Háborús országokban élő nők konferenciája Libanonban – egy lépés a béke felé

Olvasási idő: 10 perc

Pálfi Zsuzsanna lelkésszel  (a nyitóképen középen) Pannonhalmán találkoztunk idén októberben, az V. Nemzetközi Ökumenikus Konferencián. A konferencia címe Izajástól „Olyanná teszi pusztaságát, mint az Úr kertje” (Iz 51,3) ige volt, és a kert tematikáját vizsgálta ökumenikus megközelítésben. Az egyik előadó, Najla Kassab, libanoni református teológusnő, a Református Egyházak Világközösségének elnöke beszédében említette, hogy létezik egy hálózat libanoni, szír és ukrajnai nők között, akik támogatják egymást a háborús helyzetekből fakadó nehézségek átélésében. Amikor a szünetben bővebben szerettem volna tőle erről kérdezni, Zsuzsannához irányított.

Elmondaná, miről is van szó tulajdonképpen?

A Magyar Református Egyháznak már régóta jó kapcsolata van Kárpátaljával, az ottani református egyházzal, és így a külügyeinket is sok mindenben együtt intézzük. A Református Egyházak Világközösségében mi, magyarországi reformátusok is képviseltetjük magunkat, különösen is az európai szekcióban. Najla Kassab és az európai szekciónak az akkori elnöke, Martina Vasserloos meglátogatták Ukrajnában a reformátusokat, akik tulajdonképpen kárpátaljai magyarok és az utazásukat a mi zsinatunk szervezte. Mindketten fontosnak tartották, hogy ezt a konfliktusban élő és szenvedő közösséget meglátogassák. Ez a két hölgy kiegészítve a mi zsinatunknak a külügyi osztályával azon gondolkodott, hogy milyen jó lenne hasonló problémákkal küzdő embereket összehozni egymással. Konkrétan pedig konferenciát akartak szervezni református nőknek, akik konfliktusok között élnek, hogy megoszthassák saját tapasztalataikat, ki hogy éli meg a különböző atrocitásokat, nehézségeket.

Idén áprilisra sikerült ezt megszervezni, ahol képviseltették magukat a kárpátaljai reformátusok, a szír, illetve a libanoni reformátusok, a helyszíne pedig Libanonban, Bejrút mellett egy Dhour Choueir  nevű központ volt, ami az ottani református egyház tulajdonában van. Ez a helyszín bizonyult egyedül olyannak, ahová mindenki el tudott jönni, hiszen nem lett volna egyszerű a politikai helyzet miatt szíreket behozni ide Európába és oda is nagyon nehéz nekünk eljutni.

Hogyan került Ön ebbe a kezdeményezésbe, hiszen Ön Győrben él, nem háborús országban?

A Magyarországi Nőszövetségben – aminek én vagyok a dunántúli elnökhelyettese – élénk kapcsolatunk van Kárpátaljával, sok mindenben segítjük őket, így tőlünk is hívni akartak valakit, de aki eredetileg ment volna, valamiért nem tudott részt venni, és ő hívott engem. Én világjáró típus vagyok, össze van készítve a táskám, mint a szülő nőnek, hogy ha lehet menni, megyek. Így nagy lendülettel igent mondtam. Csak utána néztem meg a külügynek a honlapját, ahol azt írták, Libanon az utazásra nem ajánlott országok közé tartozik. Ez elbizonytalanított, de aztán az igén keresztül az Úristen azt üzente nekem, hogy ez a mi ügyünk, és nekem ott kell benne lennem. Azóta is folyamatosan figyelem a Közel-Kelet történéseit, mert döbbenetes volt számomra ez a találkozás.

^{Pálfi Zsuzsanna}

Milyen személyes tapasztalatok érték a libanoni utazás során?

