Hat óra munka, két óra gondoskodás – interjú Jennifer Nedelskyvel

Olvasási idő: 8 perc

Jennifer Nedelsky kanadai politológus-közgazdász már több publikációt kiadott a gondoskodásról, jogokról és társadalmi kapcsolatokról, és 2019 szeptemberében megismerkedett a Közösségi Gazdaság Központjával és a loppianói (Firenze) Sophia Egyetemi Intézettel is. Jelenleg a Torontói Egyetem emerita professzora, és idén május 3-án ismét Loppianóba látogatott. Régóta folytatnak vele párbeszédet a „Ferenc Gazdasága” programban részt vevő fiatalok is, akik egy új társadalmi modellről gondolkodnak közösen. Arra kértük, magyarázza el, ami első pillantásra utópiának tűnhet, valójában azonban nem az: a munka struktúrájának újragondolását a gondoskodás elvéből kiindulva.

2023-ban az Oxford University Pressnél jelent meg egy olaszul (szerk. és magyarul) magyarul még kiadatlan könyve, Part Time for All: A Care Manifesto (Részmunkaidőt mindenkinek – Nyilatkozat a gondoskodásról) címmel. Ebben a műben merész javaslatot fogalmazott meg: mindenkinek részmunkaidőben kellene dolgoznia, és emellett társadalmi munkát is el kellene látnia. De honnan ered ez az elképzelés?

Az anyaság által megélt személyes tapasztalatomból. A gyermekek gondozása által felismerjük, mennyire alapvető a testi szükségletekről való gondoskodás ahhoz, hogy az emberi kapcsolatok is megszilárduljanak. Társadalmaink ezzel szemben kevés megbecsülést tanúsítanak a gondoskodással kapcsolatos munkák iránt. Feltettem magamnak a kérdést: nem lenne-e szükség egy valódi társadalmi forradalomra, amely értéket ad a gondoskodásnak, és elismeri annak központi szerepét az életben és a kapcsolatokban?

Ez a javaslat közvetlen hatással van a környezethez való viszonyunkra is, igaz?

Igen, mert a gondoskodás segít abban, hogy egy kapcsolati háló részének érezzük magunkat, amely a környezetet is magában foglalja, és ezáltal felismerjük kölcsönös függőségünket. A gondoskodás így híddá válik az emberi kapcsolatok és az ökológiai felelősség között. Sok mindent tanultam a kanadai őslakos hagyományokból, ahol a Földet jogokkal rendelkező alanynak tekintik, akivel a szülők és gyermekek közöttihez hasonló, kölcsönösségen alapuló kapcsolatban állunk. A Föld ajándékokat ad nekünk, élelmet, erőforrásokat, a természet szépségét, és erre erkölcsi kötelességünk gondoskodással, tisztelettel és felelősséggel válaszolni. A városi élet hajlamos erősíteni bennünk az önellátás illúzióját, mivel az élelem és az erőforrások közvetett módon jutnak el hozzánk, így nehezebb kialakítani a hála és a felelősség érzését a Föld iránt. A természettel való közvetlen tapasztalatok, például a kiskert megművelése vagy egy vidéki közösséghez való tartozás segítenek visszaszerezni ezt a szemléletet.

Jól érzékelem, hogy a gondoskodás témája központi jelentőséggel bír az Ön számára?

Igen, mivel az egyenlőtlenségek mindaddig fennmaradnak egy társadalomban, amíg nem tudunk megfelelő válaszreakciót adni arra a megvetésre, amellyel a kultúráink (különösen Európában és Észak-Amerikában) a mások testi szükségleteiről való gondoskodást kezelik; és amíg az ilyen irányú feladatokat megbélyegezzük, és nem egyenlően vannak felosztva. A gondoskodás legnagyobb terheit a nők viselik, gazdasági és társadalmi értelemben egyaránt. Ez a helyzet a tudományos világban is érezhető. Amikor 1967-ben egyetemre jártam, egyetlen női oktató sem volt a tanári karban. Évekkel később a Princetoni Egyetemen kaptam meg az első teljes állású megbízásomat, egy olyan egyetemen, amelyre 200 éven át kizárólag férfiak jártak. A nők mindössze tíz évvel korábban jelentek meg az egyetem életében, és a döntéshozatali struktúrák is azt szolgálták, hogy a rendszer férfiközpontú maradjon.

Ezekben az években egy fontos találkozás is gazdagította az életútját. Mondana erről néhány szót?

