Magyarország missziós terület - Személyes jegyzetek

Olvasási idő: 10 perc

Személyes élmények

Magyarország missziós terület! Erre akkor döbbentem rá, amikor szegedi tanulmányaim idején egy indiai misszionárius pap érkezett az egyházmegyébe. Később azt gondoltam, hogy teológiai tanulmányaim során majd új dimenzióban hallunk a missziós létformáról: hogyan kell élni és hirdetni az Igét egy missziós területen. Ez azonban nem történt meg.

Később abban reménykedtem, hogy az egyházi konferenciák és továbbképzések erre a kérdésre fognak összpontosítani. De nem kaptam átütő választ. Talán majd a világjárvány ébreszt rá bennünket – gondoltam. Ha az sem, akkor talán a szinodális út. Úgy látom azonban, hogy szinte mindent úgy teszünk, mintha még mindig a népegyház keretei között élnénk: mintha a gyermek ugyanazt hallaná az iskolában, a templomban és a családban. Csakhogy ez már régen nem állja meg a helyét. A népi írók műveinek olvasása arra is rádöbbentett, hogy talán már korábban sem működött ez a modell olyan jól, mint ahogyan azt utólag gondolhatjuk.

Az Egyház átvette a Római Birodalom területi beosztását és hivatali szerkezetét. Ezzel együtt azonban annak működési sajátosságait és korlátait is magára öltötte.

Ebből a keretből máig sem tudtunk teljesen kilépni, ezért bizonyos értelemben évszázados lemaradásban vagyunk. Ahogyan Andrea Riccardi írja: „Az egyház területi alapú szervezettsége (amely nagyon hasonlít az államok politikai-közigazgatási rendszerére) már nem képezi le, nem tudja megragadni a valóságot.”^[1]

_{Szegedi Ifjúsági Napokon (Varga Kamill testvér fotóalbumából)}

Hogyan látjuk az Egyházat?

François Bustillo minorita szerzetes, korzikai püspök és bíboros a mai Egyház helyzetéről szóló gondolkodásmódokat a következőképpen látja:

Katasztrófavízió. Az Egyház olyan, mint a Titanic: a hajó menthetetlenül süllyed, és mi is vele együtt merülünk el.

Konformista vízió. Ahogy az olasz dal mondja: „Amíg a bárka halad, hadd menjen…” Ebben a szemléletben egyszerűen hagyjuk, hogy a dolgok a maguk útján történjenek. A lelkesedést fokozatosan a beletörődés váltja fel.

Messianisztikus vízió. A helyzet valóban súlyos, de úgy gondoljuk, hogy nálunk van a megoldás. Építsünk bárkát, mint Noé! A világ veszélyei elől a kiválasztottak kis közössége tiszta életformával és kifogástalan tanítással megóvhatja magát a tomboló hullámoktól.

Pesszimista vízió. Olyanok vagyunk, mint akik egy fantomhajón utaznak. Tudjuk, honnan indultunk, de nem látjuk, merre tartunk. Köd vesz körül bennünket, a jövő bizonytalan, mert a világot a kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság uralja.

Harcias, paranoiás vízió. Ebben a látásmódban mindenki ellenünk van: a politikusok, a média, a társadalom, sőt még a püspökök sem elég határozottak. Állandó ostromállapotban élünk, és minden kritikát támadásként értelmezünk.

A kapcsolódás víziója. Az Egyház inkább komp, amely embereket visz át egyik partról a másikra.

Szolgálata nem látványos, mégis nélkülözhetetlen: kapcsolatot teremt, találkozásokat tesz lehetővé, hidat épít emberek és közösségek között.

Jézus is erre hívta tanítványait: „Keljünk át a túlsó partra!” (Mk 4,35)

Nem csodálkozom hát azon sem, hogy sok egyházi munkatárs belefárad ebbe a szolgálatba, sőt időnként már a munka értelmetlenségének érzésével vagy kiégéssel küzd.

_{A Helytörténeti műhely tagjaival Szécsényben (Varga Kamill testvér fotóalbumából)}

Engedni, hogy engem evangelizáljon Jézus

Ebből a gondolatból egy jottányit sem szabad engednünk: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” (Lk 4,18a) Így indult Jézus evangéliumi útjára a Jordán partján. Ez a lelkület kell, hogy átjárjon minket is.

