Isten önkéntesének vallom magam

Mi ketten nagyjából egy nyelvet beszélünk, s nem csak a magyarságunk okán.  Közel 50 éve ismerjük egymást. Hogyan mondhatnánk el a keresztényi létünk tapasztalatát azoknak, akik nem tudják elfogadni az intézményes egyházakat, tanításaikat, még a Bibliát sem?

Amikor a 70-es évek végén megismertem a Fokoláre Mozgalmat, leginkább az fogott meg, amiről a lelkiség alapítója, Chiara Lubich beszélt, hogy az Evangéliumot valóban életre lehet váltani, bármilyen környezetben, ahol élek: a munkahelyemen, a családban, a boltban, bárhol. Ez magával ragadott, s gyökeresen megváltoztatta a kereszténységről való gondolkodásomat, de az életemet is.

Akkoriban egy félzárt nevelőintézetben dolgoztam, ahol fiatalkorú bűnözők laktak. A legkevésbé sem lehetett abban a környezetben hitről, Istenről beszélni. Megpróbáltam az evangéliumi tanítás szerint élni, s felebaráti szeretettel fordulni mindenki felé, aki ott volt. Szavak nélkül, a tetteimmel, az életemmel elmondani, hogy keresztény vagyok. Ebben az intézetben nagyon jó szakmai és emberi kapcsolatom alakult a hajdani igazgatómmal, nagytudású elismert szakemberrel, akiről tudtam, hogy hithű kommunista.

Jóval később egy konferencián találkoztunk ismét, egy kávé mellett elbeszélgettünk, s akkor említettem neki, hogy keresztény vagyok és a fokoláre lelkiség elkötelezett tagja. Meséltem arról is, hogy ez mennyiben változtatta meg a szemléletmódomat, az életemet. A beszélgetésünk végén így szólt: „Én mindig azt hittem, hogy te is kommunista vagy, mert olyan szociális érzékenységgel és figyelemmel fordultál mindenkihez.”

Én most azt mondanám, ha már elveszne az összes könyv és nem olvashatnánk a Bibliát, az Evangéliumokat sem, a mi életünknek kellene olvasható könyvvé válnia.

A Fokoláre Mozgalomban Isten önkéntese vagy. Mit jelent ez számodra?

Isten önkéntesének (volontariának) vallom magam, s valóban úgy érzem, hogy Ő hív engem erre a szolgálatra, az evangélium életre váltására ott, ahol élek a világban.

Amikor a 70-es évek végén megismertem a mozgalmat, megérintett az egyetemessége, az egész világra való nyitottsága, hogy mindnyájan testvérek vagyunk. Ebbe a testvérségbe pedig mindenki belefér: a kínai, a kubai, az afrikai.

Kitágította a lelkemet, segített kilépni a magam szűk kis világából. Törekedtem eszerint élni a családomban, a munkahelyemen, mint gyógypedagógus, mint nevelő az intézeti gyerekek között, vagy később az idősekkel való segítő foglalkozásban.

^{A csongrádi Aranysziget Otthon lakóival egy 2014-es szarvasi kirándulás alkalmával}

Megpróbáltam mindenkiben felfedezni Jézus arcát, akkor is, ha ez nem mindig volt könnyű. A nehezen kezelhető, a bűnözés útjára kerülő fiatalban, vagy az idősekben, akikkel sokszor nem volt egyszerű szót érteni.

A 80-as évektől már lehetőségünk volt közvetlenebb kapcsolatot tartani a lelkiség környező országokban élő tagjaival, közösségeivel, és eljutottam Olaszországba, Loppiánóba (a Fokoláre Mozgalom első ’városkájába’, közösségi központjába) is.

Az utóbbi években hosszabb időt töltöttél ott. Mit jelentett számodra ez a tapasztalat?

Amikor 2016-ban nyugdíjba mentem, lehetőségem nyílott arra, hogy elmenjek Loppiánóba önkéntes szolgálatra. Ebben a városkában jelen vannak a mozgalom valamennyi ágának képviselői az egész világról. Így az önkéntesek is, akik között én is szolgálatot vállaltam.