Igen, valóban. Chicagóban egy intenzív képzésen vettem részt Hannah Arendttel, a 20. század egyik legnagyobb filozófusával. Később megkértem, hogy legyen a doktori disszertációm kapcsán a konzulensem. Egy kiváló női elmét ismertem meg benne. Ha a tudományos világ többi részéhez hasonlóan a jog történelmileg a férfiak uralma alatt állt, akkor csak a tapasztalatok sokféleségét és a gondoskodás idejét magában foglaló kapcsolati szemlélet vezethet igazságos és befogadó társadalomhoz.

Ön hangsúlyozza, hogy nemcsak a törvényeket, hanem a társadalmi normákat is meg kell változtatni. Miért gondolja ezt?

A meglévő társadalmi normák gyakran nehezebben változtathatók meg, mint maguk a törvények. Ezért a feminizmus nem csupán a nemek közötti egyenlőséget tűzi ki célul, hanem a társadalom egészének átfogó szemléletváltását. A törvényekkel ellentétben a társadalmi normákhoz nem kapcsolódnak bürokratikus lépések, nem jár értük börtönbüntetés, mégis rendkívül erősek. Ha például a gondoskodásra tekintünk, és arra, hogy kik végzik a gondoskodás cselekedeteit, láthatjuk, hogy a társadalmi norma világszerte nők millióit veszi rá milliónyi óra fizetetlen munkára. Az oktatási rendszer ezt tovább erősíti: a formális oktatás nem állítja meg azt az üzenetet, amelyet a gyerekek akkor sajátítanak el, amikor azt látják, hogy a gondoskodási feladatokat kizárólag az anya végzi, ingyen, miközben az apa munkájának egészen más a társadalmi megítélése.

_{Jennifer Nedelsky és Alessandra Smerilli nővér, közgazdász, az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatának Dikasztériuma titkára.}

Ezeknek a mintáknak széles körben van hatásuk…

Igen, ezt egy joghallgató diáklány is megerősítette egy személyes történeten keresztül. Amikor a barátja édesanyja súlyosan megbetegedett, a fiú félbehagyta tanulmányait, hogy gondoskodjon róla. Bár a lány csodálta a döntését, és helyesnek gondolta, egy évvel később, amikor a fiú nem az elképzelt „sikerpályán” haladt előre, észrevette, hogy már nem vonzódik hozzá. Szégyellte ezt beismerni önmagának. Jól mutatja ez a társadalmi elvárások erejét, amelyek ily mértékben befolyásolják a férfiasságról és a sikerről alkotott fogalmainkat, sőt, még azt is, hogy kit találunk vonzónak. Kezdetben én magam is aggódtam, amikor a fiaim még kicsik voltak, hogy a feminista látásmódommal való nevelésük esetleg kevésbé teszi majd őket vonzóvá a nők számára.

Így érkezünk meg a Tom Mallesonnal közösen kiadott 2023-as könyvükhöz is.

Érdekelt minket a radikális változás lehetősége, és ennek szerintünk a munkát és a gondoskodást szervező normákból kellett kiindulnia. Az elképzelésünk szerint senki sem dolgozna heti 30 óránál többet fizetett munkában, és minden munkaképes felnőtt, munkájának fontosságától függetlenül, kivétel nélkül, bizonyos mennyiségű fizetetlen gondoskodási tevékenységet végezne. Az intenzív munkavégzéssel járó időszakokban a gondoskodásra fordított órákat később kellene pótolni. A gondoskodásba itt beleértjük mindazt, ami személyes kapcsolatokat hoz létre: főzés, takarítás, bevásárlás. Ide tartoznak tehát az anyagi jellegű feladatok, de a gyermekekről való gondoskodás is, például egy mese felolvasása. Még az is kapcsolatot teremt, ha segítünk egy szomszédnak ellapátolni a havat a járdáról. Nem a nagy léptékű, professzionális gondoskodási tevékenységekre gondolunk itt tehát: aki például egy kórházi mosodában dolgozik, annak is be kell illesztenie a hetébe személyes gondoskodási tevékenységeket.

Milyen távlatba illeszkedik ez a javaslat?

Nem pusztán arról van szó, hogy a gondoskodást jobban megfizessük, hanem arról is, hogy növeljük a fizetetlen gondoskodásra szánt idő mennyiségét, hogy mindenki személyesen megtapasztalhassa azt. Ez kulturális fordulat lenne jelenlegi világunkban, amely az értéket elsősorban a termelés és a hatékonyság alapján méri. Konkrét problémákkal állunk szemben: azzal a stresszel, amelyet a munkavégzés jelenlegi, elviselhetetlen struktúrája okoz, és amely ránehezedik a személyes és családi életre; valamint azzal a társadalmi széttagoltsággal és egyenlőtlenséggel, amely a gondoskodás máig hierarchikusan, nemek, etnikai és társadalmi csoportok szerint szervezett elosztásából fakad. Emellett ott van azoknak a politikai és gazdasági vezetőknek a társadalmi eltávolodása is, akik ritkán szereznek tapasztalatot az emberi élet e dimenziójáról; és véleményünk szerint ez alkalmasságukat is megkérdőjelezi.

