„A Szentlélek szólt a bíborosok által” - a Vatikán reformjáról

Mi a te munkád a Vatikánban?

13 éve dolgozom a Kultúra Pápai Tanácsában, az egyik bíboros személyi asszisztenseként. Napi munkáját segítem, és mivel sok cikket és könyvet ír, szerkesztem a szövegeit. Humán képzettségem van, ezért jól érzem magam ezen a munkahelyen, hiszen ez a dikasztérium a kultúrával foglalkozik. Hatalmas területet ölel fel: a kortárs kultúrával való kapcsolat, a hit és a tudomány kapcsolata, a sport, a filmművészet, az előadóművészet világa, a képzőművészet is hozzá tartozik.

Június 5-én lép életbe a Praedicate Evangelium, az a dokumentum, amivel Ferenc pápa lefekteti a Római Kúria, azaz az egyház kormányának reformját. Ti, akik itt dolgoztok a Vatikánban, számítottatok ezekre a változásokra vagy meglepetésként ért titeket?

Természetesen számítottunk rá. A Kúria reformját már az előtt a konklávé előtt bejelentették, amelyen ezt a pápát megválasztották. Három nappal a konklávé előtt tartották az úgynevezett Általános Kongregációt, amelyen minden bíboros részt vesz, azok is, akik a pápaválasztó konklávéra nem hivatalosak. Ezen az Általános Kongregáción határozottan felmerült a bíborosokban az igény, hogy az új pápa – bárki is legyen majd –, álljon neki a Római Kúria reformjának. Érezték annak az igényét, hogy a kúria is tükrözze az egyház jelenlegi arculatát. Az egyház egyetemes, katolikus, ahogy a neve is mondja, és ezért főként annak az igénye merült fel, hogy a Kúria felépítésében is megnyilvánuljon, hogy az egyház elterjedt az egész világon és a legkülönbözőbb kultúrákba ágyazódik.

E kérés alapján a Pápa megválasztása után azonnal létrehozta a bíborosok tanácsát, először hét bíboros volt benne, aztán kilenc, kicsit változott az összetételük ebben az azóta elmúlt kilenc évben. Ennek a tanácsnak legfőbb célja az volt, hogy kidolgozza az új apostoli konstitúciót, ami a római kúria reformját tartalmazza, és ami a II. János Pál által megjelentetett Pastor Bonum (1988) nevű konstitúciót felváltja. Az új konstitúció idén március 19-én jelent meg, Praedicate Evangelium címmel.

Sok benne szereplő változásra eleve számítottunk, mert a pápa már időközben többet érvénybe is léptetett. Például arra, hogy összevonta az Világiak Pápai Tanácsát és a Család Pápai Tanácsát egy dikasztériummá, aminek a neve A Világiak, a Család és az Élet Dikasztériuma lett. Ez például már most így működik.

A Szentatya nagy hangsúlyt helyezett az egyház anyagi javai kezelésének megújítására. Az átláthatóság szempontja előtérbe került, a Vatikán bankja, az IOR vezetése is az egységes, minden korábban ilyen jellegű intézményt magába foglaló új dikasztérium vezetése alá került.

Szóval gyakorlati szempontból nagyon fontos a szervezeti megújulás, az új dikasztériumok születése. Még fontosabb azonban az a szemléletmód, amit ezek a változtatások implikálnak.

A Pápa ezzel a konstitúcióval azt hangsúlyozta ki, hogy a Kúria intézményeinek legfőbb feladata az evangelizáció segítése, a missziós lelkület. Olyannyira, hogy első helyre az Evangelizáció Dikasztériumát helyezte, ami a Propaganda Fide, azaz a Népek Evangelizációja és az Új Evangelizáció dikasztériumait egyesítve jött létre, és ami leginkább meglepő, hogy ennek az új dikasztériumnak maga a pápa áll az élén. Persze mások is segítik, de a pápa a vezetője.