Assisi Szent Ferenc így figyelmeztet bennünket: „…ő, a Legfölségesebb kinyilatkoztatta nekem, mit kell tennem: hogy a szent Evangélium szerint kell élnem.”^[2] Én vagyok az, aki az Evangéliumra szorul. Nekem kell az Evangélium útján járnom, nekem kell személyes kapcsolatban lennem az élő Jézussal. Nekem kell engednem, hogy Jézus evangelizáljon – akár közvetlenül, akár a világ szegényein keresztül.

Ezért szerettem annyira részt venni a szegedi alsóvárosi szegénykonyha mindennapjaiban. Igaz, mindig akadtak olyanok is, akikről úgy gondoltam, hogy talán nem a legnagyobb anyagi szükség miatt állnak sorba. Mégis mindig találkoztam olyan emberekkel is, akiknek életéből, küzdelmeiből, tragédiáiból és örömeiből nagyon sokat tanulhattam.

Kilépni a templom kapuin – jelen lenni az emberek között

Amikor Jézus elindult a Jordán partján, a próféták lelkesedésével indult útnak: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: »Királlyá lett a te Istened.«” (Iz 52,7) És kivétel nélkül minden tanítványának ugyanezt a küldetést adta, hogy ebben a szellemben az egész világon hirdessék az evangéliumot. (V.ö. Mk 16,15)

Azt is megtapasztaljuk, hogy mai világunkban a megszokott egyházi kereteken keresztül nem tudjuk megszólítani az emberek nagy részét, tehát újabb, modern kori aeropágoszokat, piactereket kell keresnünk: Ezek pedig sok helyen megtalálhatóak: „Mint Krisztus hírnökei, odafigyelünk arra, hogy az emberi életnek sok oldala van: tudományos, politikai, gazdasági, szociális, intellektuális és esztétikai, nem csak vallási és erkölcsi. Az emberi létállapot iránt figyelmes evangelizáció jól olvassa az idők jeleit, az evangéliumi látásmódnak is köszönhetően.”^[3]

Az elmúlt években számos helytörténeti és rendtörténeti tanulmányt írtam, valamint szépirodalmi témákban is publikáltam. Ezek lehetőséget adtak arra, hogy az ország különböző pontjain előadásokat tartsak. Nem mindig hangzott el Isten neve, mégis úgy érzem, Ő minden előadás mögött ott mosolygott. Ezt a mosolyt szerettem volna megmutatni fiataloknak és időseknek, szegényeknek és gazdagoknak egyaránt: a rejtőzködő Isten mosolyát.

Gyöngyösön a katekéziscsoporttal májusban általában befejeztük a rendszeres összejöveteleket. Ezután péntek esténként útnak indultunk, és minden alkalommal felkerestünk egy templomot, amelynek történetét és érdekességeit ismertettem. Egy másik, talán merészebb lépést is tettem: a katekéziscsoport kirándulásaira meghívtam a Gyöngyösi Helytörténeti Műhely tagjait is. Mivel voltak közös ismerősök, hamar összebarátkozott a két társaság. Nagyszerű közös kirándulásokat tettünk, egészen a szécsényi ferences kolostorig eljutottunk. Azóta is emlegetik ezeket az alkalmakat.

_{Szegedi Ifjúsági Napokon (Varga Kamill testvér fotóalbumából)}

2007 és 2012 között csatlakoztam a szegedi Dóm Plébánia ifjúsági közösségéhez. A Szegedi Ifjúsági Napokon (SZÍN) minden évben evangelizációs sátrat állítottunk. Az első alkalommal nehéz szívvel mentem, mert az egész rendezvényt csupán nagy zajnak láttam. Én a sátor előtt, egy hintaszékben ülve, habitusban voltam jelen, és bárki megszólíthatott, aki arra járt. De ahogy teltek a napok, egyre nagyobb lelkesedéssel mentem ki a sátorhoz. Természetesen nem több tízezer fiatal – és kevésbé fiatal – látogató volt kíváncsi rám vagy az ifjúsági közösség üzenetére. Mégis mindig akadt valaki, akivel valódi beszélgetés alakulhatott ki, és akinél az evangélium hirdetése az ő konkrét élethelyzetéből, személyes történetéből indulhatott ki.

