Interjú helyett… emlékezés Fahidi Éva holokauszt-túlélőre

^{Fahidi Éva a Sóvirágról a 80. előadás után (Forrás: Fahidi Éva / Youtube)}

Régóta terveztem, hogy interjút készítek Fahidi Évával, mert mióta először láttam őt A létezés eufóriája c. dokumentumfilmben, lenyűgözött a személyisége, hogy mindazok ellenére vagy talán éppen azért, amit átélt, milyen mélyen szerette az életet. Fel is vettem vele a kapcsolatot a társán, Andrási Andoron keresztül, de a beszélgetést többször halasztottuk, mert folyton tele volt a naptára, mert szinte minden felkérésre igent mondott, hogy beszélhessen, amíg lehet. Legutóbb már csak kórházba kerüléséről értesülhettem, reméltem, hogy felépül, de aztán jött a hír, Éva elment. A személyes találkozás és az interjú elmaradt hát, de mégis szeretném bemutatni Évát, mert az élete felkiáltójel. Emlékezésemhez korábbi írott és hangzó interjúit, videós felvételeket és persze az emlékiratait hívtam segítségül: Anima Rerum – A Dolgok Lelke (2005, majd 2015-től csak: A Dolgok Lelke) és A szerelem alanya és tárgya (2019).

Fahidi Éva debreceni nagypolgári zsidó családba született 1925 októberében. Bár szülei 1936-ban kikeresztelkedtek, 1944. április 29-én a Fahidi családot elfogták, gettóba kényszerítették, majd nem sokkal később az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba deportálták. Húgát, Gilikét és édesanyját már a megérkezés napján, 1944. július 1-jén kiszelektálták és megölték, édesapja a tábori körülményekbe halt bele. Fahidi Éva családjának 49 tagja halt meg a holokausztban, 1945 augusztusában egyszál maga tért haza. Debreceni házukban azonban már mások laktak, be sem engedték. Innen indult a felnőtt élete.

_{Auschwitz felszabadításának 70. évfordulója alkalmából, 2015-ben a Reuters fotósai portrékat készítettek az immár idős túlélőkről, köztük Éváról (Fotó: László Balogh/Reuters)}

A Dolgok lelke nem elsősorban Holokauszt-könyv, hanem családregény, részletesen ír a felmenőkről, a tágabb családról, gyermekkori élményeiről, átélhetően, plasztikusan. Sokat beszélnek ma már a pszichológusok arról, hogy milyen fontosak az első évek, az önzetlen szülői szeretet megtapasztalása, a követeléseket is támasztó, határokat is szabó, de mindig irgalmas keret. Éva így ír erről:

„A sors kegyeltjének érzem magam mindannak ellenére, amit nekem az élet hozott, mert tizennyolc és fél évig volt otthonom, volt apám, anyám, testvérem, nagyszülőm, közel húsz unokatestvérem, rengeteg rokonom. Az életem izgalmas volt, tele élménnyel, felfedezéssel zenében, irodalomban, sportban, mozgásban. Városon és tanyán éltem, pusztán és mocsár mellett, rengeteg vadon élő és háziállat vett körül, és megszámlálhatatlan sok ember, akik szeretettel fordultak felém. Akkor ez volt a természetes.

1944. július elsején hajnalban, a birkenaui rámpán befejeződött a gyermekkorom. Amit az előző bekezdésben felsoroltam, egy kézlegyintésnyi idő alatt véget ért, azzal a mozdulattal, amellyel Mengele engem egyik oldalra, mindenki mást a családomból a másik oldalra utasított. […]

A rózsaszín felhők ködébe vesző gyermekkorom, amelyet nem lehet eléggé idealizálni ahhoz, hogy visszaadjam valós hangulatát, egész életemet végig kíséri.