Egy másik újdonság, hogy minden dikasztérium egyenrangú lett. Eddig voltak a fontosabb kongregációk (például a Szenttéavatási Kongregáció vagy a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció) és a kevésbé fontos pápai tanácsok. Most mindent dikasztériumnak hívnak és egyenrangúak lettek.

Aki ezekben az intézményekben dolgozik, az közvetlenül a Pápát segíti, az ő nevében és az ő tekintélyével lép fel, vagyis nem a saját nevében, hanem a pápa nevében dönt. Ennek a szolgálatnak a dokumentum szerint szinodális szellemben kell zajlania. Mit jelent ez? Azt, hogy szokásunkká kell, hogy váljon a meghallgatás, a közösség keresése, minden munkánkban és felajánlott szolgálatunkban a közös megoldásokra való törekvés. Hiszen nemcsak a pápa tevékenységét segítjük, hanem a világ összes püspökét is, és ezért már ebben a munkában a szinodális jelleget kell megvalósítanunk.

A dokumentum másik központi gondolata a karitász, a legkisebbek, a szegények szolgálata. A konstitúció összevonja az összes, eddig ezen a téren tevékenykedő szervezetet egyetlen dikasztériummá.

Mit érzékeltek a változásokból a hétköznapi munkátok során?

A konstitúció és a benne foglalt változások június 5-én lépnek majd életbe, de ez még nem tartalmazza a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeleteket, például hogy hogyan fog a mi Pápai Tanácsunk egyesülni a Katolikus Nevelésügyi Kongregációval, mi lesz ennek az új dikasztériumnak a szervezeti felépítése, ki lesz a prefektusa, hány helyettese lesz, stb. Létrehoznak majd egy jogi bizottságot, amelyik megfogalmazza ezeket a végrehajtási rendeleteket, s ezekből fog kiderülni, hogy hogyan fogunk együtt dolgozni az új kollégákkal.

A pápa azt is szeretné, ha jelentősebb szerepet kapnának a világi hívek. Eddig a világiak elsősorban alkalmazottként dolgoztak a Vatikánban, de a Pápa ebben a konstitúcióban kimondja, hogy bármely laikus is vezethet dikasztériumot. Ezzel tulajdonképpen a világi hívekről a II. Vatikáni Zsinatban megfogalmazott elképzelés valósul meg. Vagyis, hogy nem a felszenteltség jogán lesz valaki alkalmas egy felelős poszt betöltésére, hanem a megbízatás által, amit a Pápa ad neki. S ezt a megbízatást a pápa egy világinak is adhatja, még egy dikasztérium legfontosabb posztjára is.

Ezzel a szakmaiságot is jobban értékeli, nem?

Igen, hogyne.

A konstitúcióban szerepel, hogy mindenkinek, aki a Kúriában dolgozik, tehát nemcsak a világiaknak, „meg kell újulnia lelkileg, emberileg és szakmailag”.

Ez nagyon fontos pontnak tűnik, Ferenc pápa már egy 2016-os beszédében is kifejtette, amit a Római Kúriához intézett, hogy a reform csak akkor lesz hatékony, ha megújult emberekkel megy végbe, és nem egyszerűen új emberekkel. Vagyis – és ez már az én értelmezésem –, nincs értelme újdonságokat bevezetni, új embereket kinevezni, új szervezeti formákat létrehozni, ha ezek az emberek belsőleg nem újulnak meg.

A szakmaiság hangsúlyozása fontos, és a laikusokat éppen ebből kifolyólag szeretné a pápa jobban bevonni. Ők a világban élnek, és ahogy a II. Vatikáni Zsinat is kimondja, a keresztség szentsége méltóságából, azaz a királyi papságukból következően a papokkal egyenértékűen építik a közösséget, az egyházat.

És itt, a Római Kúriában pedig tényszerűen ők is ugyanúgy a pápától kapják a kinevezésüket, hogy az ő nevében járjanak el, mintha maga a pápa cselekedne általuk.