Ez a szolgálat ugyanakkor komoly feladat elé állított. A megszokott egyházi szóhasználatot szinte teljesen félre kellett tennem.

Új nyelvet kellett találnom, hogy válaszaimat – sőt sokszor már a kérdéseimet is – a másik ember valóban megértse.

Nem egyszer pedig azt is ki kellett mondanom: meghallgatlak, de a problémádat nem tudom megoldani. Sőt sokszor, azt is: ötletem sincs, mi lehetne a helyes út.

Az evangélium lényegéről beszélni gyakran olyan volt, mintha a Tabu társasjátékot játszanánk, ahol bizonyos szavakat egyszerűen nem lehetett kimondani. Vagy azért, mert már senki sem értette őket, vagy azért, mert egészen mást értettek rajtuk, mint amit az Egyház ért. Mégis meg kellett valósítanom VI. Pál pápa útmutatását: „Evangelizálni azt jelenti, hogy elvinni a Jó Hírt az emberiség minden csoportjához, és az evangélium benső erejével átalakítani az embereket.”^[4]

_{Szegedi Ifjúsági Napokon (Varga Kamill testvér fotóalbumából)}

A közösségi média is alkalmas eszköze lehet az evangélium hirdetésének. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előtt arra kértek fel, hogy készítsek egy sorozatot cserkészek számára, amely segíthet közelebb kerülni őket a hithez és Jézus Krisztushoz. Mivel nem jelöltek meg témákat, az Egyház gazdag kincsestárából válogathattam. Új kihívást jelentett számomra, hogy ismeretlen embereket szólíthattam meg, egyetlen közös alapra építve: „A cserkész minden cserkészt testvérének tekint.”

Ez a gondolat gyakran eszembe jut a gyöngyösi Autista Segítő Központ diákjaival kapcsolatban. Nem tudom meggyógyítani őket, és sokukkal beszélgetni sem tudok. Az ott dolgozókat sem tudom minden terhüktől megszabadítani. Sokszor csak ennyire futja:

megkérdezem, hogy vannak, hogyan telt az éjszakájuk, milyen színű ma a hívókártyájuk. Néha ennyi is találkozás.

Kisebb testvérként élni közöttük: „A ferences missziós hozzáállás Ferenc kora óta elválaszthatatlan a fraternitas (testvériség) és a minoritas (kicsiség) szellemétől. A testvérek nem úgy indulnak misszióba, mint a hódítók, vagy mint a hit magányos hősei, hanem mint kisebb testvérek, akik leginkább osztozni szeretnének azok életében, akikhez küldettek.”^[5]

Szent Ferenc példája nyomán a természet szeretete is a nonverbális evangelizáció egyik útja lehet. Bár nem tartozom természetvédő szervezethez, a mátraházi Naphimnuszpark – amely Assisi Szent Ferenc Naphimnusza nyomán készült – újra és újra emlékeztet arra, milyen nagy ajándék a víz, a levegő, a szél és az egész teremtett világ.

Minden ifjúsági csoport számára a hajnali napfelkelte jelentette az egyik legnagyobb élményt – pedig a fiatalok a táborokat általában nem a korai lefekvés szemszögéből közelítik meg. Ezeken a hajnalokon mindig kéznél volt a Jászkürt, vagyis egy csaknem ezerkilós szürkemarha-bika kifőzött szarva. Nagy örömmel szólaltatták meg még a sötétben vagy a virradat első fényeinél.

Szegeden plébánosként szolgáltam, amikor az alsóvárosi kolostor tetőterében egyetemisták laktak. Szerettem feljárni közéjük. Soha nem tartottam nekik hittanórát. Arról azonban mindig értesülhettek, hogy mi történik a plébánián, milyen programok várják őket. Én egyszerűen csak leültem közéjük. Ha kérdeztek, beszélgettünk. Máig emlékszem arra, hogy egyszer a Penge-trilógia kapcsán alakult ki hosszú beszélgetésünk. A filmsorozat aligha nevezhető vallásos alkotásnak, mégis kiváló alkalmat adott a találkozásra és a párbeszédre.

_{A Ferences Rendi Autista Segítő Központ (autista.hu)}

Nem mindenki ugyanazokat a karizmákat kapja

Nem gondolom, hogy mindenkinek ugyanazon az úton kell evangelizálnia.