A lelkem mélyén belekapaszkodtam ebbe a tizennyolc és fél évbe, ez adott támaszt, erőt, emberséget, ami most már kitart, amíg kell.” [1]

Sokszor megkérdezték tőle, hogy minek köszönhető, hogy fel tudott állni ebből a borzasztó traumából. Egy alkalommal így válaszolt:

„Ezt csak a közösség erejével lehet. Mert annak nincs értelme, hogy „én”, csak annak van, hogy „mi”. Amikor ott voltunk a táborban, én voltam az egyik legidősebb kislány, és körülöttünk minden gyereknek eltűnt a családja. És bár ismertük egymást otthonról, most újra meg kellett ismerkednünk egy másik minőségben. Engem nagyon motivált, hogy felelősnek éreztem magam a többiekért. Hogy ha megy a hinta, nekem kell megfognom, nehogy átforduljon vagy leessen valaki. Például a kis Anikónak mindennap elmondtam, hogy gyönyörűszép anyukája van, és akkor ő nagyon boldog volt ettől, holott már tudtuk, hogy meghalt a mamája. És én ettől, hogy egy kicsit boldoggá tehetem őt, fontosnak éreztem magam.” [2]

De a „mi” elsődlegessége jelenik meg már abban a gesztusban is, amit anyjával tettek a gettóban töltött utolsó napokban:

„Amikor a vagonba rakás június 25-én megindult, vettünk két nagy kanna vizet és két poharat anyámmal, odaálltunk az útra, ahol mindenki elvonult. Mikor kifogyott a víz, elszaladtam és megtöltöttem a kannákat. Ez így ment két napon keresztül. A harmadik napon beraktak minket is a vagonba, a gettó gyógyszerkészletével együtt, amelyet Tanti őrzött. Nekünk már senki nem adott vizet.” [3]

_{Fahidi Éva rendszeresen részt vett a Roma Holokauszt évfordulóján rendezett ökumenikus és vallásközi  imádságokon. (Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír)}

Évából mindig sugárzott az élet szeretete, azt vallotta, hogy az élet, a létezés önmagában euforikus. Ez az életöröm vajon honnan jött?

„Az örömre való hajlam, mondjuk azt, hogy ajándék, nagyon nagy ajándék a sorstól. Persze, az nem volt éppen eufória, hogy csontvázra fogyva, fedetlen lábakkal, egy szál rabruhában, vagy éppen teljesen mezítelen testtel, ott vacogtunk az Appelplatzon, minden pillanatban számítva a halálra. Viszont az állandó ötös sorokban vagy alakzatokban, amikbe a táborban állítottak bennünket, másik négy kislánnyal, régi barátnőimmel, osztálytársaimmal lehettem együtt. Tizennyolc évesek voltunk, éppen csak, hogy kijöttünk az iskolapadból, és mi ott, egymás közt, rendszeresen felmondtuk a teljes Toldit, vagy mást… Ha valaki elakadt, folytatta a másik. Vagy ugyanezt csináltuk ­Beethoven szimfóniáival. Egészen halkan, egymást váltva dúdoltuk a dallamot. A felidézett versek, a zene meg az, hogy minden áldott nap megmosakodtam a hóban, igenis, örömet okozott. Aki feladta a mosakodást, az nagyon hamar meghalt lelkileg és aztán fizikailag is. Vagy amikor a német hadiüzemben, harmincöt kilósan, gránátokat kellett gyártanunk, hát nem megtanítottak a francia hadifoglyok, hogyan kell az anyagba belepisilni, hogy azt hatástalanná tegyük? Ez a szabotálás, bár bőven az amúgy is törékeny életünkkel játszottunk, hidd el, kész eufóriát adott.” [4]

_{Fahidi Éva Cuhorka Emesével, az életéből készült színházi előadás, a Sóvirág egyik jelentében. (Forrás: Sóvirág/Facebook)}

A legnagyobb kérdés talán a Holokauszt kapcsán az, hogy hogyan jutott el idáig az ember? Hogyan kerekedett felül a gyűlölet, és hogyan nem vették észre sokan, hogy mi történik? Még sokszor maguk a zsidók sem. Éva könyvében A bűnös optimizmus fejezetcím alatt ír erről:

„Választott süketségünk folytán nem csak nem hallottuk, de nem is láttuk, mi történik körülöttünk, magyarul, nem akartuk tudomásul venni. Mert bármi megtörténhetett Németországban, Ausztriában, Szlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Lengyelországban, bárhol a világon, egy biztos: Magyarországon soha. Mert bennünket megvéd Horthy Miklós, különben is zsidó rokonsága és baráti köre van. És a mi családunk is tele van első háborút viselt, magas kitüntetésekkel dekorált hősökkel: mi mindig hű magyarok voltunk […]

Akinek esze volt, itt hagyott csapot, papot és elmenekült. Az anyagi javak elveszthetők és pótolhatók. Az elveszett élet nem.” [5]

„Hogy nem tudta ezt apám?” – tette fel magának a kérdést Éva, és nagyon sokáig nem értette és nem tudta ezt a mulasztást megbocsátani az apjának. Ahogy a Holokausztról sem tudott beszélni 59 évig, benne rekedt a szó, nem akart emlékezni, élni akart és szeretni. Francia és német nyelvtudásának köszönhetően külkereskedőként dolgozott, de volt betongyári munkás is. 1990-ben keresték meg őt és életben maradt fogolytársait Németországból, ahol a háború utáni második generáció kezdte feltárni és feldolgozni a náci rémtetteket. Éva is ekkor kezdett a feldolgozáshoz és még jó tíz év kellett míg 2003-ban, napra pontosan 59 évvel a táborba érkezése után visszalátogatott Auschwitz-Birkenauba. Az ott látottak semmilyen hatással nem voltak rá: a koncentrációs tábor turistaparadicsom lett, nem mutatta meg hitelesen azt, ami egykor ott történt.

_{Fahidi Éva portréja a Tanúk című köztési kiállítás részeként Weimarban. (Forrás: Wikimedia)}

Éva beszélni kezdett hát, megírta emlékeit, először németül, s a könyv nem várt hullámokat vetett, felolvasásokra, középiskolai történelemórákra hívták, s ő ment, rendíthetetlenül, missziónak fogva fel az együttléteket. Aztán 2005-ben magyarul is megjelent a könyv, majd 2015-ben egy különleges táncelőadás is született Éva életéről. Szabó Réka rendező családi kapcsolat révén régóta ismerte Évát és valamiképpen mag akarta mutatni a színház nyelvén is az ő történetét. Így született meg a Sóvirág – avagy a létezés eufóriája c. előadás, amelyben az akkor 90 éves Éva és Cuhorka Emese kortárs táncos, táncban mesélik el Éva életét. Éva így beszélt az előadás céljáról:

„Velem az életben már minden megtörtént. Többnyire gyászos dolgok. Ami még egyáltalán történhet velem, az csak tragikus lehet, mert csak az van, hogy mindig mindenkit túlélek, mindig mindenkit elvesztek, és egyszer nyilván én is elveszek. Ez természetes. Emese az élete elején áll, nagyon az elején, olyannyira, hogy fogalma sincs, mennyi minden jó fog még történni vele az életben. Hogy hozod össze ezt a kettőt? Hogy az egyik oldalon nincs semmi, amit várni lehet, a másik oldalon meg ott van az egész élet – mi pedig ezen a ponton találkoztunk. Nem szabad őt nyomasztanom, nekem mindazt, ami velem történt, úgy kell átadnom, hogy tele legyen reménnyel és jóérzéssel, és tudja, hogy az előtte álló élete gyönyörű lesz. Ezt akarjuk eltáncolni.” [6]

_{Fahidi Éva és Cuhorka Emese a Sóvirágban. (Forrás: Sóvirág/Facebook)}

A próbafolyamat is a feldolgozásnak egy újabb lépcsője volt Éva számára, így fogalmazta meg ezt akkor: „A traumáiddal együtt kell élni. Nem az kell, hogy megbolondulj a traumáidtól, mint sokan, hanem együtt kell vele élni, fel kell tárni, magadban meg kell beszélni, mert nem lehetek boldogtalan tőle, mert nem tudom megváltoztatni. És én boldog akarok lenni!”

