Házakat és közösséget építünk – interjú Fialovszky Tamással és Félix Zsolttal

Fialovszky Tamás és Félix Zsolt DLA, az Építész Stúdió vezető építészei 2022 márciusában Ybl Miklós-díjat kaptak, ami a hazai építészeti szakma legrangosabb elismerése. Ennek apropóján beszélgettünk velük közösségi alkotásról, egy családias munkahely mindennapjairól és arról az igazi haszonról, ami a profit nagyságánál is többet ér.

hazakat-es-kozosseget-epitunk-fialovszky-felix

Fialovszky Tamás (balra) és Félix Zsolt (jobbra)

 

 

 

 

Március 15-én Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető minisztertől megkaptátok az Ybl Miklós-díjat, amihez szívből gratulálunk. Mi volt az első gondolatotok, amikor értesítettek a döntésről?

 

Tamás: Az volt az első gondolatom, hogy fel kell hívnom Zsoltot, hogy megkérdezzem, őt is hívták-e?

 

Zsolt: A Miniszterelnökségtől hívtak fel, hogy szeretettel várnak erre az ünnepségre, és engem annyira zavarba hozott ez a hír, hogy elfelejtettem megkérdezni, ki kapott még. Azt ugyanis tudtuk, hogy mindketten egyszerre lettünk felterjesztve. Sokan féltettek is minket ezért, és azt mondták, hogy egy irodából azonos évben úgysem kapja meg két ember és mi lesz velünk, ha csak az egyikünk kapja meg? Nem lesz-e féltékenység, neheztelés emiatt közöttünk? Szerencsére felülírtuk ezt a pesszimista forgatókönyvet.

 

T: Én azt vallom, hogy nincsenek véletlenek. Az Építész Stúdióról széles körben tudható, hogy mi egy alkotói közösségként működünk, ezért az, hogy egyszerre kaptuk meg a díjat, nagyon jól kifejezi az irodánk szellemiségét, egyfajta elismerése ez a kettős díjazás a mi alkotói felfogásunknak.

 

Zs: Ha visszagondolok a szakmai múltunkra, akkor azt kell mondjam, hogy a két legjobb épület, amit az idők során alkottunk, és amelyekkel a legtöbb szakmai díjat és elismerést kaptuk, a Füleky Borászat (Archdaily építészeti oldal „Az év legjobb ipari épülete a világban” díj 2011, illetve Magyar Építész Kamara díja 2011) és a Szent Margit Gimnázium tornacsarnoka (Piranesi-díj 2021, illetve Budapest Építészeti Nívódíj 2021) – azokat együtt készítettük.

 

Füleky Borászat

 

Szent Margit Gimnázium – tornacsarnok

 

A kiírásban ez áll: „a díj a legalább tizenöt év kimagasló egyéni – önállóan tervezett építészeti alkotásokra vonatkozó – építészeti alkotói, oktatói tevékenység elismeréséül, életműdíjként adományozható.” Mennyire jellemez titeket az önálló, egyéni alkotási mód?

 

T: Két éve ünnepelte az Építész Stúdió a harminc éves évfordulóját, és ez az iroda két ember, Cságoly Ferenc és Pálfy Sándor személyes barátságából jött létre. Rájuk jellemző módon ők már a legelején úgy döntöttek, hogy nem a szakmában szokásos módon, magukról nevezik el az irodát – pont azért, hogy ne személyekhez kötődjön ez az alkotói műhely, hanem egy közösségnek legyen a tere. Ebbe tudtunk mi, fiatalabb generációk később bekapcsolódni. Az alapítók azóta nyugdíjba mentek, most mi visszük tovább ezt a szellemiséget, a közösségi tervezés irányvonalát.

Nekem személyes ambícióim nincsenek, a vágyam, hogy a mi közösségünk együtt tudjon fejlődni, előre menni, és szakmailag is egyre jobb házak szülessenek.

Ennek az „önző” oldala, hogy szeretnénk jól érezni magunkat ebben a közösségben, szeretnénk örömben, szeretetben együtt alkotni. Az életünk felét itt töltjük, így nem mindegy, hogy a napi nyolc-tíz órát kivel és milyen légkörben töltjük egy fedél alatt.

