Egy közép-európai életút: interjú Andreas Heitmann-nal

Először is mondj pár szót magadról.

Katolikus német családból származom, Lipcsében jöttem a világra. A szüleim az elsők között voltak, akik a hajdani NDK-ban megismerkedtek a Fokoláre Mozgalommal. A 70-es években éppen Kelet-Németország volt az a hely, ahol a lelkiség kelet-közép európai közösségei találkozhattak egymással. Számomra ez meghatározó, szemléletformáló tapasztalatot jelentett.
Emlékszem, hogy a kommunikáció német nyelven történt (szükség szerint fordítással), de mi németek nem beszéltük a többiek: a csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek nyelvét. Ez engem már akkoriban is zavart, ezért elhatároztam, hogy elkezdek foglalkozni a szláv nyelvekkel. Elsőként az orosz nyelvet kezdtem el tanulni, mivel ezekben az országokban mindenhol kötelező iskolai tantárgy volt, így lehetőséget adott a kommunikációra. Később a szlovák és a cseh fiatalokkal való kapcsolataimnak köszönhetően elkezdtem tanulni az ő nyelvüket is, s 1989-ben, a Berlini Fal leomlása után erre intézményes lehetőség is nyílott. Így kerültem ösztöndíjasként Moszkvába és Pozsonyba is.

Ahogyan már említettem a szüleim az 50-es évek végétől elkötelezték magukat a Fokoláre lelkiség szolgálatában, így én és két fiú testvérem is ebben a lelkületben nevelődtünk. Természetesen elérkezett a saját döntésünk, választásunk pillanata is. Amikor erre az én életemben, a 90-es években sor került, már felnőtt és házas voltam.

Korábban is meg kellett hoznom néhány komoly döntést a hitem megvallása miatt. Az hogy valaki az NDK-ban nyíltan megvallja keresztény hitét, még a 80-as években is kockázattal és sok hátránnyal járt. Nálunk kicsit más volt a helyzet, mint pl. Magyarországon, Szlovákiában vagy Lengyelországban. Bár ezek az országok is a szocialista rendszer részét képezték, de a hívők többsége katolikus volt és kicsit nagyobb szabadságot élveztek. Mi Kelet-Németországban nem csak hívőként, de katolikusként is mindig kisebbségben voltunk. A gimnáziumi évfolyamunkban én voltam az egyetlen katolikus és volt még néhány protestáns diáktársam is. Az érettségi előtt írásbeli nyilatkozatot kellett tennünk, hogy elkötelezzük magunkat a szocialista Németország szolgálatára. Ha valaki ezt hitbéli meggyőződésére hivatkozva megtagadta, annak komoly következményei lettek a jövőjére, munkalehetőségeire vonatkozóan, s le is mondhatott a továbbtanulásról. Tizennégy éves kamaszként meghozni egy ilyen döntést nem volt könnyű.

Azt mondtad, hogy a szláv nyelvek tanulása révén egy új világ tárult fel előtted.

Európának ez a része számos nemzeti konfliktus helyszíne volt, s ma is nagy szerepe van a nemzeti identitás őrzésének, „védelmének” sokszor a körülöttünk élő népek ellenében is. Német származásúként te hogyan vélekedsz erről?

Nem választhatjuk meg az országot, a helyet ahová születünk, de a származásunk döntő fontosságú az életünkben. Kik vagyunk, hová tartozunk, milyen kultúrát örököltünk. Fontos, hogy szabadon foglalkozhassunk ezekkel a kérdésekkel. Számos konfliktus forrása volt, hogy ezekben az országokban a történelem során nem volt meg ez a szabadság. A hajdani Csehszlovákiában pl. nem nagyon mondhattad azt, hogy te szlovák vagy. Az 1989-es fordulat után ezért kapott olyan nagy hangsúlyt, hogy ki cseh, ki szlovák stb. Korábban pedig a Monarchia részeiként szintén sérültek a nemzetiségi jogok, a nemzeti identitás megvallása.

Ismertem egy idős szlovák atyát, aki 89-ben már 80 éves volt, vagyis átélte ezeket a történelmi változásokat.

Mindig arra figyelmeztetett, hogy soha ne feledjük: elsősorban emberek vagyunk, aztán keresztények, s csak ezután határoz meg bennünket a nemzeti identitásunk. Nekünk embereknek testvérként kell egymásra tekintenünk.

