, és a hagyományos rendszerű szeminárium talán nem eléggé készít fel erre.

Az egyház a II. vatikáni zsinat óta, de legalábbis II. János Pál pápa óta kifejezetten tanítja a közösségi lelkiséget, de a papképzés ezt világszerte nagyon lassan követi, kevés hangsúlyt kap benne ez a dimenzió. Intellektuális képzés folyik, komoly tanulmányok, amire szükség van, de az emberi, humán, és főleg a közösségi képzés lemarad a többi mögött. Elég lenne komolyan venni az egyház tanítását, és hagyni, hogy a papok, akikben megfogalmazódik ez a vágy, kísérletet tehessenek rá, sőt segíteni, előmozdítani az ilyen irányú kezdeményezéseket.

Voltam öt évig spirituális, mondjuk ez régen volt, de ott az volt az élményem, hogy a kollégák nemigazán értik, nem hisznek abban, amit én akarok. Fő céljuk az volt, hogy jó előadásokat tartsunk, és bizonyos lelki dolgokra, az imádságra, elmélkedésre odafigyeljünk, de a közösségben való élet nem ment át.

Egy kispapnak fontos, hogy úgy készüljön föl, hogy kinn a világi Krisztus-hívőkkel, férfiakkal, nőkkel, fiatalokkal, felnőttekkel, idősekkel együtt építi az egyházat. Munkatársai között esetleg lesznek fiatal nők is, akik lehetnek szépek, csinosak, vonzók, a pap is egy egészséges férfiember. Mindezt a körülményt tudnia kell kezelni. Kísértések, gyöngeségek között is kimondani, hogy „én Istent választottam, Istenért akarok élni; ő is Isten teremtménye, Istent szolgálja, és Isten egyházát építi”, és tiszteletben tartva ezt a különbözőségünket és eltérő hivatásunkat testvérként dolgozunk együtt. De egyfajta tiszteletteljes távolságtartással.

Amikor a fiatal papra rászakad a sok munka, kudarcok, fáradt, egyedül van, nem könnyű ez.

Fontos, hogy ne legyen egysíkú az élete, ne mindig lelkipásztori programokat szervezzen. Amellett, hogy igyekszik, hogy az egyházát élővé tegye, hogy megteljen a templom, teljes, harmonikus életet éljen. Nem lehet luxus a pihenés, ami nem csak azt jelenti, hogy többet alszik, hanem hogy valami mást csinál, sportol, kirándul, kikapcsolódik, feltöltődik.

Te személyesen mit teszel azért, hogy az életed harmonikus legyen?

Magamon is érzem, hogy fontos a mozgás, kerékpározás, séta, úszás, ahhoz, hogy a helyemen legyek. Ha pár napig nem mozgok, akkor észreveszem, hogy fáradtabb vagyok, kicsit borúsabban látom a dolgokat. Mi hetente egy napot együtt töltünk a fokolárpapokkal minimum reggel 9-10-től délután 5-6-ig, jó esetben már előző este találkozunk. Ilyenkor úgy érezzük, hogy hazamegyünk. Együtt vacsorázunk, beszélgetünk szabadon. Este még nincs „program”, egyszerűen csak együtt vagyunk, kártyázunk, játszunk, viccelünk, sztorikat, furcsaságokat mesélünk egymásnak. A plébánián élünk, lelkipásztorok vagyunk, az élményeink, az örömeink, a küzdelmeink, fájdalmaink és kudarcaink ott történnek a város vagy falu plébániai életében. Szép egymást befogadni, hordozni, és persze imát, tanácsot is kérünk egymástól. Vagy módszereket is tanulunk a másiktól.

Egyébként a hívek is örülnek annak, ha a papok összetartanak, szeretik egymást, egy természetfölötti családot élnek. Örülnek, ha azt látják, hogy a papok boldogok és „normális” emberek, akik szívesen elmennek színházba, halászcsárdába, fagyizni, szívesen túráznak…

Sokan nem inkább felnézni szeretnek a papra, akitől tanácsot kaphatnak?

Ez a kettő nem zárja ki egymást. Az emberközeliség nem azt jelenti, hogy ne lenne tekintélye. A felszenteltséggel és a küldetéssel mindenki tisztában van, de azt már nem igénylik, hogy főtisztelendő úrnak kelljen szólítani. Mondjuk kicsit furcsán néztek rám itt Szarvason, hogy mindenkivel elkezdtem tegeződni, de aztán jól vették a változást. Persze nem ezen múlik a kapcsolat, ha valakinek nagyon nehezére esik, maradhatunk a magázásnál.

Szegedi Laci atya, aki nagyon tapasztalt lelkipásztor, azt mondta, hogy „Ma a lelkipásztorkodás kulcsszava a barátkozás: a híveket barátainkká tenni és barátjuknak lenni”. Jézus is barátainak hívott minket. Ez egy szívtől szívig tartó kapcsolat, nem pedig hivatalos, alá-fölérendelt viszony.

Van-e “módszered” a kiégés ellen? Őszinte-e még mindig, negyven év elteltével a mosolyod?

Kicsit vallásoskodó válasznak tűnik, amit most mondok, de a napi elmélkedés és az imádság, zsolozsma nekem nagyon fontos és életet tápláló. Fényt ad, irányt ad a napomnak a reggeli elmélkedés az evangéliumból vagy egy lelki könyvből. A másik: kapcsolatban lenni, lehet telefonon, emailben, skypeon whatsappon, papokkal is és a világiakkal is. Közösségben élni, nem bezárkózni se a problémáimba, se a terveimbe, hanem kinyílni és együtt hordozni mindent.

Kiss Imre atya az Új Város 2019/5. számában megjelent interjúban beszélt hat és féléves olaszországi megbízatásáról. A lap megvásárolható a digitalstrand felületén.