És hogyan reagáltak erre a papok, akik most a Vatikánban dolgoznak?

Hát, mit mondjak… Természetesen az újdonságok mindig egy kis bizonytalanságot keltenek. Azok között, akikkel rendszeresen kapcsolatban vagyok, tapasztaltam egy kis döbbenetet, idő kell, hogy megemésszék, hogy ezentúl laikus is tölthet be olyan pozíciót, ami eddig püspököknek és bíborosoknak volt fenntartva. Persze időre lesz szükség, hogy ez nagyobb méretekben is megvalósuljon, ugyan már most van egy-két példa rá… Vatikán Városállam Kormányzóságában például egy szerzetesnőt nevezett ki a Szentatya általános titkárnak. Ezt a pozíciót eddig mindig pap töltötte be. Ő ráadásul ugye nő, ez is fontos.

Ennek az elfogadása lassan megy ugyan, de én érzem a nyitottságot is. Az újdonság meglepetést kelt, de a mai társadalom keretei között kell értelmeznünk azokat. Az egyház a mai kor társadalmában él, és bizonyos értelemben alkalmazkodnia kell hozzá. Ez az, amit a tradicionalista katolikusok nem fogadnak el, ők azt akarják, hogy a többiek alkalmazkodjanak, az egyház ne.

Mi, akik az egység lelkiségében nevelkedtünk, könnyebben megértjük a pápa szándékát, mert érezzük, hogy az eggyé válás helyes módja az evangelizálásnak, mert párbeszédre vezet.

Az egyszerűsítés mindig jót tesz a világgal való párbeszédnek, például hogy az Egyház képes legyen olyan kihívásokra válaszolni, mint a digitalizáció, az infoszféra kérdései, a mesterséges intelligencia által felvetett kérdések. Ezért is fontos a világiak jelenléte, a párbeszéd, és hogy kicsit megkérdőjelezzük a megszokott evangelizációs módszereinket.

Ami a végrehajtási rendeleteket illeti, van beleszólásotok?

Igen, persze. A szinodalitás konkrét. Már szerveztünk dikasztériumok között találkozókat, és az eddigi tapasztalatok és szervezeti felépítés alapján javaslatokat teszünk a változásokra.

Akkor nemcsak egy egyszerű névtábla-cseréről lesz szó?

Néhány esetben, ahol már végbementek az összevonások, megújulások, ott csak a név változik, de a mi esetünkben például komoly változások várhatóak, hiszen újak lesznek a vezetők is. Ez a mi egyszerű, alkalmazotti életünkben is kisebb forradalmat fog okozni, lehet, hogy más emberekkel fogok majd együtt dolgozni, mást kell majd csinálnom.

Az olvasóink, de én magam se tudom elképzelni, milyen élmény a Vatikánban dolgozni. Olyan titokzatosan hangzik…

A Dikasztériumok tulajdonképpen valódi minisztériumok, amelyek segítik a pápa munkáját. Ahol én dolgozom, az olyan, mintha a Kulturális Örökség Minisztériuma lenne. Kettős élményem van. Egyrészt ez is csak egy olyan munkahely, mint a többi: vannak kollégáim, akikkel szép, ha sikerül derűs kapcsolatokat építenem, és ez nem is mindig olyan könnyű, hiszen emberek vagyunk. Másrészt mégiscsak érződik, hogy a pápa szolgálatában állunk, az én munkaadóm végül is a Szentatya.

Tehát ha valaki tudatosan éli meg ezt a munkát, akkor érzi, hogy a munkájával tanúságot kell tennie, mint kereszténynek mindazok felé, akik megkeresnek minket.