Számomra is fontos az az örökség, amit németként a szüleimtől, a nemzetemtől kaptam, de ez nem gátol abban, hogy más nemzetek tagjaira testvérként tekintsek.

Ezt a soknemzetiségű kapcsolatot a saját családodban is megéled, hiszen a feleséged szlovák, otthon több nyelven beszéltek a gyerekeitekkel, Vajon ők milyen nemzetiségűnek vallják magukat?

Természetesen megpróbáljuk átadni nekik mindkét nemzet kulturális örökségét, de szabadon is hagyjuk őket ebben a döntésben. Az édesanyjukkal szlovákul beszélnek, velem németül, s valamennyien beszélünk angolul is. Amikor mind együtt vagyunk a gyerekek váltogatják a nyelveket, aszerint, hogy kinek válaszolnak, kitől kérdeznek. Fontos az is, hogy éppen melyik országban vagyunk. Ebben a közép-kelet európai térségben tipikus, hogy az egyes családokban többféle nemzeti identitás van jelen. Az egyik házastárs cseh, a másik szlovák, de a nagymama Lengyelországban született, míg a másik nagymama Bécsben. Nem létezik „vegytiszta” identitás, ahogyan egyes politikai irányzatok szeretnék. Az én édesanyám pl. Sziléziában született, ma ez a terület Lengyelországhoz tartozik, korábban pedig a Monarchia része volt.

Hogyan értelmezzük azt, hogy valaki „európai”?

Számomra Európa Lisszabontól az Urálig terjed. Sokan elfeledkeznek arról, hogy Oroszország egy része is Európához tartozik. Ha mi erről elfeledkezünk, hatalmas kulturális örökségről mondunk le.

Másrészről létrejött a II. világháború után az Európai Unió, többek között azzal a céllal, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg ilyen tragédia. Fontos, hogy ne feledkezzünk meg azokról a nemes célokról, ideálokról, melyet az alapító atyák vallottak. Ez napjainkban gyakran megesik. Léteznek más ideológiát valló mozgalmak és kezdeményezések is,

de rajtunk múlik, hogy mint az Európai Unió állampolgárai mennyire hiszünk ezekben az eszmékben, és mennyiben valósítjuk meg azokat a hétköznapi életünkben.

Még nem beszéltünk a családodról, a foglalkozásodról.

Menedzserként dolgozom egy hulladék feldolgozással és újrahasznosítással foglalkozó nemzetközi vállalatnál. Mintegy 15 kisebb-nagyobb cég tartozik a felügyeletem alá. Hosszú évekig éltünk Szlovákiában, most a munkám miatt ismét Németországban. A feleségemmel való kapcsolatunkban nagy segítség, hogy mielőtt megismertem volna őt, már sokat foglalkoztam a szlovák nyelvvel, kultúrával. Elfogadtam és a lelkemhez közelállónak éreztem. Nem csak azért, mert megszerettem egy szép szlovák lányt.

Ez nem minden vegyes házasságban van így, s számos konfliktus alapja lehet. Természetesen mi is összeszólalkozunk néha, de nem azért mert különbözik a nemzetiségünk, hanem mert különböző karakterű emberek vagyunk. Az a bizonyos „régi ember” pedig mindig résen van.

Miben áll a jó párkapcsolat, házasság titka szerinted?

Én azt gondolom, hogy sokat kell hallgatni, vagyis meghallgatni a másikat, és sokat kell egymással beszélgetni. Odafigyelni arra, amit a másik mond, de arra is, amiről nem beszél. Meg kell tanulni jól megfogalmazni, hogy mit szeretnék, vagy nem szeretnék, hogy a másik tudja, hogy mit érzek és gondolok, de anélkül az elvárás nélkül, hogy mindennek az én elképzelésem szerint kell történnie. Ez a fajta nyitottság és rugalmasság az én tapasztalatom szerint nagyon fontos.

Mi is a feleséged foglalkozása?

A képzettsége szerint tanár, de most Németországban egy óvodában dolgozik, nevelőként.

Jó szülőnek érzitek magatokat? A nevelésben mit tartotok fontosnak?

