„Az egyház sebeit tártuk fel”– Gabi Ballweg résztvevő a német Szinodális Útról – 2.

2019 decembere és 2023 tavasza között zajlott a németországi katolikus egyházban a Szinodális Út elnevezésű fórum, melyen klerikusok és világiak együtt tekintették át a legégetőbb kérdéseket, melyekkel egyházuknak szembe kell néznie, elsősorban a szexuális és más visszaélések tükrében. Az ülések sok vitát generáltak a német és a világsajtóban is. Sokan már az egyházszakadást vizionálták, mások a problémák eltussolásával vádolták a résztvevőket. Interjúnk első részében Gabi Ballweg bemutatta, miért hívta össze a német katolikus egyház ezt a tanácskozást, hogyan alakultak ki a megtárgyalandó témák és mik voltak a párbeszéd főbb kihívásai a résztvevők között. Ebben a második részben a konkrét kérdésköröket mutatja be, melyekkel foglalkoztak, és amelyek kapcsán kéréseket és javaslatokat fogalmaztak meg a helyi püspökök és a Vatikán felé.

Miközben Rómában zajlik az egész világegyházat érintő püspöki szinódus, érdemes megismerni ezt a helyi, és sok tekintetben a világegyházi folyamattól eltérő kísérletet, annak nehézségeit, kríziseit és eredményeit. Gabi Ballweg fokolarina és a Német Katolikusok Központi Bizottságában a Fokoláre Mozgalmat képviseli, mindazonáltal véleménye és meglátásai nem a Fokoláre Mozgalom, se nem az Új Város szerkesztőségének hivatalos álláspontja. Gondolatai gazdagíthatják a vitatott témákban az ismereteinket és segíthetik, hogy a kölcsönös megismerés által közelebb kerüljön hozzánk egy másik helyi egyház, egy másik kultúra gondolkodásmódja.

– Az interjút magyarul Paksy Eszter szerkesztette –

 A beszélgetés 1. része itt olvasható.

A Szinodális Út alatt milyen jellegű dokumentumok születtek?

Minden kérdéskört először teológiai szempontból vizsgáltunk meg és ezt egy hosszabb alapvetésben rögzítettük. Ezekhez jöttek az ún. „cselekvési tervek”, melyek egy-egy konkrét szempontot vizsgáltak és javaslatokat fogalmaztak meg. Például a püspöki hatalom kérdéskörénél azt javasoltuk, hogy ezt a fajta szinodális közös megbeszélést tegyük valamilyen formában állandóvá. Vizsgáltuk azt is, hogyan lehetne jobban bevonni a világiakat a nem pasztorális jellegű döntésekbe, például, hogy átláthatóbb legyen az egyházmegye költségvetése vagy a püspök kinevezésének folyamata.

A papságról szóló alapdokumentum foglalkozik a társadalmi fejlődés és a papi hivatás közötti feszültséggel, a magánnyal, amely néha a papoknál is megmutatkozik, és azzal, hogy egyre kevesebb papra egyre több teher jut. Hogyan tudnánk nagyobb hangsúlyt fektetni a papi képzésre? Érdemes lenne-e újragondolni, hogy házas embereket, akiknek már van tapasztalatuk a diakóniában, akik már bizonyítottak ebben a feladatban és a családi életük is rendezett, nem lehetne-e pappá szentelni, ha érzik a hivatást? Idén Németország 27 egyházmegyéjében 10 férfit fognak pappá szentelni. Ez elképesztően kevés egy olyan egyházban, amely teljes mértékben az Eucharisztiára, mint az élet misztériumára fókuszál. A mostani papok 20 év múlva 20 évvel idősebbek lesznek, és már ma sem a legfiatalabbak.

Ebben az összefüggésben mindig felmerül a cölibátus kérdése. Az amazóniai szinóduson is tárgyalták. Érdekes módon gyakran szerzetesek tették fel ezt a kérdést. Azt mondták, hogy leértékeljük a cölibátust, ha a papi hivatást ahhoz kötjük. Nem lenne-e jobb, ha inkább a cölibátusban töltött élet és az abból fakadó tanúságtétel értékét tekintenénk? A mellette való döntés pedig függetlenedne attól, hogy valaki úgy érzi, lelkipásztorként, papként tudná szolgálni az egyházat?