Én a partvonalról néztem az egészet, a kárpátaljaiak és a szírek, libanoniak testközelből élik meg a konfliktusokat. Megtapasztalták, hogy az őket elválasztó több ezer kilométer ellenére ugyanazok a problémáik: az utazás nehézségei, a gyerekek szanaszét a nagyvilágban, nem lehetnek együtt a családok a sorozások miatt, sőt Szíriában olyan durva dolgokról is beszéltek, hogy a fiatalokat egész egyszerűen elrabolják. Mondták is egymásnak ezek a nők, hogy hát a ti vezetőitek úgy tűnik, ugyanabba az iskolába jártak, mint a mieink, vagy ha nem oda, legalább is ugyanabból a könyvből tanultak. Döbbenetes volt ezt megtapasztalni, ugyanakkor egy hatalmas szeretet és egymásra hangolódás alakult ki közöttünk ott a pár napban. Láttuk, hogy a hit ereje és a hasonló élethelyzet egy pillanat alatt testvérré tesz ilyen távoli, egészen különböző régiókban lakó embereket is.

Kik voltak ott jelen?

Mindenki református volt és nő. Ezen a három országon kívül voltak még észak-írek is, őket azért hívták meg, mert ők már megtapasztalták, hogy milyen volt egy konfliktus – az északír helyzetet nem kell bemutatni – , és hogyan sikerült nekik, ha nem is úrrá lenni, ha nem is teljesen megoldani, de legalább nyugvópontra jutni, enyhíteni ezt a zsigerben lévő gyűlöletet és egymásnak támadást. A két ír hölgy azzal gazdagította a konferenciát, hogy elmondták, mi mindenen mentek keresztül, és hogyan zajlott a békés rendezés és a sebgyógyítás folyamata. Voltak velünk amerikaiak is, egy szintén magyar református hölgy a Délvidékről, ketten voltunk Magyarországról, ezenkívül a már említett kárpátaljaiak, szírek, libanoniak. Összesen harminc-egynéhány ember, főleg lelkészfeleségek, lelkésznők.

^{A konferencia résztvevői – középen Najla Kassab, a Református Egyházak Világközösségének elnöke}

Mi az, ami utólag is eszébe jut, esetleg befolyásolja a mindennapjait? Folytatódik-e a kapcsolat az ott megismert nőkkel?

Létrejött egy whatsapp-csoport, ahol folyamatosan jönnek-mennek a hírek, kapcsolatban vagyunk, imádkozunk egymásért. Például amikor Szíriában a keresztény templomban bombát robbantottak, illetve gyújtogatások voltak, ezt első kézből megtudtuk, és mivel én írni szoktam a Dunántúli Református Egyház blogjába, ezeket a híreket azon nyomban földolgoztam és adtam is tovább. Missziómnak érzem, hogy az ottani helyzetről beszámoljak. Számos gyülekezetben jártam, egyházi közösségekben, ahol előadásokat és vetítéseket tartottam arról, hogy mi mindent tapasztaltam.

Ami megérintett, hogy míg nálunk elterjedőben van egyfajta „wellness kultúra”, az ünnepek alatt sokan ide-oda-amoda utazgatnak, addig ezeknek az asszonyoknak az az álma, hogy egyszer egy ünnepet együtt tölthessen a család, hogy együtt lehessenek a gyerekeikkel, és hogy együtt mehessenek el a templomba. Döbbenetes szembesülni azzal, hogy nekünk mindenünk megvan, és mégis sírunk és panaszkodunk, és bár a mi életünkben is van létbizonytalanság, de az nem összehasonlítható az övékével. Érdekes volt egy nap egy kicsit turistáskodni azokon a helyeken, amelyeket biztonságban megtekinthettünk, és láttuk, hogy nagyon sok többemeletes épületben csak egy-két lakásban laktak, mondjuk egyben a másodikon egy másikban a negyediken, miközben a ház széle le volt bombázva, és látszott, hogy a nagy része lakatlan. Rákérdeztem az egyik libanoni hölgynél: „Miért nem hozzátok helyre ezeket az épületeket?” Szívszorító volt a válasza: „Ugyan minek és kinek?!” Ugyanis Libanonban iszonyú mértékű kivándorlás van. Az ott lévők kilencven százalékának gyereke, testvére, hozzátartozója a világ különböző pontjain él. Ebben a „minek”-ben meg visszhangzott az, hogy annyira bizonytalan és instabil a belső politikai berendezkedésük és a külpolitikai helyzet is, a Hezbollah és Izrael konfliktusa, hogy feleslegesnek tűnik a helyreállítás.

