A holokauszt emléke velünk marad

„Megilletődve állok itt ebben a teremben, amely tanúja volt az antiszemitizmus térnyerésének, amely a zsidótörvények létrejöttében öltött testet, »jogszabályokban«, amelyek nem ismerték sem a jogot, sem az igazságot, amelyek megalázták, kifosztották, nyomorba és a társadalom perifériájára taszították az ország zsidó polgárainak százezreit. Oda, ahonnan a »végső megoldástól«, a tömeggyilkosságtól már csak egy lépés választotta el őket, amit aztán ma 80 éve megtettek, megkezdődött a népirtás!” – 2024. április 16-án, a Parlamentben hangzottak el Dr. Grósz Andortól ezek a szavak. A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja évről évre arra emlékezetet, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása.

_{Dr. Grósz Andor Mazsihisz elnök a Parlamentben, a Holokauszt Emléknapon (mazsihisz.hu)}

A 80. évforduló napján, Dr. Grósz Andor Mazsihisz elnök a mély szomorúságának adott hangot, és egyben a reményének, hogy élőn tartjuk az emlékezetet:

„A holokausztban nemcsak több százezer élet veszett oda, a vészkorszak tragédiája nemcsak az ő haláluk, nemcsak a szeretteik elvesztése miatt megnyomorított életű túlélők szenvedése, nemcsak a mérhetetlen fájdalom generációkon keresztül öröklődő rémülete. A holokauszt tragédiája az emberéletekre alapozott jövő, gyarapodás, virágzás elvesztése is. A hiány, amit a soá (a holokauszt héber megnevezése – szerk.) okozott és okoz ma is a magyarságnak, máig is érezhető, nem számszerűsíthető, felmérhetetlen…

80 év elteltével már nincsenek itt azok, akik a tömeggyilkosságokat elkövették, egyetlen ma élő magyar sem felelős ősei tetteiért. De minden ma élő magyar felelős azért, hogy a rémségek soha, semmilyen körülmények között se ismétlődhessenek meg.”

_{Holokauszt megemlékezés 2024. április 21-én, a piliscsabai Piac téren (Fotó: Vadász Ákos)}

Április 21-én egy napsütéses, de hűvös, szeles délután Piliscsabán a helyi elhurcoltakra emlékeztek. Együtt élhettük át a gyász szomorúságát és a méltó megemlékezés szavait, gesztusait. A civil kezdeményezők célja az volt, hogy felidézzék a sokak által már elfeledett tényeket a város zsidó történelméről. Mely családok éltek itt, hol volt az imaház és melyik utcában van az izraelita temető? Hogyan éltek anno békésen egymás közt a helyi szlovákok, svábok, romák, magyarok és zsidók? Mi történt 1944-ben? A rendezvényen megjelentek a kisváros polgárai, több önkormányzati képviselő, német és szlovák nemzetiségi képviselő, a német kulturális egyesület tagjai, valamint az evangélikus lelkipásztor.

Felidézték az 1944 májusi eseményeket, mikor a hatóságok néhány nap alatt erőszakkal költöztették a kegyetlen bánásmódról elhíresült békásmegyeri gettóba a piliscsabai zsidó családokat. A Békásmegyerről és a többi vidéki településről indított teherszerelvények lakattal lezárt ajtóit először Kassán nyitották fel. Itt a csendőrkíséret átadta a transzportokat a németeknek, akik az auschwitz-birkenaui rámpáig őrizték a szerelvényt.

_{Az auschwitz-birkenaui rámpa (Fotó: Novográdecz Zoltán, 2023)}

Szálasi Ferenc pártvezér hatalomra jutása után rövidesen jóváhagyta, hogy Németországba küldjék a budapesti gettókban élő „munkaképes” zsidó embereket. Így, bár a piliscsabaiak közül néhányan még májusban Budapestre tudtak költözni rokonokhoz, közülük is kevesen menekültek meg. Az ellehetetlenült vasúti közlekedés miatt az óbudai téglagyárból november 6-tól menetcsoportokat indítottak nyugatra, a Piliscsabán keresztülmenő főúton. Dorogon, Süttőn, Dunaszegen, Mosonmagyaróváron át Hegyeshalomig kísértek a csendőrök 27 ezer embert, férfiakat, nőket, gyerekeket, köztük piliscsabai lakosokat.

