A szembenézés bátorsága – szalézi felmérés iskoláik nevelési kultúrájáról

2022 decemberében jelent meg a Magyar Szalézi Rendtartomány megrendelésére az Emberi Méltóság Stratégia keretében készült felmérés eredménye, melynek címe „Nevelési kultúra három szalézi iskolában”. A felmérést Kuslits Béla és Veér Zsófia szociológusok vezették.

A kérdőívet összesen 530 felső tagozatos és gimnazista diák, 60 tanár és 183 szülő töltötte ki, ami a tanulók 50, a tanárok 53 és a szülők 17 százalékát jelenti. Az anonim kérdőív igyekezett felmérni, milyen a diákok egymáshoz való viszonya, mennyire jelenik meg a kortárs és az online bántalmazás, illetve milyen a tanárok viselkedése a gyerekekkel. Kutatta az egyházi iskolához való hozzáállásukat, kérdezte a gyerekek és a szülők motivációit. A kutatásról olvasni lehet az Emberi Méltóság Stratégia oldalán is.

Megkerestük dr. Puskás Balázst, a Szalézi rend gyermekvédelmi vezetőjét, az Emberi Méltóság Stratégia munkatársát, hogy részletesebben megismerjük, mire jutottak, és mik a terveik az eredményekkel.

A kutatásuknak az a címe, hogy „Nevelési Kultúra három szalézi iskolában”. Tulajdonképpen mit értenek nevelési kultúra alatt, és milyen összefüggésben van ez a gyermekvédelemmel?

Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, visszanyúlnék arra, hogy honnan indult ennek a felmérésnek a gondolata. A Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája alapított egy úgynevezett „emberi méltóság stratégiát”. Ez a munkacsoport kidolgozott egy ötéves stratégiát arról, hogy a szerzetesi köznevelési intézményekben és egyéb, szerzetesrendek által fenntartott intézményekben a kiskorúaknak, illetve a sérülékeny felnőtteknek a védelmében hogyan tudunk hatékonyan előre lépni. Én a jogi munkacsoport tagjaként vettem részt a munkában. Úgy láttuk, hogy első lépésként az iskolák felé kell fordulni, hiszen a szerzetesrendek által fenntartott legtöbb intézmény iskola. Készítettünk egy felmérést kifejezetten a bántalmazás kérdéskörében, amiben igazgatókat és fenntartókat kérdeztünk meg, azaz a vezetői réteget. Őszinte támogató válaszokat kaptunk, hála Istennek nem volt ellenállás sem a szerzetesi oldalról, sem a klerikusok oldaláról, sem a pedagógusok oldaláról.

De az volt az érzésünk, hogy nem elég csak a vezetőket kérdezni, ezzel még nincs igazi rálátásunk az intézményekre.

Mit gondolnak a pedagógusok, mit gondolnak a szülők, és mit gondolnak a gyerekek arról, hogy milyen az iskolában a hangulat, hogy ők ott hogy érzik magukat, miben áll a vallásos intézmény, ez mennyire fontos a számukra? Ezen a kérdéskörön belül rákérdezünk arra is, hogy tapasztaltak-e bántalmazást, annak különféle formáit. Ezért neveztük ezt nevelési kultúrának, mert szélesebb kontextusban vizsgáltuk, és mert azt gondoljuk, hogy valószínűleg ott van jelen több bántalmazási eset, ahol az intézmény nevelési kultúrája alacsonyabb. Azaz ahol esetlegesen kevésbé ellenőrzöttek a tanárok, a munkafelvételnél nem figyelnek oda erre, a tantestületben lévő problémákat nem tudja megoldani az adott vezetés. A diákok és szülők egy rétegével nincs megfelelő kommunikáció, és nincs megfelelő gyerekrészvétel biztosítva. Ahol ez a nevelési kultúra alacsonyabb, abban az adott intézményben valószínű, hogy több bántalmazási eset fordul elő. Nem feltétlenül szexuális, hanem kiabálások, megalázások, kokizás, társbántalmazás (bullying, a szerk.), osztályon belüli ellentétek, amik miatt rossz a hangulat az osztályban. Ezért akartuk tágan vizsgálni a kérdést, hogy ráláthassunk arra, hogy a szerzetesi intézményekben tanuló gyerekek hogyan érzik magukat, hogyan élik meg az ottani közösséget, az ottani színvonalat, valamint a tanárokkal való viszonyuk milyen. Válaszoljanak kellemetlennek számító kérdésekre is, hogy ők mit tartanak megengedhetőnek például a tanárokkal való viszonyban, meg az egymás közötti viszonyban, ami aztán akár bántalmazáshoz is vezethet, vagy bántalmazási kritériumokat egyaránt tartalmazhat. És itt aztán nagyon érdekes válaszokat kaptunk.