Őszintén szólva én magam sem tudom még, hogy mit gondoljak pontosan erről a kérdésről. Fokolarina vagyok, cölibátusban élek, de részemről ez egy szabad választás volt. Amikor a fokolár iránti hivatás mellett döntöttem, tudtam, hogy mire vállalkozom. Lehettem volna házas fokolarina is. Volt választásom. Egy papnak nincs ilyen lehetősége.

_{A Szinodális Út 5. közgyűlése, 2023. március, Frankfurt – © Synodaler Weg/Maximilian von Lachner}

Nagyon hosszú, teljesen teológiai jellegű dokumentumban foglalkoztunk azzal, hogy fel lehet-e vetni a nők diakónussá és pappá szentelésének kérdését. De a nők szerepe az egyházban ennél sokkal tágabban értendő. Például nagyon kevés női teológus professzor van, aminek részben egyszerű adminisztrációs oka van a német egyetemeken: ugyanis csak egy bizonyos korig lehet kérni a habilitációt, és ha a nők gyermekeket vállalnak még a habilitálás előtt, akkor kifutnak az időből és nem lehetnek professzorok. A teológiai tanulmányok általában sokkal hosszabb ideig tartanak, mint más tudományágakban. Ez a cselekvési terv azt mondja ki, hogy mi, mint egyház Németországban mindent meg akarunk tenni azért, hogy a nők láthatóbbak legyenek az egyházban.

A szeretet-szolgálatban, a karitászban vagy az önkéntes munkában a nők gyakran nagyon is jelen vannak a plébániákon. De gondoskodnunk kell arról, hogy a nők hozzájárulása láthatóbb legyen. Amikor az egyház tevékenységéről képek jelennek meg valahol, azokon szinte mindig férfiak vannak, mert férfiak a bíborosok, papok, a püspökök, az elnökök és egyéb vezetők… Az egyház a külvilág számára mindig férfinak tűnik. Ezért megértem sok nő harciasságát, akik azt mondják, hogy tennünk kell valamit ez ellen. Én személy szerint el akarok jutni arra a pontra, ahol azt mondjuk:

„Együtt teszünk tanúságot Jézus Krisztusról. A sokféleségben és egymást kiegészítve. Akkor már nem számít, hogy férfi vagy nő vagyok. Mert a kölcsönös szeretet ezen is túlmutat.”

Ebben a kérdésben hatalmas kincs a Fokoláre Mozgalomban megélt tapasztalatom, mert nálunk a vezetés szinte mindig nők és férfiak párbeszédében zajlik. Az elnök, Margaret Karram se hoz szinte semmilyen döntést anélkül, hogy ne konzultálna Jesús Moránnal, a társelnökkel. Az Általános Tanácsban is egyforma számban vannak jelen férfiak és nők.

Mi zavarja pontosan a nőket a jelenlegi helyzetben?

Nőként az a benyomásod, hogy nem veszik észre, hogy vannak kompetenciáid. Mintha csak kihasználnának, mert jó vagy a kiszolgálásban, az önkéntes munkában, a karitatív munkában. Ám, akit ezekért végül megdicsérnek, az a püspök, a lelkész vagy valaminek az elnöke. Nem hiszem, hogy a püspökök és a lelkészek ezt akarják, de mégis így van, mert a struktúrák így néznek ki. Amikor az ember az egyházra gondol, a püspökre és a pápára gondol. És ritkán az idősek otthonára.

_{Résztvevők a Szinodális Út 5. közgyűlésén – © Synodaler Weg/Maximilian von Lachner}

Amikor visszagondolsz ezekre az állásfoglalásokra és dokumentumokra, van köztük olyan, amire különösen büszke vagy?

Van egy, amiről még nem is beszéltem, és ami megelőzi az összes többi dokumentumot. Ez teológiailag fejti ki, hogy milyen alapon jártunk el. Szerintem az egy mestermű. Bemutatja a mai korra jellemző feszültségterületeket, például a tanítóhivatal és Isten népe között vagy a Biblia olvasása és a saját lelkiismeretre való hallgatás között. Kifejti, hogy miért nem lehet ma már fekete-fehéren értékelni sok mindent, és mennyi köztes jelenség van.

Nekem is, mint kereszténynek, valamilyen módon állást kell foglalnom ezekben a köztes dolgokban. Nem arról van szó, hogy szembe kell állítanunk a tanítóhivatalt és Isten népét vagy a korszerűséget a hagyománnyal, hanem arról, hogy ezek kölcsönösen hatnak egymásra. És ez, azt hiszem, nagyon szépen kiolvasható ebből a dokumentumból.