 

Életműdíjat kaptatok: egyfajta összegzést, csúcsra érést sugall az elnevezés. Hogy érzitek: valóban eljutottatok a csúcsra, vagy van még tovább, előrébb?

 

Zs: Azt akarják ezzel kifejezni, hogy több szakmai munkánk elismerésre méltó, tehát ez egy hosszantartó folyamat eredménye. Mi nem úgy vagyunk vele, hogy azért csinálunk egy házat, hogy majd berobbanjon és hatalmas siker legyen belőle, hanem mi folyamatosan próbálunk az adott helyzetre jó választ adni, de hogy abból siker lesz-e vagy sem, nagyon sok tényező függvénye. Nem azért dolgozunk, hogy egyszer majd felérjünk egy képzeletbeli csúcsra, hanem azt szeretnénk, hogy amit csinálunk, az folyamatosan, önmagában legyen jó. Ha ez a szakmának is tetszik, akkor ebből lehet díj. Mi nem karriert építünk, hanem házakat. Nem a díjakért csináljuk, hanem mert szeretünk házakat tervezni és szeretünk örömet szerezni az embereknek.

 

A nagyobb terveken általában nem egy építész dolgozik, hanem egyszerre több. Nálatok mi a munkamódszer? Hányan dolgoztok egy-egy nagyobb munkán?

 

T: Arra figyelünk, hogy a legkisebb munkán se egyedül dolgozzon valamelyikünk, tehát még a kisebb terveken is egy team működik együtt – ez 2–3 embert jelent, nagyobb munkáknál 4–6-ot. De volt olyan megrendelés is, amin az egész iroda – tizenkét kolléga – együtt dolgozott. Sokak számára úgy tűnhet, hogy csapatban dolgozni nem a leghatékonyabb, de mi azt valljuk, hogy 1+1 az nem 2, hanem sokkal több. Az a tapasztalatunk, hogyha több szemléletmód tud összeadódni és ugyanazt a kérdést különböző szempontokból tudjuk vizsgálni, megvitatni és közösen választ adni rá, az mindig sokkal mélyebb, cizelláltabb lesz.

 

Kodály Központ, Pécs

 

Zs: És szerintem ösztönzőbb is, ha párbeszéd van két ember között és beszélgetnek egymással, mert abból sokkal több gondolat születik, mintha valaki egyedül őrlődik egy problémán, nem tud kilépni belőle, pedig lehet, hogy a másiknak egyetlen mondata megváltoztatja az egész szituációt, és akkor  jobban tudnak előre haladni.

 

Ez így nagyon ideálisan hangzik, de mi van akkor, ha ütköznek, egymásnak feszülnek a különböző vélemények, érdekellentétek születnek? Ezeket hogyan oldjátok meg?

 

Zs: Erre vannak megoldások. Nálunk ez úgy működik, hogyha például egy projekten három ember dolgozik, amikor bemutatják a munkát az egész irodának, akkor rengeteg vélemény érkezik, és akkor az a három eldöntheti, hogy ők ezekből mit tartanak meg, mit használnak fel. Az ő felelősségük, hogy hogyan viszik tovább a munkát, de mind a tizenkét ember mond véleményt, és mind a tizenkét ember jószándéka benne van az ügyben, úgyhogy ez szerintem nem hátrány, inkább segítség.

 

T: Zsolt arra utal, hogy pár éve elhatároztuk, nem mehet ki úgy innen munka, hogy azt ne vitassuk meg. Ha csak három ember dolgozik is egy projekten, ha eljut egy bizonyos készültségi szintre, akkor bemutatják az egész közösségnek, és itt mindenki elmondhatja a véleményét.

 

Ilyenkor adott esetben az eltérő vélemények visszalökhetik a munkát egy kezdetlegesebb, korábbi állapotba, időveszteség keletkezik, miközben a határidő közeledik, nem így van?