_{Puskás Balázs és Don Ángel Fernández Ártime SDB atya, szalézi rendfőnök, a boldog Sándor István relikviáinak megáldásakor celebrált mise után.}

Miért pont a Szalézi rend állt neki először akkor ennek a szélesebb körű felmérésnek?

Az Emberi Méltóság Stratégia egykori vezetőjével, motorjával, Rudan Máriával, akinek hirtelen és korai halálát nehezen dolgozzuk fel a mai napig, nagyon szoros munkakapcsolatban álltunk és amikor kereste, hogy melyik szerzetesrend vállalná a ‘pilot’, azaz kísérleti programot, a tartományfőnök atyával történő egyeztetést és az ő jóváhagyását követően „ajánlottam magunkat”. Természetesen a célunk az, hogy a teljes szerzetesi intézményrendszerben megtörténjen ez a felmérés, azonban erről csak az adott tartományfőnökök dönthetnek.

Én egyébként úgy tudom, hogy ilyen jellegű felmérés még nem készült az országban másfajta iskolákban – állami, alapítványi, egyházmegyés iskolákban sem.

Ezek szerint nem történt olyan konkrét eset a múltban, ami miatt úgy érezték, hogy itt most gyorsan lépni kéne?

Nem történt, hála Istennek, hanem egész egyszerűen az volt az indok, hogy minket ez a dolog érdekelt, Andrásfalvy János tartományfőnök kíváncsian állt hozzá, hogy mi van az iskoláinkban, hogyan érzik ott magukat a gyerekek, szülők, pedagógusok.

Az eredmények ismertetésekor azt írták, hogy nem nagy számban ugyan, de mindenféle bántalmazás előfordul az intézményekben. Milyen típusokra bontották a lehetséges bántalmazásokat?

Először is, ami a legnagyobb arányban előfordul, az a kortárs bántalmazás és az online bántalmazás. A gyerekek körülbelül fele találkozott ilyennel.

Tanárok részéről verbális, érzelmi, fizikai, és szexuális bántalmazásra kérdeztünk rá. Szexuális bántalmazásra csak nagyon kevés utalás volt, ott se szexuális erőszakról volt szó, maximum visszaélésről, és olyanról, amiről az intézmények már tudtak és korábban eljártak az üggyel kapcsolatban.

Ami viszont nagyon érdekes az az, hogy az én ízlésem szerint túlságosan megengedően nyilatkoznak ebben a kérdésben a kitöltők: a pedagógusok is, szülők is és a diákok úgyszintén.

A szerelmi viszonyt tanár és diák között a diákok 15, a tanárok 10, és a szülők 8 százaléka bizonyos esetben megengedhetőnek tartja, de még a szexuális kapcsolatot is a diákok 10, a tanárok 5 és a szülők 4 százaléka tartja bizonyos körülmények között elfogadhatónak. Ezek szerintem nem megnyugtató számok.

_{Az emberimeltosag.hu oldalról letölthető érzékenyítő plakátok.}

Elvégezték ezt a felmérést, itt vannak az eredmények, milyen cselekvési terv körvonalazódik?

Nálunk most alakul meg hivatalosan a tartományi gyermekvédelmi tanács, bár eddig is voltak kollégáim, akik a gyermekvédelemmel foglalkoztak. Ebben lennie kell egy mentálhigiénés szakembernek, papnak, pszichológusnak, jogásznak, illetőleg kánonjogásznak, és az egyes iskolákban pedig megalakultak a gyermekvédelmi csoportok. Most rendszeressé kell tennünk az egymással való kommunikációt, és ki kell alakítani a gyermekvédelem ügyrendjét itt a tartományon belül. Egy másik örvendetes előrelépés – részben ennek a felmérésnek is köszönhető –, hogy megerősítjük a megfelelő pszichológiai, mentálhigiénés ellátást az intézményeinkben. Mégpedig úgy, hogy kialakítottunk egy utazó pszichológusokból és mentálhigiénés szakemberekből álló csoportot, és az ő dolguk, hogy felmérjék, az intézményekben milyen szükségleteik vannak a diákoknak, és amennyire idejük engedi, foglalkozzanak a tanárokkal is. Ezek után pedig elkezdik mentálhigiénés és pszichológiai ellátásban részesíteni ezeket a diákokat csoportosan és egyénileg is.