Minket ugyanis sokan megkeresnek, az olasz állam részéről vagy más egyházi intézmények, például szerzetesrendek, egyházi mozgalmak részéről. S nekik befogadásra kell találniuk személyesen és közösségileg is. Ezért mindig lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanom, hogy csak szűken értelmezve a munkámat végzem-e, s utána hazamegyek és kész, vagy tudatosul-e bennem, hogy a munkám kicsit más, mert a Szentatyát képviselem. Ez nem mindig könnyű, és azt hiszem, a Pápa ezért is hangsúlyozza, hogy meg kell újulnunk. Mert nem mindig tudatosul bennünk, hogy azt kell tükröznünk, amit a pápa szeretne tenni és mondani. Talán azoknak könnyebb, akik a szegények szolgálatában dolgoznak, mert az olyan egyértelmű, de mi, akik elvontabb munkát végzünk, gyakran elfelejtkezünk erről, és magunkba zárkózunk. Ez a tapasztalatom. Én legtöbbször telefonon vagy levélben érintkezem az emberekkel, és sokszor elég, ha barátságosabb hangon, kedvesebben beszélek a telefonon, hogy az adott személlyel éreztessem a szeretetet, a megértést. Néha nagyon furcsa, szokatlan kérésekkel fordulnak hozzánk, mert persze rengetegen keresik a Vatikánt. Őszintén szólva, bár nem akarok ítélkezni, de nem minden munkatársam gondol abba bele, hogy a munkája arra szolgál, hogy Isten országát építse vele. Néha még az is botrányosnak hat, ha erre valakit emlékeztetünk. Mert könnyű beleszokni a rutinba vagy csak a szakmai karriert nézni.

Nekem Chiara Lubich mindig azt tanította, hogy gyermeki szeretettel forduljak az Egyház felé, figyeljek arra, amit a Szentatya mond, hogy aztán meg is éljem, meg is valósítsam azt. Ezért gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy Jézus vajon mit akar tőlem ezen a munkahelyen.

Van lelkigyakorlatotok vagy kaptok valamilyen lelki táplálékot?

Havonta egyszer van egy közös találkozó a munkatársaknak, ami szentmisével kezdődik, de inkább munkatalálkozó jellegű. Az imádságra is van alkalom napközben, például el szoktuk mondani az Úrangyalát. Aztán nagyböjti és adventi lelkigyakorlatos szentbeszédeken is részt vehetünk, ha akarunk.

Van személyes tapasztalatod Ferenc pápával?

Többször találkoztam vele, amikor a mi dikasztériumunknak volt vele programja. Kezet fogtam vele, és a bíboros, akivel dolgozom, mindannyiszor úgy mutatott be, mint a titkárnője, aki fokolarina. Azt éltem át, amiről sokan mások is beszámolnak: ha előtte állsz, úgy tűnik, egyedül te létezel számára. Szemedbe néz és tekintete nem sietős. Valóban, én mindig úgy találkoztam vele, hogy sokan voltunk, akik köszönteni akartuk őt, de soha nem éreztem, hogy sietett volna, hogy már a következő emberhez akart volna lépni.

Most, hogy a Vatikánban dolgozol, hogyan látod az Egyházat, annak szívéből? Korábban itt, Magyarországon is éltél. Megváltozott a perspektívád?

Tulajdonképpen ugyanazt éltem át, mint a mozgalomban: először a periférián éltem, és utána a központba kerültem, a Új Ifjúság Mozgalom titkárságára. Itt, a Vatikánban is, éppúgy, mint akkor a Fokoláre Mozgalom központjában, nagyon gazdagító tapasztalat volt, hogy kitágult a látóköröm és a szívem, és olyan szempontokat is figyelembe kell vennem, amire korábban nem is gondoltam.