S hogy ez valódi feldolgozást jelentett, mutatja az, hogy valódi változást hozott. Szabó Réka rendező így ír a nekrológjában:

„Felrúgott mindent, amit egy 90 éves emberről gondolnál. Belevágott velünk egy tánc-színházi előadás, a Sóvirág próbafolyamatába, három hónapnyi mindennapos próbák, eleinte tréningezés, játék, kreativitás, táncolás, majd gyakorlás és szövegtanulás – a saját élete, a saját szavai lettek szövegkönyvvé –, és utána az évek alatt 95-ször játszotta el a Vígszínházban, vidéken és külföldön a 100 perces darabot, Cuhorka Emesével az oldalán. Ráadásnak szerelmes lett, ami végül viszonzásra talált, és az utolérhetetlen Andrási Andor elválaszthatatlan társa lett.

Nézem róla a 70-80 éveskorában készült fotókat: keményebb volt, távolságtartóbb. 90 éves korára gyönyörű lett: ragyogó, meleg mosolyú, ezer árnyalatú kék szemében a fájdalom mellett huncut életkedv. Megharcolta magával, amit meg kellett – nem adta fel. Az utolsó pillanatig párbeszédben maradt a traumáival. És megérkezett valahova, amitől gyógyító volt a közelében lenni, és mi folyamatosan fürödtünk az őt körülvevő melegségben és reményben.” [7]

_{A létezés eufóriája c. film plakátképe (Forrás: Sóvirág/Facebook)}

Mit is írhatnék zárszóul? Hogy mindaz, amit leírtam itt, csak töredék Éva életéről. Érdemes elolvasni önéletrajzi könvveit (A Dolgok lelke és A szerelem alanya és tárgya), megnézni a számos díjat nyert A létezés eufóriája című dokumentumfilmet, mely a Sóvirág próbafolyamatát rögzítette és lehetőséget teremtett Évának arra is, hogy reflektáljon a történtekre. Vagy egyszerűen üssétek be Fahidi Éva nevét a Google keresőbe és tekintsétek meg vagy olvassátok el bármelyik vele készült beszélgetést! Így megismerhettek egy olyan nőt, aki visszatért a halál árnyékából, megdolgozta a vele történteket, száműzte szívéből a gyűlöletet és arra tette fel az életét, hogy az emberek közötti szeretetet erősítse, hogy az élet euforikus szépségéről beszéljen. Egy budapesti középiskolában tartott beszélgetésen ezekkel a szavakkal fordult a diákokhoz, ez volt az élete üzenete, és nemcsak szavakban, tettekben is:

„A gyűlölet nem olyan, mint a természet, hogy reggel felkel a nap, este pedig lenyugszik. A gyűlölet az nem ilyen. Azt az ember csinálja. Az egy emberi termék. Olyan, mintha a gyárban legyártották volna. Szeretném érzékennyé tenni mindenki látását és hallását, hogy ott, ahol azt látja, hogy gyűlölet támad, gyűlölet keletkezik, ott csináljon valamit, és simítsa el, hogy ne legyen gyűlölet az emberek között.” [8]

_{[1] Fahidi Éva: A Dolgok lelke, Ariel, 2015. 24-25. o.
[2] https://forbes.hu/women/fahidi-gyasz-interju-eletut/
[3] Fahidi Éva: A Dolgok lelke, Ariel, 2015. 153. o.
[4] https://jelen.media/interju/egy-majdnem-szaz-eves-kalandor-2733/
[5] Fahidi Éva: A Dolgok lelke, Ariel, 2015. 145. o.
[6] https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/van-valami-pikanteriaja-96834
[7] Szabó Réka rendező búcsúja https://www.facebook.com/thesymptoms/posts/pfbid036MGaxmAmHT35CwZBh4kyHuYx7ktehszvJALUrCtbWQydYaLDSv9DRdE8a6CayETRl
[8] https://fahidieva.hu/eloadasok/}