Ebben a csoportban dolgoznak meseterapeuták, művészetterapeuták, pszichológusok; önismereti csoportokat alakítanak a diákokból. Mindez kiegészíti az iskolapszichológus munkáját, akinek általában arra van ideje, hogy egyénileg fogadja a diákokat.

A több emberből álló utazó csapatunk viszont tud csoportokkal is foglalkozni. Így szinte az egész intézménnyel találkoznak, és olyan problémákra is rábukkannak, amikre egyébként, ha pusztán csak egyéni beszélgetések történnek, nem.

Ez persze több munkát ad nekünk, de úgy döntött a tartományfőnök atya – nagyon helyesen szerintem –, hogy megéri ez a ráfordítás, merthogy a gyerekeknek rengeteget tudunk így segíteni. Épp a minap örömmel hallottam az egyik az igazgató úrtól, hogy nagyon meg vannak elégedve ezzel a csoporttal, és hogy a tanárok is egyre többet keresik a pszichológusokat.

_{A szaléziak által fenntartott iskolák. (Forrás: szaleziak.hu)}

Épp erre akartam rákérdezni, hogy a nevelési kultúra javulásához nyilván nemcsak a gyerekekkel kell foglalkozni, hanem a tanárokkal is. Terveznek képzéseket vagy más kezdeményezéseket?

Ami már működik: bevezettük az intézményeinkben a családi életre nevelés programját, ami igazi kulturális átalakulást hoz. A pedagógusoknak is nagyon sok esetben megújítja a lelkesedését, az életpályájukon egy olyan pluszt tud adni, ami visszaviszi őket a szakmájuk iránti „első szerelmükhöz”.

Ezen kívül ez az utazó pszichológuscsoport a pedagógusokkal is foglalkozik egyénileg, valamint tartanak előadásokat a szülőknek is.

Márciusra pedig elkészül az a bántalmazás alapismereteit bemutató képzésünk, amit meg fogunk hirdetni a pedagógusainknak, és amire nagyon nagy igény van. Ezt az egész folyamatot egyébként úgy kezdtük még 2021 nyarán, hogy a tartományfőnök atyával végigjártuk az összes iskolát, és 15–20 perces villámmegbeszéléseket tartottunk az összes pedagógussal 10–15 fős csoportokban. Nagyon érdekes volt. Két dolgot emelnék ki. Az egyik, hogy minden egyes csoportban volt olyan pedagógus, aki találkozott már olyan, jellemzően családon belüli bántalmazással, amivel neki dolgoznia kellett, amelynek során segítenie kellett az érintett diáknak. Tehát ahol a gyereknek a tanulmányi eredménye romlott, a viselkedése megváltozott, az osztályban betöltött szerepe megváltozott, ezért alá kellett nyúlni, és kiderült, hogy ez azért volt, mert otthon bántalmazzák.

A másik pedig az, hogy minden tanárunknak komoly igénye van arra, hogy megtanulja fölismerni, hogyha egy gyereket bántanak: mert a tanárok segíteni akarnak.

Óriási élményem volt azt látni, hogy mennyire érzékenyek a pedagógusok erre a témára, és hogy mennyire segítőkészek a diákjaikkal.

Tényleg jó értelemben vett tyúkanyóként szeretnék őket körülvenni, fáj nekik a szenvedésük és őszinte odafordulással akarják támogatni a diákjaikat, pedig ez így direkt módon „nincs benne a munkaköri leírásukban”. Több, mint száz pedagógussal beszéltünk az alatt a pár nap alatt.

_{Képünk illusztráció}

Térjünk még vissza arra, amit a kutatás megállapít, hogy nincs konszenzus arról, mi elfogadható és mi számít bántalmazásnak. Melyek azok a viselkedések, amit a válaszadók még tolerálhatónak tartanak, holott a szakma szabályai szerint már bántalmazásnak minősülnek?