És őszintén szólva, talán meglepő módon, de gyönyörűnek találom azt a dokumentumot – amit végül nem fogadtunk el, mert nem kapta meg a püspökök szavazatának többségét – ami a szexuális erkölcsről szól. Hihetetlenül szép, mert azt mutatja meg, hogy teljes emberként haladunk az utunkon, és újra és újra meg kell találnunk a Jézussal és Istennel való kapcsolatunkban, hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, mint szexuális lényhez, hogyan gondolunk erre és hogyan viselkedünk.

Az írás első harmadában minden tapasztalatommal magamra találtam. Fiatalokat kísérek, akiknek eligazítást kell adnom. De azt a nagy szabadságot is meg kell adnom nekik, amit Isten is megad. Úgy tapasztalom, hogy nagyon sokat lehet rájuk bízni, ha ebben a kapcsolatban és a teljes emberi fejlődésük keresésében is sokat bízunk rájuk. Ez nem könnyű út. Mert nem mondhatod egyszerűen, hogy tedd ezt, és ne tedd azt. Azt mondhatod: „Nézd, ezek a lehetőségek. Én így értékelném őket. Mit érzel magadban, ha teljesen őszinte vagy?” Akár teljesen eltérő válaszokhoz is tudunk jutni ezen a kérdéssoron keresztül. Az a benyomásom, hogy így sokkal közelebb kerülök az emberekhez, és sokkal több segítséget és eligazítást tudok adni nekik, mint az igen-nem, fekete-fehér válaszokkal.

Ezt az első harmadot hihetetlenül fontosnak és szépnek tartom. Csalódott is voltam, hogy nem fogadták el. Utólag már megértem a kudarcot. Egy sűrítési folyamat révén sok komplex kérdés került bele ebbe a dokumentumba, beleértve az interszexualitás és a transzneműség kérdéseit is. Ez az a pont, amely még nem teljesen átgondolt és kissé homályosan van megfogalmazva a szöveg. Sokaknak ez már túl sok volt. Ezért nem ment át a szavazáson. De a hallott visszajelzések alapján azt hiszem, ha két külön dokumentum lett volna, akkor az első részt elfogadták volna. Nem arról van szó benne, hogy mindent feloldunk és nincsenek többé elvek, hanem arról, ahogyan ma kommunikáljuk ezeket az elveket.

Sok vita volt az egyetemes egyházban, Németországban is. Melyek voltak a legvitatottabb kérdések?

Leginkább a nők kérdése, a nők pappá szentelése, kívülről úgy tűnhetett, mintha csak erről beszélnénk, és csak ezt akarnánk. A másik a homoszexualitás és a transzneműség kérdése. Végül, bár kisebb mértékben, a püspöki hatalom gyakorlásának kérdése keltett vitákat.

_{A Szinodális Út 5. közgyűlése, 2023. március, Frankfurt – © Synodaler Weg/Maximilian von Lachner}

Milyen ajánlásokat fogalmazott meg a Szinodális Út ezeken a területeken?

A szexualitással foglalkozó dokumentumban – a sajtóban megjelent összképpel ellentétben – egyáltalán nem arról van szó, hogy minden viselkedés jó, minden kapcsolat helyes és minden egyenlő. Inkább kérdéseket fogalmaztunk meg. Például, hogy vajon azoknak az embereknek, akik sok küzdelem és erőfeszítés ellenére homoszexuálisnak élik meg magukat, és ilyen párkapcsolatban élnek, lehet-e kapcsolatuk Istennel, ha keresik azt? Van-e arra lehetőség, hogy valamilyen utat nyissunk ezeknek a keveseknek, akik Istent keresik, és ne zárjuk ki őket a közösségből? Vajon Isten azt mondaná nekik, hogy Te nem vagy az én gyermekem? Ezek a kérdések álltak a háttérben. Ez egy valós szükséglet. A humán tudomány különböző megállapításai, valamint teológiai megfontolások alapján kértük: „Szentatya, vizsgáld meg ezt a kérdést még egyszer!”

Ferenc pápa maga is megfogalmazott ilyen kérdéseket különböző alkalmakkor, látszik, hogy őt is foglalkoztatja a téma és még nem tudja pontosan, hogyan foglaljon állást, de mindig az érintettekre néz. Noha a dokumentum elsősorban ezeket a kérdésfelvetéseket és a humán tudomány eredményeit taglalja, a sajtóban már úgy jelent meg rövidített formában, mintha feketén-fehéren a homoszexualitás teljes egyenértékűségét állítanánk.