Az egész társadalom profitálna ebből!

Igen, mivel a gondoskodás alázatra és empátiára tanít, megköveteli, hogy figyeljünk azokra, akikről gondoskodunk: szükségleteikre, érzéseikre, nézőpontjukra, és hogy magunkévá tegyük a perspektívájukat. Ezek létfontosságú képességek, elengedhetetlenek az ítéletalkotáshoz, a döntéshozatalhoz és a cselekvéshez minden szakmában és életterületen. A gondoskodás tapasztalata minderre megtanít minket, és közben nem veszélyezteti a kiválóságra törekvést; épp ellenkezőleg: gazdagítja a szakmai sikerhez szükséges készségeket. Egyes országokban, például Hollandiában, a részmunkaidő lehetősége vezetői pozíciókban már most is adott.

És milyen jellegű ellenállásokba ütköztek?

Az első abból a mélyen gyökerező meggyőződésből fakad, hogy a fizetett munka többet ér. A magasan specializált szakmák művelői úgy vélik, a kiválóság hosszú órákon át tartó, egyetlen célra összpontosító intenzív koncentrációból születik. Így az ezt nem igénylő gondoskodási tevékenységek kevesebb értékkel bírnak a szemükben. Ezért meg kell bontani a munkaórák, a kiválóság és a siker közötti kapcsolatot, ám nehéz elszakadni a hatalomhoz kötődő patriarchális referenciáktól. A gondoskodással összefüggő sebezhetőségtől való félelem egy másik mély akadály. Mindannyian igyekszünk elkerülni a saját törékenységünkkel való szembenézést. Amikor betegek vagy haldoklók gondozásáról van szó, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy magas státuszunk felment bennünket e feladat alól, és inkább másokra ruházzuk át. Ez a társadalmi norma már gyermekkorban gyökeret ver bennünk és egyre inkább megerősödik.

_{Jennifer Nedelsky 2025 májusában a Polo Lionello Bonfanti központban, a Firenze melletti Loppianóban ad elő.}

Segíti-e a javaslat a nemek közötti egyenlőséget?

Igen, mert a gyökerénél ragadja meg a gondoskodás és a munka kapcsolati struktúráját. Egy mindenkihez, férfiakhoz és nőkhöz egyaránt szóló, új kollektív megértés alakul ki, és a gondoskodási tevékenységek kiszabadulnak a régi elosztási mechanizmusok és a hierarchikus alulértékelés kereteiből. A gondoskodást be kell emelnünk a politikai gyakorlatba, ezzel biztosítva, hogy a magas szintű döntéshozók is valós, érdemi gondoskodási tapasztalatot szerezzenek.

Úgy tudom, egyes országokban már született is néhány ilyen jellegű tapasztalat.

Igen, és ez is bizonyítja, hogy megvalósítható út áll előttünk, de kulcsfontosságú reformokat kell bevezetni. Méltányos, garantált bérre van szükség, valamint jelentős mértékben kell bővíteni a szociális juttatásokat, például az oktatás, az egészségügy és a közlekedés terén. Szükség van a fogyatékossággal élőket, a mentális egészséget és a gyermekellátást támogató közpolitikákra is. Az anyagi biztonság bizonyos formái alapvetőek. A munkahelyeknek értékelniük kell azokat az órákat, amelyeket a munkavállalók mások gondozására fordítanak: fel kell hagynunk a gondoskodási felelősségünk elrejtésével, mert ez a kötelezettség mindannyiunkat összeköt. Emellett mérlegelnünk kell új tulajdonosi és irányítási formákat is, amelyekben a munkatevékenységek emberekre és a környezetre gyakorolt hatásának figyelembevételével hozzák meg a döntéseket.

Tehát bizonyos strukturális változások elengedhetetlenek.

Igen, de ismét hangsúlyozom: a fő átalakulásnak a társadalmi normák szintjén kell végbemennie. Ettől még a „Part-Time for All” víziója nem tekinthető utópisztikusnak: alapvető elemei már most is léteznek. Kezdetnek fontoljuk meg a gondoskodást támogató kormányok megválasztásának lehetőségét, amelyek komolyan veszik a gondoskodást, és nem magánügyként kezelik, hanem mindenkit érintő kérdésként; vagyis egy valóban igazságos és jól kormányzott társadalom alapvető és nélkülözhetetlen tapasztalataként.