Hogy jó szülők vagyunk-e erről talán a gyermekeinket kell megkérdezni. Hárman vannak, kettő idősebb, szinte felnőtt és van egy tíz éves kisfiunk is. Sajnos a korábbi években a munkám miatt rengeteget utaztam, így Marcella sokat volt egyedül a két nagyobbikkal. Otthon volt, nem dolgozott, mindent értük áldozott, s csodálatos embereket nevelt belőlük. Visszatekintve talán nem ártott volna a nevelésükben egy kicsit több atyai szigor sem.

Azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek baráti köre, a velük egykorúak társasága jó hatással legyen rájuk nézve. Erre a szülőnek oda kell figyelnie. A mai társadalmi környezetben egyáltalán nem könnyű.

Az idősebbik fiunk most 22 éves, nagyszerű baráti köre volt Pozsonyban, de amikor átköltöztünk Németországba, sehogyan sem találta a helyét. Ezért is döntött úgy, amikor Bécsben megkezdte az egyetemet, hogy Pozsonyban fog lakni. A lányunk 17 éves, ő velünk van. Sajnos nem sikerült jó baráti közösségre találnia. Ez a német társadalmi környezetben nem olyan egyszerű.

Ezért is nagyon fontos a család, az un. „családegyház” szerepe. A gyerekeknek hiteles keresztényi magatartást kell megtapasztalniuk a szüleik részéről.

Például abban, hogy templomba járnak, szentségekhez járulnak, ahogyan egymáshoz és másokhoz is viszonyulnak. De nem helyes, ha a kereszténységet mint nevelési módszert alkalmazzuk. Én a példaadást tekintem elsődlegesnek.

Jövőre leszünk 25 éves házasok. Természetesen átéltünk nehéz pillanatokat. Különösen a költözéseink idején, amikor újból-, sokszor elölről kellett kezdenünk mindent. A nagyobb dolgoktól, mint lakhatás, munka, emberi kapcsolatok, a legkisebbekig, mint az, hogy hol tudok bevásárolni, hová menjek orvoshoz, fodrászhoz stb. Mindez arra figyelmeztetett bennünket, hogy mennyire fontos a kapcsolat, a családon belül, a környezetünkkel és elsősorban az Istennel.

Mi lenne a testamentumod, ha megfogalmaztál ilyen célkitűzéseket magadnak?

Elsőként is: kitartani a hitben. Megóvni azokat a lelki kincseket, amelyeket pl. a Fokoláre lelkiségnek köszönhetünk. A hitet az egységben, a keresztényi szeretet-közösségben jelen lévő Jézusban, aki valóságos személy közöttünk. Ő az, akire a világnak, a környezetünknek és mindannyiunknak szüksége van. Azt tapasztalom, hogy ma sokan elbizonytalanodnak még a mozgalom tagjai között is, s nem hisznek eléggé ebben a jelenlétben.

Ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét, mit csinálnál másként?

Sokszor gondolok arra, hogy jobb lett volna úgy alakítani az életünket, hogy kevesebbet költözzünk. Másrészről talán nem véletlen, hogy Isten megengedte nekünk ezeket a tapasztalatokat, hogy több országot, közösséget megismerhettünk, hogy szeretet-közösségeket építhettünk a köztünk lévő Jézus lelkületével.

Azon is gondolkodom, hogy mit kell tennünk ezért a jézusi jelenlétért. Jézus jelenléte közöttünk mindig ajándék, kegyelem. Nem olyan valami, amit kötelezően kiérdemlünk, mert olyan jók vagyunk.

Mindenekelőtt kérnünk kell imáinkban és szeretni egymást, azzal a mértékkel, ahogyan Jézus tette, aki az életét adta értünk. A mérték ez, akkor is, ha adott esetben csak mindennapi áldozatokról, lemondásokról van szó, a saját igazunk elveszítéséről, a másik meghallgatásáról, megértéséről, elfogadásáról, a kisebb-nagyobb szeretet cselekedetekről egymás iránt…

Sokszor nem érezzük az Ő jelenlétét, válságban van a lelkünk, meginog a hitünk, de tudnunk kell, hogy akkor is velünk van. A hitünk és a hűségünk próbatételeiben is. Én ezt a hűséget kérem magam, a szeretteim és mindenki számára.

A nyitóképen Andreas Heitmann feleségével, Marcellával.