Az interszexualitás esetében pedig elsősorban azoknak a szülőknek a problémáival foglalkoztunk, akiknek a gyermekéről születéskor nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy fiúk-e vagy lányok. Kevés ilyen eset van, de létezik. Nekik dönteniük kell valamelyik mellett, hogy mit írjanak a polgári és a keresztelési anyakönyvbe. Azt is vizsgáltuk, mi történik, ha később ezek a gyerekek úgy érzik, hogy a másik nemhez tartoznak, és ez az egész családnak nehézséget okoz. De hogy őszinte legyek, ez egy olyan terület, ahol én nem vagyok járatos, ezért nem is igazán tudom, hogy mit gondoljak. Másrészt észrevettem, hogy nagyon nagy hatással vannak rám ebben a témában az extrém módon öltözködő, exhibicionista személyiségek, a róluk készült harsány képek. Rájöttem, hogy tényleg nem vagyok elfogulatlan. Engem az ilyen képek befolyásolnak. De közben megértettem ezeknek a családoknak az igényét is.

Magában a dokumentumban az állt, hogy szeretnénk felülvizsgálni azokat az utakat, amiket egy család vagy egy fiatal ilyen esetben bejárhat. De ezt a dokumentumot, mint korábban mondtam, nem fogadták el.

_{Résztvevők a Szinodális Út 5. közgyűlésén – © Synodaler Weg/Maximilian von Lachner}

Mi a helyzet a nők papságával?

A nők papságának ügyében az egész érveléssorozat arra irányul, hogy gondoljuk újra át, hogy II. János Pál kijelentése, aki azt mondta, hogy ez a kérdés egyszer s mindenkorra eldőlt, valóban végleges-e. Nagyon sok vélemény érkezik a világ különböző részein élő teológusoktól, tehát nemcsak Németországból, akik azt mondják, hogy ez valójában nem dogmatikus kijelentés. Ezért a dokumentum érveket gyűjtött amellett, hogy érdemes lenne újra foglalkozni ezzel a kérdéssel.

És a fejlődés valóban ebbe az irányba tendál, legalábbis a nők diakonátusát jól el tudjuk képzelni, nem látjuk, hogy teológiailag mi szólna ellene. A papsággal már bonyolultabb a helyzet. De a javaslat az, hogy ennek lehetőségét is nézzük meg.

A harmadik vitatott téma pedig a püspöki hatalommegosztás volt?

Igen. Alapvetően itt a hatalom és tekintély szerepéről volt szó. Világos, hogy egy papnak, egy püspöknek a felszentelés által van egyfajta hatalma. De mire vonatkozik ez a hatalom? A lelkipásztorkodás és a tanítás értelmében vett tekintély ez? Vagy egy olyan meghatalmazás, amely minden adminisztratív, személyzeti és pénzügyi ügyre kiterjed, ahogyan most az egyházjog tekinti?

Felmerül a kérdés, hogy ezáltal a püspöki hivatal nincs-e egyszerre túlterhelve és ugyanakkor túlságosan felmagasztalva? Vajon el lehet-e választani a pénzügyi, személyi és jogi döntéseket a lelkipásztori és egyházi döntésektől? Le lehet-e választani azt, ami feleslegesen kapcsolódik a hivatalhoz? Ez az, ami a nyilvánosságban gyakran, mint az egyház demokratizálódásának igénye jelenik meg.

Természetesen nem akarjuk, hogy a püspököt hivatalában korlátozzák. A vád, ami újra és újra elhangzik, hogy nem akarjuk többé a püspököt a maga hivatalában és szerepében látni, hogy úgymond letaszítjuk őt a trónjáról. Ez tulajdonképpen igaz, én is szeretném letaszítani őket a trónjukról. Mert szerintem azok a püspökök hitelesek, akik közel állnak a néphez, és nem azok, akik egyfajta trónon ülnek és uralkodnak. Azok, akik tudják, hogy mi mozgatja az embereket, akik nem kötnek lusta kompromisszumokat és világosan kimondják, amit Jézus tanít. Ebben az értelemben szeretném letaszítani őket a trónjukról.

Ez szerepel a dokumentumban, de nem szabad elfelejteni, hogy mindez németül van és túlontúl határozottnak tűnhet a megfogalmazás, mert nagyon egyenes és nagyon tömör, ezért, ha nem ismered a mögötte lévő folyamatot, akkor az az öt mondat eléggé kategorikusnak tűnhet.