És mégis mélységes hit van bennük. Még egy kép, ami rettentően megmaradt bennem. Mind szíriai, mind libanoni örmények is voltak velünk, hogy még egy kicsit bonyolítsuk és színesebb legyen a kép. Ahol két örmény van, ott már egy kis Örményország van – mondják magukról, mert ők nagyon tartják a saját hagyományaikat. Az egyik örmény hölgy mondott egy szép hasonlatot. Szerinte sok embernek a hite olyan, mint a ruha: leveszi, aztán másikat vesz fel, aztán egy kicsit kicsicsázza. „Nekünk viszont – mondta ez az örmény hölgy – a hitünk nem a ruhánk, hanem a bőrünk, amitől nem lehet megszabadulni. Ebben élünk, ez tart és véd meg bennünket”.

A másik, amit még nagyon fontosnak tartok, hogy azóta törekszem első kézből szerezni az információkat. Tapasztalja az ember, hogy a média annyi mindent földob, érdekek mentén tálal és torzít, de most első kézből kaptunk információt és ez azóta is folytatódik. Egész más így informálva imádkozni valakikért, nemcsak a tévéhírek alapján.

Én katolikus vagyok és az olvasóink nagyobb része is katolikus. A katolikus egyházban számos dolog egyformán zajlik, akárhol legyünk is. A világ minden pontján ugyanaz például vasárnap az evangélium. Kívülről számomra szembeszökő, hogy a református gyülekezetek mennyire önállóak, mennyire sokszínű az Önök egyháza. Ebből arra következtetek, hogy országokon, sőt kontinenseken átívelően még nagyobb a diverzitás. Mi köti össze a szír, a libanoni, a magyar reformátusságot? Vannak közös énekek, liturgiai elemek vagy egyéb külsőségek, amik jelzik, hogy itt is, ott is reformátusokról van szó? Vagy a tanításbeli kérdések jelentik az igazi köteléket?

A legfőbb az, hogy Isten igéje alapján tájékozódunk: a Biblia tanításához való ragaszkodás egy olyan alapot képez, ami egy pillanat alatt közös nevezőre tud bennünket hozni. A másik a liturgia egyszerűsége, ez a protestánsokra, azon belül reformátusokra különösen is jellemző, hogy kevésbé a külsőségek, sokkal inkább a tartalom, az igehirdetés áll a fókuszban. Az úrvacsorát is hasonlóan éljük meg. Részt vettünk egy arab nyelvű református istentiszteleten, ami nagyon izgalmas volt. Mondhatom, hogy otthon éreztem magam. Nem csak azért, mert pont egy kárpátaljai református lelkésznő hirdetett igét, hanem azért is, mert ugyanazok a liturgikus elemek alkották, a Miatyánk, az apostoli hitvallás stb., és az ismerős letisztultság jellemezte az istentiszteletet. Ha a liturgikus ruhák nem is voltak egyformák, maga az istentisztelet egyszerűsége és lényegre törő jellege ugyanaz volt és tulajdonképpen ez az, ami egységbe kovácsolt minket. És persze az is, hogy ugyanarról a Jézus Krisztusról beszélünk, ugyanúgy küzdünk a hitünket, a megmaradást, a reménységet illetően.

Pannonhalmán egy Ökumenikus Konferencián találkoztunk, ide különböző felekezetből a párbeszédre kész emberek érkeztek. Mit tapasztal a saját gyülekezetében, mennyire nyitottak a hívek a többi felekezettel való kapcsolatra? Egyáltalán, felmerül-e ez a kérdés a hétköznapokban?