Jobban érzékelem itt a Vatikánban, hogy az egyház korábban mennyire nyugati központú volt, a nyugati kultúrában testesült meg. Itt most látom, hogy a feltörekvő kultúrák nem az európai kultúrák, hanem az afrikai, a dél-ázsiai és a latin-amerikai kultúrák. Ezért kell kitágítani a látókörünket. Például amikor az Amazóniáról szóló szinódust szervezték itt, akkor rengeteg újságcikk született arról, hogy ott, az ősi, törzsi kultúrákba mennyire másképpen kell a kereszténységnek beoltódnia. Az ottani embereket egyáltalán nem érintette meg a mi zsidó-görög hagyományú kultúránk, ott szinte szűz talajba kell a kereszténység magját elültetni.

Az egyetemes egyház tapasztalata nap mint nap megérint.

Hiszen ide, a Vatikánba sok bíboros jön látogatóba az egész világról. A dikasztériumokhoz se csak azok tartoznak, akik itt élnek és dolgoznak, hanem tanácsadóként az egész világról részt vesznek a munkákban. Így találkozom kínai, thaiföldi, kanadai és mindenféle bíborossal.

Nagyon gazdagító tapasztalat, de kihívást is jelent az, hogy így kitágítsam a szívem.

De jobban látod a nehézségeket is, nem, amiket az egyház átél?

Igen, sokkal jobban belelátunk minden kontinens problémájába, nemcsak a mi társadalmunk, az észak-nyugati társadalmak problémáit látjuk. Míg az olasz társadalomban például nehéz hiteles információhoz jutni a többi kontinensről, itt az egyháznak megvannak a kommunikációs eszközei, az Osservatore Romano, a Vatikáni Rádió stb., amelyek minden erővel azon vannak, hogy felhívják a figyelmet a távoli helyek nehézségeire is.

Afrikában a túlélés a kérdés, az élelem, a víz hiánya… a természeti erőforrások végletes kizsákmányolása, ami még sokkal súlyosabb mint itt nálunk. Ázsiában gyakran az etnikai konfliktusok, a terrorizmus, a vallások közötti konfliktusok… Minderről elég hiteles információkhoz jutunk az egyházi médián keresztül, kevesebb itt a „fake news”, mint a világi sajtóban, mert legtöbbször a helyi misszionáriusoktól, egyházi vezetőktől jönnek az információk.

Az is igaz, hogy néha el is bizonytalanodunk, mert ezt a sok problémát látva úgy érezheti az ember, hogy soha nem oldjuk meg ezeket, soha nem valósul meg az egyesült világ, a társadalmi és gazdasági nehézségek nem enyhülnek.

De fontos szembe nézni a valósággal ahhoz, hogy megoldhassuk, és ahhoz hogy megértsük, mit tehet az egyház.

És valóban, vannak helyek és népek, ahol ha nem lenne az egyház, az emberek teljesen magukra lennének hagyva, rengeteget tesz az egyház ezeken a helyeken, például ahol egyáltalán nincs állami szociális ellátás…

Akkor, ha az egyházért imádkozunk, szerinted mit kell kérnünk?

Azt, amit a Pápa kér, vagyis hogy az egyház kövesse a Szentlélek hangját. A Szentatya sokszor hangsúlyozza, hogy ne ragaszkodjunk ahhoz, ami volt, ahhoz, hogy minden úgy jó, ahogy csinálni szoktuk. Mert az egyházban élő a Szentlélek, ezért Őt kell hallgatni és hagyni, hogy működjön. A Szentlélek működött ennek a pápának a megválasztásakor, és minden bizonnyal szólt a bíborosok tanácsán keresztül is, akik ezt az új konstitúciót megalkották. Ahhoz, hogy ez meg is valósulhasson, hogy meg kell élnünk a szinodalitás és a missziós lelkület magasztos eszményeit. És ehhez kérnünk kell a Szentlelket, azt kell kérnünk, amit a Pápa is kér.

Köszönjük ezt a szép pünkösdi zárást, és hogy megosztottad velünk a gondolataidat. Kívánjuk, hogy sikerüljön a Szentlelket hallgatva megújulnotok az egész Római Kúriával együtt!