Egy idős piliscsabai hölgy mindmáig emlékszik azokra a napokra: „Nagyon sokan vonultak át a falun, reggeltől estig. Az emberek megviseltek és fáradtak voltak. Élénken emlékszem arra, amikor hazaértem, és hangosan zokogott nagyanyám és testvére a házban. Mivel az ő kedvelt szomszédaik is zsidó emberek voltak, mély együttérzéssel voltak a menetben haladók iránt. Ezek az asszonyok, amikor csoportok érkeztek a Kopár felől, vödrökben vizet hordtak ki a 10-es út szélére, és mellé bögréket. A csendőrök egyszerre csak 4-5 embert engedtek kilépni a sorból, hogy a vödrökhöz mehessenek inni. Így tudták figyelemmel tartani őket és megakadályozni a szökéseket.”

_{A fehér-kék, hatágú csillag alakban kifeszített szalag, valamint vödrök segítették a méltó emlékezést.}

Hogyan emlékezzünk, hogyan adjuk át a következő nemzedéknek az emlékezés fontosságát? – tehetjük fel a kérdést. Bakos-Nagy Márta történelemtanárnak volt erre ötlete: 2013-ban egy kiállítást szervezett, majd 2015-ben dokumentumfilmet készített diákjaival a Centropa Alapítvány középiskoláknak meghirdetett versenyére, ahol első helyezést nyert A kis szépségkirálynő c. filmjük, mely a csabai zsidóság történetét Gajduschek Kató tragikus sorsán keresztül mutatja be. A kisfilmben, melyet a mostani megemlékezésen döbbent csendben néztünk végig a résztvevőkkel, a komor történelmi események nevekké, arcokká válnak, közel jönnek, különösen az helybeliekhez, akik ma, 80 évvel később ugyanazokon a helyszíneken élik hétköznapjaikat.

Ez a film se jöhetett volna létre, és az elhangzott megemlékezések nagy része is a feledés homályába merült volna Platschek Sándor nélkül, aki kiterjedt helytörténeti kutatásait a kétkötetes Szerettük a zsidókat… Zsidók Piliscsabán 1856–1944 című művében publikálta.

Az április 21-i megemlékezésen a könyvből vett életképek elevenedtek meg előttünk. Először a kilakoltatásról, többek között Meiszter Erzsébet visszaemlékezése:

„Klein Poldi bácsi nagyon tartotta a vallását, többször láttam otthon imalepelben imádkozni. Idősebbik fia, Jenő – derék, jóképű fiú – arany pecsétgyűrűt hordott. Klein néni aranyos, barátságos teremtés volt, és szeretett diskurálni. Poldi bácsi és Klein néni mindig németül beszélgettek velünk. Az elhurcolás előtti estén Klein néni átjött hozzánk elköszönni. A nagymamát is átölelte. Sírt. – Wir kommen nicht mehr zurück! (Mi nem jövünk többé vissza!) – mondta németül. Másnap reggel 7 óra körül lovas kocsival vitték el őket.”

Álljon még itt a novemberi menetelés kapcsán elhangzott, Bélik „Didó” Márton visszaemlékezése:

„Szakadó esőben, mezítláb, kendő nélkül is meneteltették, hajtották az embereket. Az egyik menetből három nő és egy férfi közvetlenül a házunk előtt, a Kati néni kocsmájával majdnem egy vonalban, az út jobb oldalán hirtelen lecsúszott az árokba, és megpróbált a híd alatt megbújni. Az őrség azonban észrevette és kiszedte a szökevényeket.”

_{A jelenlévők 64 mécsest gyújtottak meg és helyeztek a hatágú csillag száraira a 61 piliscsabai és 3 klotildligeti férfira, nőre és gyerekre emlékezve, akik közül kb. a fele odaveszett.}

Somogyvári Csilla fuvolista, Puszta Betty csellista és Győrffy Gergely hegedűművész jóvoltából a zene sietett segítségünkre, hogy megtörje a lelkeinket megdermesztő csöndet, mely ránk telepedett a kínzások, a gyűlölet embertelen tetteinek felidézésével.

A zenén kívül a költészetbe kapaszkodtunk. Dr. Pátkai István Sík Sándor: Családfa című versének felolvasásával gondolkodtatott el:

„A csőcselék e csúf korában,

Mikor az ember egymagában

Csak számnak kezd számítani,

S hogy mégis érőt érni bírjon,

Eget ver (bélyeges papíron)

Az ősvadászó hallali,

Múzsám, jövel ma, vallani…”

_{Két-két szervező koszorút hozott és adott át Farkas András polgármester és Thumáné Kauzál Melinda alpolgármesternek, akik azt elhelyezték a hatágú csillag közepén. Ezek mellé ezután több szál fehér virág is került a tisztelet jeleként.}