Azt hiszem, nálunk ez egy nagyon természetes és bevett létforma. Győrben a reformátusság abszolút kisebbségben él, mondhatnánk egy nagy szórványközpont vagyunk, és ezért természetes, hogy együttműködünk az evangélikusokkal, a katolikusokkal, baptistákkal, hiszen tapasztaljuk, hogy sokkal több köt össze bennünket, mint ami elválaszt, és nem egymással kell nekünk hadakozni. Vannak itt olyan mérgező folyamatok, amivel szemben csak együtt és a közös bizonyságtétellel lehet célt érni. Nem is beszélve arról, hogy sok mindenben szerintem a híveink már előttünk, teológusok előtt járnak. Mi még szőrszálat hasogatunk különböző tanításokon, közben meg azt látjuk, hogy a családok oda járnak, ahol jól érzik magukat, ahol otthonra lelnek, ahol megkapják azt az evangéliumot, amire szükségük van. Ha ezt a katolikusoknál találják meg, akkor oda, ha az evangélikusoknál, oda, ha a reformátusoknál, akkor oda. A gyerekeknek a hittanon is mindig azt szoktam mondani, hogy én nem abban az ökumenében hiszek, amikor összeturmixolják a gyümölcsöket, és aztán valami nagy egységes lé lesz belőle, és mindenki egyforma lesz, hanem a „gyümölcskosár” ökumenében, amikor mindenki megtartja a maga színét, illatát, ugyanakkor nem löködjük ki egymást a nagy kosárból, hanem együtt mutatunk szépen. Ez bele is illik az idei pannonhalmi konferencia témájába, ahol a kert metaforáját vizsgáltuk az ökumené szempontjából.

Persze nem ment ez mindig olyan könnyen. Emlékszem rá, amikor az első ökumenikus esketésre felkértek a bazilikában, és kiderült a plébános számára, hogy református részről lelkésznő jön, akkor közölte, hogy az nem lehetséges. Aztán leültek az akkori vezető lelkészünkkel és megbeszélték, hogy az egyházaink megegyeztek egymás között, ha a református részről egy felszentelt lelkész megy, akkor azt fogadja el. Azóta pedig már ott tartunk, hogy például a legutóbbi ökumenikus imahéten a bencés templomban prédikáltam. Ezt élem meg a kollégák részéről is, hogy sokkal több köt össze: hogyha összefutunk a városban, köszöntjük egymást, együtt szervezzük a Házasság hetét… Szóval amiben lehet, összefogunk és összetartunk, mert mégiscsak testvérek lennénk.

Mit gondol, mi az, amit a nők sajátosan hozzátehetnek a béke megőrzéséhez vagy megszerzéséhez? Mit jelent Önnek a béke a hétköznapokban?

Hagyományosan az asszony őrzi a családban is a tüzet, és általában is az asszony a villámhárító, hogyha konfliktus van. Szerintem a Jóisten belénk kódolta, hogy kevésbé szeretjük a konfliktusokat magunk körül, és azon igyekszünk, hogy ezeket inkább csitítsuk, mint tüzeljük. Általában két édesanya sokkal könnyebben megérti egymást, amikor a gyerekéről, a jövőről, a családjáról van szó, mint két férfi. Könnyebben lépünk kapcsolatba, könnyebben beszéljük meg a dolgainkat. Márpedig nagyon nagy lépés előre a béke felé, ha képesek vagyunk egymással beszélni, a közös pontot keressük, és onnan próbálunk egy konfliktust lecsitítani. A békéltetés szolgálatát gyakran ügyesebben végzik a nők, mint a férfiak. Talán a politikai életre is igaz lehetne, hogy amit elrontanak, azt egy simulékonyabb, bölcsebb női hozzáállás olykor le tudna csitítani. Elég arra gondolnunk, hogy a klasszikus felállásban egy férfi nem enged meg magának ugyanolyan hangvételt egy nővel szemben mint egy férfivel, és ez lehetőséget ad a közvetítésre és a béke munkálására.

Számomra a béke alapja az, hogy az Úristennel békességem legyen. Aztán hogy magammal békességben tudjak lenni, tehát el tudjam fogadni a saját korlátaimat, határaimat. Ahogy az ismert ima mondja: „Adj Uram békességet, hogy elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni. Adj Uram bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amin változtatni tudok. Adj Uram bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közt a különbséget.” Nekem az a béke, amikor azon a helyen vagyok, ahol az Úristen látni akar, és ekkor meg tudok békélni a körülményeimmel is és a képességeim, tehetségem és lehetőségeim szerint a lehető legtöbbet kihozni belőlük.