 

T: Az a tapasztalatunk az elmúlt évekből, hogy ezek a közös megbeszélések mindig pozitív irányba lendítik tovább a projektet. Még akkor is, ha esetleg kritikát kap a többiektől a munka, és az a konklúzió, hogy vissza kell térni egy korábbi állapothoz, vagy továbblépni egy teljesen más irányba. Bizalommal vagyunk egymás iránt, és ez a kulcsa a jó együttműködésnek. Ha valaki megfogalmaz egy kritikát, azt segítő szándékkal, szeretetből teszi. Ha én segítségként tudom fogadni, tehát nem egy gáncsoskodó kritikaként, akkor megtalálom a gondolat mögött azt a valódi üzenetet, ami pozitív irányba visz tovább.

 

Ezt a kölcsönös bizalmat hogyan sikerült felépíteni? Mert azt gondolom, hogy ez nincs magától, aki ide belép hozzátok, annak ebbe bele kell tanulnia.

 

Zs: Aki idejön hozzánk dolgozni, annak elmondjuk, hogy hogyan gondoljuk ezt az irodát. Tapasztalatunk szerint néhány hónap alatt a legtöbben belejönnek ebbe a munkamódszerbe.

 

T: Az építészirodák többsége vertikális rendszerre épül, ahol megvan az egy–két vezető építész, akik maguk alá építik hierarchikus módon a csapatot. Mi nem ezt a modellt követjük,

mi szeretnénk horizontális módon működni, ahol minden ember egyenrangú tagja a közösségnek, az ő szava is ugyanannyit számít.

Ebben a horizontális rendszerben nagyon hamar ki tudnak alakulni bizalmi kapcsolatok a kollégák között, ami a feltétele egy ilyen közösségi alkotásnak.

 

Sokszor azt a vezetőt, aki megpróbál bevonó, közösségi módon irányítani, azt gyengének vagy szakmailag felkészületlennek tartják a beosztottak. Nálatok nem így van?

 

T: Nekem a fordítottja gyanús. Ha valaki túlzottan ragaszkodik egy adott gondolathoz, az annak a jele, hogy nem biztos, hogy az a jó irány. Mert az építészet olyan műfaj, ahol nem biztos, hogy egy kérdésre csak egy helyes válasz van. Különböző válaszok léteznek, és ezek közül kell megtalálni a legoptimálisabbat, nagyon sok szempont alapján. És ezért is fontos, hogy különböző látásmódok érvényesüljenek egy-egy válaszban. Én nem gondolom, hogy ez a gyengeség jele lenne.

 

Mi a legnehezebb a közösségi alkotás, közös tervezés folyamatában?

 

T: Emberek vagyunk, tehát megesik az, hogy egy ötletbe nagyon beleszeretünk, és azt nem könnyű elveszíteni vagy elengedni, de időnként ezt a lépést is meg kell tenni. Utólag visszatekintve majdnem mindig megnyugvással mondhatjuk, hogy jobb irányba ment tovább a folyamat és jó, hogy el tudtam engedni a ragaszkodásomat. Mert én magamtól nem mindig látom azt, hogy mennyivel lehetne még jobb, egy szemszögből csak egy szeletét látom az alkotás folyamatának. Kell a közösség, kellenek a társak, akik esetleg ki tudnak mozdítani ebből a nézőpontból azért, hogy még jobb irányba lehessen lépni.

 

Zs: Voltak kollégák, akikkel pont amiatt váltunk szét, mert ez a nagyon horizontális közösségi működés nekik nem volt testhezálló. Ez egy kifejezetten nehéz, sok félreértéssel és nézeteltéréssel, feszültségekkel terhelt időszak volt. Hosszú évek őrlődése után tudtuk kimondani, hogy ők inkább akkor lépjenek ki a cégből. Emberileg se volt könnyű, de végig tudtuk csinálni, és én most úgy látom, hogy mindenkinek jobb lett a változás után. Az elmenők sincsenek abban a szituációban, hogy itt úgy érzik, rájuk nem hallgat senki, és a többiek sem érzik kellemetlen helyzetben magukat. Tehát megesik, hogy egy-két nehezebb lépést is meg kell tenni azért, hogy az iroda fejlődni tudjon, hogy ne gátoljuk le az egész struktúra létét.

 

Az Építész Stúdió a Velencei Biennálén

 

Van egy mondat a honlapotokon, miszerint az Építész Stúdió számotokra egy családias lakás-műterem többgenerációs összeszokott alkotóközösségét jelenti. Ez a családiasság hogyan valósul meg a mindennapok során?