A zsidó közösségekben minden évben többször megemlékeznek az elhunytakról, a kis és nagy holokauszt-megemlékezések sorában a piliscsabai esemény kuriózuma kétségkívül a szervezők személyében áll. Hiszen ők sem vallásukat, sem származásukat tekintve nem a zsidó közösség tagjai. Nem is hivatalból, intézményi kötelességből áldoztak napokat, órákat a szervezésre. A szervező csoport egyik tagja, Vadász Dénes így mesélt a kezdeményezés indíttatásáról: „November tájékán indult egy zsidó-keresztény párbeszéd csoport a helyi római katolikus plébánián, aminek az inspiráló szikrája II. János Pál pápának az a zsidóság felé tett gesztusa volt, hogy bocsánatot kért az elkövetett tettekért. Egy 4-5 fős csapat vagyunk, mind piliscsabaiak. Januárban, az ökumenikus imahét kapcsán volt már egy közös imaóránk, ez a második eseményünk. Ahogy elkezdtük kapirgálni a felszínt, sorra derültek ki számunkra a történetek, például a filmé.”

_{Április 21-én, hazafelé a megemlékezésről.}

Majd saját szavába vágva jegyezte meg: „Itt hajtották őket végig a 10-es úton, 27.000 embert egy héten keresztül, tízperces időközönként jöttek a csoportok. Gondolj csak bele, naponta járunk itt! Zoltán kiszámolta, valószínűleg úgy százfős csoportokban hajthatták őket”.

A kezdeményezés fő motorjára, Novográdecz Zoltánra utalt, aki a rendezvény után így nyilatkozott személyes motivációiról:

„Egyszer minden történelem-tudatos magyar ember életének eljön az a pillanata, amikor mélyen találkozik azzal a szörnyűséggel, amit holokausztnak hívunk. Én most jutottam el ebbe a szakaszba. Tavaly rengeteg kérdés merült föl bennem, a legfájóbb ezek közül az, hogyan történhetett meg mindez. Ezt a történelmi, nemzeti, sőt vallási tragédiát megérteni egyedül szinte lehetetlen, ezt csak együtt lehet és érdemes feldolgozni. A megemlékezésre készülődve azt a részét ismerhettük meg az országos eseményeknek, ami leginkább kötődik földrajzilag, emberileg, közösségileg hozzánk, ahol jelenleg élünk. És a megemlékezésen ezt közvetíthettük mások számára is, akik itt élnek: kezdve a város vezetőitől az idősebb lakosságig. A helyi vonatkozású történeti dokumentumok, tények és élettörténetek nyomán mindennél közelebb kerültünk az áldozatokhoz és környezetükhöz, akik részesei voltak az eseményeknek. A közös megemlékezés segített, hogy az a trauma feszültség ami ott van és lesz is bennem, már elkezdjen oldódni. És mennyivel inkább lehet ez így azoknak a lelkében, akik az áldozatok hozzátartozójaként vettek részt közöttünk. Egyikük odajött hozzám a végén, és ezt mondta: »Nagyon köszönöm a megemlékezést, méltó volt, hálás vagyok érte, hogy itt lehettem.«”

_{A mikrofonnál Novográdecz Zoltán, tőle jobbra Vadász Dénes.}

Zoltán arról is beszélt, hogy folytatni szeretnék. És hálás, hogy voltak vannak társai ezen az úton, a múlt feltárása, a helyi zsidóság megismerésének és emlékezete ápolásának méltó útján. „Nélkülük ezen az úton végigmenni, sem erőm, sem tehetségem nem lett volna” – mondta.

Utószó

Két héttel később utazom a metrón. A plakáton egy 20-as és egy 80-as szám. A 80., tragikus évfordulón huszadjára hív Budapesten ez év május 5-ére Az Élet Meneté-re. A „soha többé” most van! – hirdeti. Hála a piliscsabai megemlékezésnek és e cikk összeállítása kapcsán végigolvasott cikkeknek, megnézett videóknak, immár átérzem, ez nem a zsidóság eseménye, hanem az én menetem is. Nem tudok róla, hogy csordogálna zsidó vér az ereimben. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a 80 évvel ezelőtt megesett tragédia mindannyiunk történelmének, történetének része. Mindannyiunk, keresztények, zsidók múltja, gyógyítandó sebe. Az esemény mottójának szavaival: „Aki nem ismeri a múltját, nem igazodik el a jelenben, és nem tudja a jövőjét sem építeni.”

Húsbavágó, hogy emlékezzünk, és emlékeztessünk rá: Vigyázat, tegnap, ma és holnap, a gyűlölet az emberségünk elvesztésébe, népirtásba torkollik! A soha többé most legyen!