_{Résztvevők a Szinodális Út 5. közgyűlésén – © Synodaler Weg/Maximilian von Lachner}

Utolsó kérdésként egy személyesebb. Amikor a hivatásodra és az életedre tekintesz, hol van ebben a perspektívában a Szinodális Út?

Amikor indult a folyamat, a Központi Bizottság minden tagja kapott egy emailt, amiben azt kérdezték tőlünk, hogy ki fog részt venni ezen a Szinodális Úton. Először becsuktam az e-mailt, és azt gondoltam, vannak sokkal jobb, sokkal hozzáértőbb emberek. De aztán nem hagyott nyugodni a gondolat, belülről sürgetett, hogy valakivel beszéljek erről. Arra gondoltam, hogy mindezek a kérdések, amikkel foglalkoznak, fájdalmas sebek az egyházban. Tulajdonképpen a mi karizmánk az, hogy pontosan oda menjünk, ahol ezek a sebek tátonganak, és ne fussunk el. Nem azért, mert én jó vagyok, és mert én tudom az összes megoldást, hanem mert tudom, hogy kivel találkozom ezekben a sebekben.

Ha kapcsolódom Hozzá, az elhagyott Jézushoz, akkor Ő képes hidakat építeni.

Mint mondtam, néhány szinodális ülés előtt azt gondoltam, hogy inkább nem is megyek el. Aztán elhatároztam, hogy elmegyek, és először is mindenki felé szeretettel fordulok, függetlenül attól, hogy rangban egy szinten állunk-e vagy hasonlóan gondolkodunk-e. Megkérdezem őket, hogy vannak, viszek egy pohár vizet, építem a kapcsolatokat. Egyszerűen beviszem oda azt a szeretet-életet, amire a mozgalomban magunk között törekszünk. Azt is megértettem, hogy soha nem fogjuk látni a Feltámadottat az elhagyott Jézus nélkül.

_{Az 5. Szinodális Út terme, 2023. március, Frankfurt – © Synodaler Weg/Maximilian von Lachner}

Sok fájdalmas élményem volt ezeken az üléseken. Olyan dolgokat is megtudtam, amiket inkább nem szeretnék tudni. Megtapasztaltam például, hogy az egyházban is milyen sokan a saját stratégiájukat akarják keresztülvinni. Ez nekem túl sok volt. Számomra az egyház nem ilyen és nem akarom, hogy ilyen legyen. És mégis, szembe kellett néznem azzal, hogy ilyen is. Vagy az a sok visszaélés, amiről nem értesültem volna, ha nem veszek részt, ez is az egyházam. És nem tehetek mást, mint hogy benne állok és igent mondok: Igen, Jézus, te itt is itt vagy.

És megtapasztaltam a kölcsönös szeretet ragyogó pillanatait is, amikor megéltem, hogy nincs Feltámadott, ha nem öleled át az Elhagyottat. Ez az én reményem.

Amikor fáj és amikor tehetetlenek vagyunk, vagy amikor már azt sem tudjuk, hogyan tudunk egymással beszélni az egyházon belül, és akkor egyszer csak sikerül őszintén odafordulni a másikhoz: „Miért gondolod ezt?” „Miért olyan fontos ez neked?” Vagy sikerül bocsánatot kérni.

Ilyenkor teszünk tanúságot a világ felé, mert ott senki nem közeledik a másik felé. Ott a frontok megkeményednek. Az én aggodalmam az, hogy az egyházban is kialakulnak ezek a frontok, és nem közeledünk egymáshoz, mert mindenki abban marad, amiben biztonságban érzi magát. Nem teszünk erőfeszítést a kapcsolatok építésére, egyik oldalról sem. Egyre inkább úgy gondolom, hogy nincs vesztenivalóm, Jézus hív arra, hogy vállaljam a kockázatot. Az biztos, hogy az egység ideálja nélkül soha nem vágtam volna bele ebbe a Szinodális Útba. Soha.

Volt egy rózsaszín képem az egyházról, ami most eloszlani tűnt, de amit mégis meg akarok tartani. Hiszem, hogy az egyház valami különleges dolog. A hívők közössége, mely a kölcsönös szeretet által lehetővé teszi Isten jelenlétét ebben a világban, túl minden határon és minden különbözőségen. De ez mindig küzdelem. Ezt meg kell valahogyan hódítanunk, nem ajándékba kapjuk. Hálás vagyok, hogy az egység ideálja felkészített erre.