 

Zs: Sok építészirodánál bemész, ledolgozod a munkaidőd, majd hazamész, és közben nem volt igazi interakció, párbeszéd egymás között. Ezzel szemben

nálunk nem csak a munkáról, hanem egymás életéről is beszélgetünk, részesei vagyunk egymás örömeinek-gondjainak.

Ez lehet pozitív és negatív is, de nyilván a munka mellett ez is befolyásolja a mindennapokat. Ha valakivel történik valami, akkor az itt kiderül, foglalkozunk vele. Figyelünk a bajban levőkre, de arra is, ha valaki valamiért boldog, és akkor annak mi is részesei tudunk lenni. Pont elég időt töltünk itt az irodában, így nem járunk egyfolytában össze és nem töltjük minden szabadidőnket együtt, de azért előfordul ilyen is. A közös kirándulásokat, közös programokat próbáljuk előtérbe helyezni, de nyilván mindenkinek van magánélete, van családja. Fontos az, hogy tudjunk egymásról, ezen a szinten is.

 

T: Családias, tehát ebben a szóban benne van, hogy különböző generációk dolgozunk együtt, de az is, hogy közös családként működünk. Ha ezt a sajátodnak érzed, akkor nem kérdés, hogy örömmel megteszed azt, ami a te részed benne. Érdekes látni azt is, hogy elég sok a gyermek a családjainkban, és ez egy olyan aspektus, amire fontos figyelni, mert az ember élete során különböző szakaszok vannak. Itt mi személyesen figyelünk egymásra, így például arra is, hogy akinek épp most születtek ikrei, azt egy kicsit tehermentesítsük.

 

És ez konkrétan meg is valósul? Tehát kevesebb terhelést kap, aki ilyen helyzetben van, de eközben anyagilag nem jár rosszabbul?

 

Zs: Hát persze. Attól, hogy ő most kevesebbet tud dolgozni, attól még ugyanúgy kapja a fizetését. Gondolj bele, hogy ha pont abban a helyzetben, amikor segítségre van szüksége, akkor kihátrálnánk mögüle, az nem lenne olyan jó üzenet. Mi úgy vagyunk vele, hogy majd ledolgozza később.

 

És ezt a hozzáállást visszaigazolják a kollégák, akik belecsöppentek pár évvel ezelőtt ebbe és megszerették, megszokták, és jól érzik ebben magukat?

 

Zs: Igen, de azért az is igaz, hogy nagyon különböző habitusú emberek vagyunk itt mindannyian. Van köztünk nagyon visszahúzódó, van, aki mindig kicsit morcos, van, aki meg inkább csöndesebb típus, tényleg sokfélék vagyunk, de igyekszünk mindenkinek segíteni. Ha olyan élethelyzetbe kerül valaki, hogy fél évig nem akar vagy nem tud bejönni, akkor nem jön be. Velünk ezt megbeszélheti, de nem biztos, hogy más munkahelyen ezt így meg tudná oldani. Például, ha valaki egy OKJ-s képzést akar elvégezni, akkor péntekenként munka helyett járjon a tanfolyamra, és majd együtt örülünk a szakmai képesítésének. Ha ezeket meggátolnánk, akkor mi értelme lenne az együttműködésnek? Persze, biztos hatékonyabbak lennénk egyébként és lehet, hogy több pénzt gyárthatnánk, de nálunk nem az az elsődleges értékmérő, hogy mennyi folyik be a kasszába.

 

T: Ugyanakkor ez oda-vissza is működik, hiszen az építészet egy olyan szegmens, ahol szigorú határidők vannak, és túlórázni is kell adott esetben. Megesik, hogy néha hétvégén is dolgozni kell, hogy kész legyen határidőre a munka. De onnantól, hogy mindenki a sajátjának érzi a projektet és tudja, hogy mi az ő része, azt meg is teszi, hiszen a benne résztvevők mindannyian kötődnek hozzá. Itt egy közös gondolatról van szó, és nem arról, hogy valaki beosztottként felrajzol valamit, amit a főnöke kitalált. Tehát ez egy nagyon más modell, és nekünk nem is kell azzal foglalkoznunk, hogy akkor most erőszakkal rávegyük a kollégákat arra, hogy túlórázzanak.