Általában a megalázásnak a különböző formái azok, amikről azt gondolják, hogy azért az megengedhető. Aztán ott az a bizonyos atyai pofon, ami nagyon sokszor elő jön, hogy „egy jól elhelyezett atyai pofon azért néha nem szokott ártani”. Holott ma már elfogadhatatlan, egy tanártól meg aztán pláne semmiképpen sem. Nekem is volt olyan élményem, amikor a szülő bejött, és közölte, hogy nyugodtan lehet pofozni a gyerekét, mert tudja, hogy mekkora szemtelen disznó. De ezt nem tehetjük meg. Ezeknél érzem én, hogy megengedőbb a közhangulat a kelleténél: az érzelmi bántalmazásnál, a megalázásnál, és hogy néha azért odaüt a tanár, hogyha arról van szó.

Ezeket körül lehet egyáltalán írni? Most a megalázásra gondolok, hiszen lehet, hogy a tanár nem annak szánja – mondjuk felállítja azokat, akiknek nem sikerült a dolgozat, vagy hasonló, tehát semmilyen látványos erőszakosság nincs a dologban, de esetleg egy kisgyerek vagy egy kamasz azt megalázásnak éli meg.

Nem lehet körülírni tökéletesen, ezért nem is a szabályzattól függ. Itt van nagyon nagy szerepe annak, hogy milyen kultúra van az iskolában, és ennek a kultúrának bizony a gyerekrészvétel, mint gyermeki jog egy nagyon fontos eleme.

Egy olyan iskolai kultúra, ahol a gyerekrészvétel bátorított, sokkal jobban segíthet a tanárnak abban, hogy kapjon visszajelzést a viselkedéséről.

Lehet, hogy ő ugyanazt a kicsit dehonesztáló kifejezést elmondta nyolc gyereknek már, és a nyolcból hétnél semmiféle megalázó hatást nem keltett vele, de a nyolcadikat meg megalázza. Amennyiben megfelelő a visszajelzési rendszer az adott iskolában, akkor a tanár erről értesül. Minél komolyabb sérelmeket okoznak a megnyilvánulásai, annál nagyobb esélye van, hogy kapjon visszajelzést. Ha viszont egy iskola szigorú poroszos rend szerint működik, akkor maximum a kollégáktól kaphat visszajelzést, de a kolléga meg az esetek a 80 százalékában nem látja, hogy milyenek az interakciók a gyerekekkel, mert egyedül vannak a tanárok a diákokkal. Ezzel indirekt módon válaszolok az első kérdésre megint, hogy miért nevelési kultúrát mértünk.

_{Az emberimeltosag.hu oldalról letölthető érzékenyítő plakátok}

Ha egy szülő úgy érzi, hogy a gyerekével történik valami az iskolában, ami túlmutat azon, hogy leszidta egy tanár jogosan, akkor mi a helyes szülői viselkedés?

Szerintem azonnal szólni kell.

Kinek?

A tanárnak. Igen, mert nagyon sokszor azt csinálják a szülők, hogy mennek az igazgatóhoz, de szerintem ez nem jó. Lehet persze, amikor nincs más megoldás, mert a tanár nem együttműködő, megsértődik, betart a gyereknek, de legalább az első körben, akár a másodikban is először vele kell megpróbálni lerendezni. Mert ha az a személy megfelelő érzelmi intelligenciával rendelkezik és belátó, akkor szereztél egy barátot az őszinteséggel, nyílt voltál hozzá, kérted a segítségét, és megoldottátok a helyzetet. Ha viszont rögtön elmész az igazgatóhoz, akkor barát helyett nagy valószínűséggel szereztél egy ellenséget, ez pedig megint a gyereknek a legrosszabb.

Azt is látni kell, hogy ma nem a pénzért vagy a jó munkakörülményekért megy pedagógusnak valaki, hanem azért megy, mert szereti a gyerekeket. És általában azért lesz bántó a viselkedése, mert már nagyon fáradt, kiégett, a hócipője tele lett húsz év után a sok beszólással meg bántással, amit ő kapott esetleg a gyerekektől vagy a szülőktől. Tehát a tanárokat is karban kell tartani. Tudniillik a pedagógus nem egy gép, akit oda beküldünk, és ott áll azon a katedrán, „fújja a szél folyamatosan” napi 6-8 órában. És hát bizonyos helyzetekben már nem bírja, és megalázza azt a gyereket, sokszor szándéka ellenére. Ha viszont karban van tartva, ha segítséget kap, akkor ilyen esetek kevéssé fognak megtörténni. Ha kapna szupervíziót, mint ahogy az összes segítő szakmában létezik szupervízió – azaz hetente, havonta leülhetnek egy szakemberrel és átbeszélhetik az eseteiket. A pedagógusnak erre most nincs lehetősége, pedig szüksége volna rá, hiszen olyan helyzetekkel találkozik, amiket nem tud egyedül megoldani, mégis arra predesztinálja a szakmája, hogy neki mindent egyedül kell megoldania.

Tehát ez meg a másik, hogy egy olyan kultúrát kell építeni az iskolákban, ahol a csapatszellem, az összedolgozás, és a szupervízió is meg tud jelenni.

Ez borzasztóan fontos lenne. Ez már túlmutat ezen a beszélgetésen.

_{Puskás Balázs az EWTN televízióban nyilatkozik, 2020. január}

Az ön szemei előtt milyen ideális iskolai kultúra képe lebeg?

Mi, szaléziak amikor a don Bosco-i szellemiségről beszélünk, akkor mindig bizalompedagógiára gondolunk. Számomra az ideális iskolai kultúra az az, ami bizalmi légkörön alapul, viszont meg kell legyen a kölcsönös respekt is. Az elsődleges bizalmi légkörön túl legyen megfelelő következetességgel felállított szabályrendszer – ami nem merevséget jelent.

Harmadszor, azokban a szervezeti kérdésekben, amiben a diákoknak az oktatási jog szerint is megnyilvánulást biztosítunk, tényleg megnyilvánulhassanak. Ilyen lehet például a szervezeti és működési szabályzatnak vagy a házirendnek a véleményezése, a diákönkormányzatnak a napi rendszeres működése. Ezekben bátorítani kell a gyerekeket, hogy kifejezzék a véleményüket. Ez már a harmadik szint. Az első kettő nélkül ez semmit nem ér. De ha az első kettő működik, megvan az a bizonyos bizalmi légkör, amiben megfelelő igazodási pontok vannak a tanárok és a diákok között, akkor ez a harmadik rendkívül hasznos tud lenni, és nagyon ki tudja nyitni a diákokat. El tudnak kezdeni gondolkodni a saját jogaikról, a saját felelősségeikről, látják azt, hogy a döntéseiknek következményeik vannak. Ha biztosítunk nekik döntéshelyzeteket, láthatják azt, ha esetleg rosszul döntöttek, változtatni tudnak.

A filmekben, például ha A holt költők társaságára gondolunk, vagy regényekben, mint az Iskola a határon című Ottlik regényben, az iskola mindig egy kicsit a társadalomnak a képe, az iskolában zajló folyamatok mindig kicsit a társadalomról is szólnak. Ön bízik abban, hogyha ezek a folyamatok pozitív irányt vesznek az iskolákban, mondjuk nagyobb léptékben is, akkor az kihat a társadalom mentális állapotának javulására is?

Hát persze. Az iskola alapozza meg a következő generációt. A szülők és az iskola. Elsősorban a szülők, de az iskolának is óriási szerepe van, hiszen ha belegondol, három éves kortól fogva a gyerek valamilyen köznevelési intézményben tölti az alváson kívüli idejének több mint a felét. Ez rengeteg idő fajlagosan, nyilvánvaló, hogy az ebben az időtartamban a gyermeket ért impulzusok komoly hatással vannak rá, sokszor egész életre kiható hatással. Hogyha ennek az intézményi rendszernek a hatékonysága növekszik, és integráló lesz, a kreativitást nem megöli, hanem erősíti a gyerekekben, ha organikus módon tudunk hozzájuk fordulni, az érzelmi intelligenciájukat, tehetségüket tiszteletben tartva, akkor ez bizony komoly hatással tud lenni a társadalom jövőjére, megkockáztatom, hogy akár annak átalakítását, komoly, generációkon át ható pozitív folyamatok beindulását is elősegítheti.

Franciaországban elkészült egy nagyon részletes átfogó jelentés az egyházon belüli bántalmazásokról. A jelentés készítője, M. Sauvé mondta egy interjúban, amiről mi is írtunk (itt), hogy ha az egyház nyíltan nyúl a bántalmazások témájához, akkor utat mutathat az egész társadalomnak is.

Én pont ezt szoktam mondani, hogy nekünk tartóra helyezett lámpásnak kell lennünk, előremutató dolgokat csinálni és nem kullogni az események után és szégyenlősködni. Az Emberi Méltóság Stratégiával és ezekkel a kutatásokkal mi erre törekszünk.