Hogy mit jelentett számomra? Azt gondolná az ember, hogyha ide mindenki az evangéliumi szeretet megélése jegyében jön, nem is lehet itt semmi probléma. Ahogy teltek-múltak a hónapok, rádöbbentem, hogy ez nem is olyan könnyű, sok küzdelmet, nehézséget éltem át.

A Vizitációs házban (az önkéntes nők házában) együtt voltunk a világ minden tájáról: afrikai, kínai, ázsiai, dél-amerikai és európai emberek is. A legkülönbözőbb kulturális környezetből érkeztünk, s meg kellett ismernünk egymás szokásait, hagyományait. Attól kezdve, hogy hogyan főzünk, mit együnk, hogyan takarítunk, mi a napirendünk. Sok konkrét, a mindennapokat érintő, de a lelki beállítottságban, gondolkodásban is jelenlévő különbséggel találkoztam. Ez nekem is nehézséget okozott, és föltettem magamnak a kérdést: miért is jöttem én ide?

Ez volt a válaszom: azért, amiért ezt a városkát Chiara Lubich megalapította, hogy nap mint nap tanúságot tegyünk az evangéliumi kölcsönös szeretetről, megéljük azt a világ minden tájáról érkező testvérekkel.

^{Loppiánóban volontariákkal}

Hogy egy példát is említsek: volt egy afrikai társunk, aki a családi neveltetéséből adódóan sokkal lassabban, elgondolkodva, időnként csendet hagyva a beszédében mondta el a véleményét. Én sokkal impulzívabb vagyok és gyorsabban fejtem ki a mondandóm. Többször megkért, hogy ne vágjak a szavába, pedig már csendben volt. Én erre elkezdtem nevetni, amivel nagyon megbántottam. Akkor bocsánatot kértem tőle, mert nem figyeltem eléggé arra, hogy mit is akart közölni. Ebből az egyszerű gesztusból olyan mély barátság született közöttünk, ami a mai napig is tart. Ez volt számomra az egyik életre szóló élmény. Segített, hogy jobban megértsem, mit is jelent a másik emberrel való eggyé válás, amikor nem a saját fejemmel gondolkodom, és nem várom el, hogy a másik is olyan legyen, mint én. Ezután a kapcsolatunkat egy nagy szabadság jellemezte, és a humor sokszor átlendített, ha beszélt és csend volt, mosolyogva megkérdeztem: „Szólhatok, befejezted?”

Arra is sok példát hozhatnék, hogy amikor belépsz egy másik kultúrából származó ember világába, akkor eltörpülnek a te problémáid. Megérted például, hogy mi az igazi szegénység, amihez képest én gazdag vagyok.

Több év után visszatérve Csongrádra, hogyan látod, a mi magyarországi körülményeink között mit tehetnénk, hogy nyitottabbak és befogadóbbak legyünk mások problémái iránt?

Ahhoz, hogy megéljük a kölcsönös szeretetet, bárhol is legyünk, magunk között kell elkezdeni: a közösségeinkben, a családban, a munkahelyünkön, a lakóhelyünkön, pl. a szomszédokkal. És erről talán beszélnünk is kell, meghallgatva egymást őszintén és nyitottan. Én azt gondolom, hogy az őszinteség nagyon fontos. Nekem nagyon sokat segített, amikor ki tudtam mondani, igen, én hibáztam, bocsánatot kérek, kezdjük újra, s próbáljuk meg akkor másként.

Ha mi, akik egy országban élünk, egy nemzethez, egy lelkiségi mozgalomhoz tartozónak valljuk magunkat, s nem nyitjuk meg a szívünket egymás felé, vagy nem tudjuk elfogadni azt az embertársunkat, aki más kultúra szülötte, akkor hogyan követhetjük a krisztusi tanítást: „Ut omnes…”, „Legyenek mindnyájan egy.”?

Nem zárhatjuk be magunkat. Keresztényként nyitottak vagyunk a világra? Itt van például a migráció kérdése, ami egész Európában megosztottságot szül. Én most nem szeretnék belemenni a konkrét programok, javaslatok felsorolásába, de nagyon fontosnak tartom, hogy tegye fel mindenki magának a kérdést: ő mit érez, mit tehet azért is, hogy jobban megismerje ezeknek az embereknek a sorsát.

Sokan olvastuk a közösségi oldaladon a Dél-Amerikában történt látogatásodról szóló beszámolóidat. Mesélnél erről is?

Bár alapvetően vidám természetű ember vagyok, néha mégis elfog az a „magyar kesergős” érzés. Amikor Loppiánóban voltam, nagyon megérintett a latin-amerikai nép világa, mentalitása és sok barátra is leltem közöttük. Valami megfoghatatlan örömet és békét fedeztem fel bennük, ami magával ragadott. Többször megkérdezték, miért vagy szomorú, nem kell kétségbeesni, Isten segít, megoldódik. Sok-sok fényt, szeretetet, erőt kaptam tőlük.

Hála a modern kommunikációnak, ezek a kapcsolatok máig megmaradtak, én is részese vagyok az örömeiknek és a nehézségeiknek, a fájdalmaiknak is.

Mindig kérdezték, hogy miért nem megyek el meglátogatni őket. Összespórolva a repülőjegy árát eljutottam a Dominikai Köztársaságba, ahol a fokoláre közösség helyi központjában laktam. Egy hónapot töltöttem ott, s úgy érzem, hogy az életem egy új korszaka kezdődött el az ottaniaknak köszönhetően, amit ha egy szóval akarnék jellemezni, akkor azt mondanám: Felicità – Öröm.

^{Baráti társaságban Dominikában}

Egy csodálatos világot ismerhettem meg. Különböző népek élnek itt együtt békében: az őslakosok, afrikaiak, indiaiak, spanyolok…

Mélyen megérintett az a belülről jövő öröm és keresztényi szeretet, ami a konkrét cselekedetekben nyilvánult meg irányomban is. Az utcán sok idegen megszólított, segítettek. Egyik emlékezetes élményem egy bazári butikban történt vásárláshoz kötődik. Egy hölgy nagyon kedvesen, olcsóbban akart eladni nekem egy táskát. Nem akartam elfogadni, arra gondolva, hogy ő nehezebb helyzetben van, mint én. De csak erősködött: „Tudod, én keresztény vagyok, nincs baj, Isten mindig megsegít…”

Elállt a szavam, és könny szökött a szemembe. Feltettem magamnak a kérdést, hogy bennem is ekkora a bizodalom, én is ennyire örülök annak, hogy keresztény vagyok? Azóta is mindennap eszembe jut, hogy én is ennyire örülök-e annak, hogy keresztény vagyok, és így is élek-e.

^{Az Escuela Café con Leche tanulói között}

Egy-két napot töltöttem a Fokoláre Mozgalom által alapított Escuela Café con Leche – azaz Tejeskávé – elnevezésű iskolában is. Az iskola alapítása 20 évvel ezelőtt történt, Marisol Jimenez dominikai volontáriának köszönhetően. A szegény körülmények között élő gyerekeknek próbálnak segíteni oktatással, programokkal. Ez Santo Domingo legszegényebb negyedében van, ahol soha nem volt iskola. Itt is ugyanazzal az örömteli szeretettel találkoztam. A gyerekek, amikor megláttak, kiugrottak a padból, úgy lógtak rajtam, mint a díszek egy karácsonyfán.

Nemrégiben volt a születésnapom, és kaptam tőlük egy kedves üdvözlőkártyát, hogy visszavárnak és milyen megtisztelő volt számukra, hogy együtt lehettünk.

Ez a tapasztalat is felforgatta az életemet. Azt üzeni, hogy legyek boldog, mert Isten szeret, s ennek a boldogságát ki is tudjam mutatni. Akkor is, ha fájdalmak és nehézségek mindig vannak és lesznek.

Most hogyan tovább?

Nem szeretném elfelejteni ezeket az élményeket és tapasztalatokat. A világ néha kicsi, néha túl nagy, de a további életemben is ezt a szeretet-boldogságot és közösséget szeretném megélni, bárhová is vezessen a sorsom.