Mindenki a saját karizmái szerint találhatja meg azt a területet, ahol hitelesen tud jelen lenni.

Mindenkinek a saját karizmái szerint kell ezek közül felvállalnia egy vagy két területet.

VI. Pál egész fejezetet szentel az evangelizáció munkásainak. Az ott olvasottak újra és újra elgondolkodtatnak: vajon az én életem alkalmas arra, hogy másokat Krisztushoz vezessen? Vajon a szavaim valóban tükrözik az evangéliumot?

Ilyenkor mindig eszembe jutnak az apostolok. Nem tudom, Jézus miért éppen azt a tizenkét embert választotta. Nem voltak különösebben műveltek, nem végeztek egyetemet, többségük halász volt, sőt még egy vámost is meghívott közéjük. Talán éppen azért, mert különböző emberek voltak, különböző karizmákkal szólhattak a különböző emberekhez.

Én sem vagyok mindenre alkalmas. Van olyan rendtársam, aki a Zeneakadémián végzett; bizonyára a zenén keresztül tudja megszólítani az embereket. Más sí- és snowboardoktató, valamint vízi sportokat tanít; talán ő ezek világában találja meg az utat azokhoz, akikhez engem sohasem küldenének.

Még egy kínos téma

A szentmise nem evangelizációs alkalom. Az ősegyház gyakorlatához hasonlóan csak olyan emberek közösségében szabad lenne bemutatni, akik már hisznek Krisztusban. Számtalan alkalommal megtapasztaltam, hogy egy iskola diákjainak lelkinapján a több száz diákból az áldozók száma mondjuk 2 fő. Szentmisére kényszerítettük őket, holott nem is jelent számukra semmit, pont lényeget nem tudták megragadni. Ugyanígy van ez különböző szociális otthonokban, programokon. De már szentmisét mutatunk be, mert addig is telik az idő!

_{VI. Pál pápa egy püspökkel (Wikimedia commons)}

Zárásként álljanak itt VI. Pál szavai az evangelizáció alapfeltételéről:

„Nem képzelhető el evangelizálás a Szentlélek működése nélkül.

A módszerek nem pótolják a Szentlélek csendes munkáját. Azt várja el a világ, hogy egyszerű legyen az életünk, imádságos lelkek legyünk, szeressük embertársainkat, különösen a kicsinyeket és a szegényeket.”^[6]

Én ehhez csupán néhány szerény szempontot tudtam hozzátenni. A többit remélem, hogy a Szentlélek pótolja. Nem az a kérdés, hogyan vigyük el az embereket vissza a régi Egyházba, hanem hogyan legyünk jelen közöttük úgy, hogy Krisztus örömhíre valóban elérje őket.

_{[1]Riccardi, Andrea: Perifériák, Az egyházat érintő valóságok és újdonságok, Vigília Kiadó, Budapest, 2023., 126. o}

 _{[2] Assisi Szent Ferenc végrendelete 14. Szent Ferenc művei. In: ferencesek.hu
[3] Ratio Evangelizationis, „Menjetek el az egész világra!”, Róma, 2025., 21. o}

 _{[4] VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi, a mai világ evangelizálásáról. In: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, szerk: Cserháti József és Fábián Árpád, harmadik kiadás, SZIT, Budapest, 1986., 516. o.
[5] Ratio Evangelizationis, 23. o.
[6] VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi, a mai világ evangelizálásáról. In: A II. Vatikáni Zsinat tanítása , 7. fejezet}

Felhasznált irodalom:

VI. Pál pápa: Evangelii nuntiandi, a mai világ evangelizálásáról. In: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, szerk: Cserháti József és Fábián Árpád, harmadik kiadás, SZIT, Budapest, 1986.
BUSTILLO, Francois: Keljünk át a túlsó partra!  Egy megújult szerzetesi élet felé, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2025. (Kármel látóhatára)

RICCARDI, Andrea: Perifériák, Az egyházat érintő valóságok és újdonságok, Vigília Kiadó, Budapest, 2023.

Ratio Evangelizationis, „Menjetek el az egész világra!”, Róma, 2025.

Assisi Szent Ferenc végrendelete. Szent Ferenc művei. In: ferencesek.hu