 

Említetted, hogy 1+1 az nálatok nem 2, hanem sokkal több. Pénzben nem biztos, hogy annyira kifizetődő az együtt alkotás, a közös gondolkodás modellje, de akkor miben jelentkezik az a bizonyos plusz?

 

Zs: Ha van egy munka, ami jól halad, amibe mindenki beletette a részét és végül elkészül, az mindannyiunk számára öröm. Felemelő érzés, amikor kimegyünk az építkezésre a kollégáimmal, és azt látjuk, hogy az a sok ember mind a mi vonalainkat próbálja megépíteni. Ami éppen ott épül, azt mi álmodtuk meg, abba mi mindannyian beletettük magunkat. Egyébként szerintem egyedül ez nem működik.

Lehet úgy csinálni, hogy csak a te neved szerepeljen ott, mint vezető építészé, és akkor te vagy az ünnepelt sztár, de a valóság az, hogy egyedül nem tudsz egy házat megcsinálni.

Az építészet egy igazán közösségi tevékenység, ahol a siker is közös.

 

T: Nekem erre van egy pragmatikusabb válaszom is. A párbeszédről és a közösségről szóló horizontális működés minket is nagyon segít abban, hogy nyitottak maradjunk, szakmailag is. Ez a működési mód feltételezi azt, hogy benned egy folyamatos nyitottságnak kell lennie, adott esetben akár a fiatalabb kollégák merészebb gondolatai iránt is. Tehát segít frissen tartani minket is, és így az ebből születő válaszok is frissebbek lehetnek.

És itt van még a közösségen belüli öröm, a mindennapi közös alkotásunknak az öröme, amit Zsolt is említett. Ha megvan bennünk és közöttünk a szeretet légköre, akkor ez minden résztvevőnek többletforrás és igazi öröm. Ezt tekinthetjük úgy, mint valós profitot.

 

30 éves az Építész Stúdió

 

De mi lesz ennek a konkrét, mérhető gyümölcse? Jobb lesz az épület, jobb lesz a ház?

 

Zs: Jobb lesz, igen. Biztos vagyok benne, hogyha mindenki mindenét beleteszi, az összes gondolatát, akaratát és erejét, az csak segítségére lesz annak az épületnek. Szerintem a mi megbízóink nagyon boldogok, akik tényleg örömmel telefonálnak vissza, vagy örömmel használják a házat, büszkék arra, ami létrejött. Nyilván meg lehet csinálni úgy is egy házat, hogy soha többet nem beszélsz a megbízóval, kifizeti és kész, de az szerintem sokkal fontosabb, hogy a lakó vagy az épület használója később boldogan hív fel téged.

 

Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?

 

T: A harmincéves évfordulóra készült egy kiállításunk is, aminek az egyik fő eleme egy grafikon volt, egy idővonal, amire fölvittük az összes munkánkat, projektünket, az összes embert, aki ezekben részt vett, és pöttyökkel bejelöltük, hogy ki melyik munkán hogyan vett részt. Kinyomtattuk egy nagy fehér falra húsz méter hosszan, és ebből a grafikonból egy nagyon érdekes alakzat rajzolódott ki az elmúlt harminc évre vonatkozóan: egy háló, ami igazából az emberi kapcsolatokról szólt. Az egyik kollégánk zenész is, zongorázik, és az ábrát nézegetve eszébe jutott, hogy ez igazából egy kotta, amit akár le is lehetne játszani. A kiállítás záróeseményére megzenésítette ezt a grafikont. Féltünk tőle, hogy disszonáns lesz, ehhez képest egy nagyon izgalmas zene szólalt meg. Akkor fogalmazódott meg bennünk, hogy a mi működésünk kicsit olyan, mint egy jazz-csapaté, ahol ugyan különböző hangok, különböző hangszerek és dallamok vannak, de az egész akkor igazi, hogyha örömben közösen együtt tudunk zenélni.

A darab után az ott megjelent vendégekkel együtt lefestettük a falat fehér diszperzittel. Eltüntettük a múltunk ábráját és elkezdtük együtt a következő harminc évet…

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Építész Stúdió / Fialovszky Tamás és Félix Zsolt saját albumaiból

Legújabb könyveink: