A lélek szépsége számít – egy különleges család normális élete

Kati és Zoli élete arról tanúskodik, hogy a legnehezebb élethelyzetekből is ki lehet hozni valami jót, hogy az élet melletti elkötelezettség egyben a társadalmi sebzettségekre is gyógyír lehet. Egy szokatlan felállású nagycsalád története, ahol az a csoda, hogy a mindennapok hétköznapiak lehetnek.

a-lelek-szepsege-szamit-egy-kulonleges-csalad-normalis-elete

Egy téli délután jártam Pilisborosjenőn Dobó Kati és Telegdy Zoli szép családi házában, ahol két fiukkal, Bandival és Alexszal laknak. A legidősebb gyerek, Zolika már önállóan él, de amíg ott voltam, ő is beugrott a szülői házba. Meleg családi légkör, jövő-menő gyerekek, kutya és hörcsög. Az idill azonban nem szokványos nagycsaládot takar. A nappaliban Katival ülünk le egy tea mellett beszélgetni.

 

 

 

 

Abban az időben, amikor mi rendszeresen találkoztunk, te a húszas éveid második felében jártál igazi sikeres nőként, üzletasszonyként, aki minket, egyetemistákat jobbnál jobb céges autókkal furikáztál ide-oda. Akkortájt milyen kép élt benned a saját jövődről, a családra hogyan gondoltál?

 

Azt hiszem, ma is ugyanaz vagyok, mint akkor, ugyanúgy dolgozom, ugyanolyan autóval járok. Akkor is vágytam a családra, kerestem a család lehetőségét, mert erre minden ember vágyik a szíve mélyén. Nagyon nehezen találtam meg az „igazit”, lehet, hogy életkorban kicsit el is késtünk, de ma úgy érzem, minden úgy történt jól, ahogy történt.

Szerintem az a fontos, hogy egy édesanya megtalálja önmagát. A gyerekeknek arra van szükségük, hogy az édesanyjuk boldog legyen. Ha ezt teljesen a családnak szentelve magát otthon találja meg, akkor az a jó. Ha pedig szükségét érzi, hogy munkát vállaljon, eljárjon dolgozni, akkor lehet, hogy kevesebb palacsinta sül otthon, de boldog anyát látnak. A gyerekeknek nem az a lényeg, hogy hány palacsintát esznek, hanem arra rezdülnek, hogy az anya hogy érzi magát.

Pár évvel ezelőtt volt bennem egy nagy válság, hogy eleget tudok-e tenni mindennek, lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem segítem a gyerekeimet eléggé. Aztán rájöttem, hogy ez csak az én aggodalmam, a gyerekek teljesen jól elvannak, és ha segítjük egymást, akkor tud működni ez a felállás is.

 

Akkor úgy képzelted, hogy össze fogod egyeztetni ezt a dinamikus énedet és a családot?

 

Igen, abszolút.

 

És aztán hogy alakult az életed? Férjhez mentél…

 

Igen, de előbb Zolika érkezett. Őt hétévesen fogadtuk örökbe… Akkor ennek nem egészségügyi oka volt, az csak később derült ki, hogy egy genetikai problémát hordozok. Akkor még nem tudtam. Egy Fokoláre közösségi összejövetelen, egy Máriapolin a szállásunk egy gyerekotthonban volt. Ott hasított belém, hogy milyen hazug a világ, mert az az otthon – sose felejtem el – egy gyönyörű kastélyban volt, de a mosdó büdös volt, amikor befeküdtem az ágyba, majd kinyomta a vesémet…. Arra gondoltam, Jézusom, hol élnek a gyerekek? Kívülről egy álom volt az a gyerekotthon, belülről pedig annyira lehangoló. És akkor jelentkeztem örökbefogadónak.

 

Akkor már férjnél voltál?

 

Nem, még önállóan indítottam el a kérelmet. Egy gyerekotthonról szóló film is nagy hatással volt rám. Aztán megbetegedett a bátyám, és hosszú idő után, amikor kiderült, hogy életben marad, akkor mintha a Gondviselés küldte volna, kaptam egy levelet. Kiajánlották nekem Zolikát.

Elmentem érdeklődni és nagyon sok kalandba kerültem, mert Zolika édesanyja román állampolgár volt, otthagyta a kórházban, és Zolikának nem volt magyar állampolgársága. Ráadásul az állt a papírjában, hogy fogyatékos. Később kiderült, hogy nem az. Aztán megláttam őt, borzasztó pici és soványka volt, és nem kellett senkinek, mert nem volt fogacskája se. Gyakorlatilag babaruha méretű ruhákat hordott. De annyira csillogott a szeme!

Hazahoztam őt, de csak bonyolult jogi procedúra után tudtuk örökbe fogadni – közben már férjhez mentem –, pedig teljesen törvényes örökbefogadási menet volt, minden engedélyt megkaptam, csak menet közben derült ki a román állampolgárság. Végül nagyon hosszú küzdelem után sikerült. Az utolsó lépés az volt, amikor Sólyom László akkori köztársasági elnöknek írtam, hogy adjon állampolgárságot Zolikának. Szekrénnyi iratunk van erről.

 

De közben már itt volt veletek?

 

Persze igen, és közben házasodtunk Zolival és nagyon sokat készültünk, hogy legyen vér szerinti babánk is, de csak nem jött. Arra gondoltam, hogy túl sokat dolgozom, és azért nem sikerül. Abbahagytam a munkát, különböző kezeléseket kaptam, hormont, mindenfélét próbálkoztunk, eredménytelenül. Újrakezdtem a munkát és akkor egyszer csak az a bizonyos tesztecske mást mutatott. Nagyon-nagyon örültünk a férjemmel!

Amniocentézisre kellett mennem, mert közben kiderült, hogy genetikai rendellenességet hordozok. Nagyon nem akartam ezt a vizsgálatot, de nem tehettem mást, mert az orvos nem engedte, és aztán beláttam én is, hogyha bármi van, akkor jobb tudni előre. Viszont azt nem gondoltam, hogy velem megtörténhet, hogy a gyerekem nem egészséges. Még csak fel sem merült bennem.

Nagyhétfőn az Árpád híd közepén éppen autóban ültem, amikor megcsörrent a telefon, és közölte velem az orvos, hogy „az ön gyermekének élettel összeegyeztethetetlen kórképe van, Edwards-szindróma, szerdán várjuk a klinikára, és akkor megszakítjuk ezt a terhességet.”

 

Ezt így, kijelentő módban?

 

Igen, a legkisebb alternatíva nélkül. Akkor felhívtam a saját orvosom, Zolival bementünk azonnal a János Kórházba. Nem is volt időnk előtte beszélni egymással, csak ott az orvos előtt. És nagyon érdekes volt, mert mind kettőnkben az volt, hogy éljen a baba, ameddig akar. Mi nem akartunk semmit sem tenni ellene. Bementünk, az orvos elmondta, hogy a főnöke azt mondta, hogy ha úgy döntünk, hogy megtartjuk, akkor ott a Jánosban nem vállalják egy ilyen súlyos beteg gyermekkel való terhesség gondozását. Így a klinikára mentem, és megküzdöttem ott mindenkivel. Ultrahang közben genetikai teszt alapján lehozattak egy csomó könyvet a könyvtárból, és nézték a könyveket is. Az orvos viszont véletlenül elfelejtette kitörölni az előző lelet egy részét, ezért úgy kaptam meg, hogy benne volt félig egy egészséges magzat lelete. Teljesen meg voltam zavarodva, hogy mi is az igazság?

Végül belement az orvos, hogy ne szakítsuk meg, de azt mondta, hogy bármikor, ha szólok, beteg gyermeknél be lehet fejezni a terhességet. Elég gyakran kellett járnom a vizsgálatokra, mert nagyon megijesztettek, hogy meghal, meg én is meghalok, meg mindenféle ilyesmi, én meg attól féltem, hogy ha onnan is kiraknak, akkor hová megyek?

Nagyon kedves volt az az orvos, aki kísért a várandósság során. Ő úgy gondolta, hogy úgysem fog ez a baba életben maradni a szülésig. Mégis eljutottunk a szülésig, de még akkor, az utolsó pillanatban is megkérdezték, hogy biztos akarjuk-e. Mert ha megszülöm, akkor nem fogja túlélni. A természetes szülés ebben az esetben szinte abortusz lett volna. Így mi a császármetszés mellett döntöttünk.

 

Tehát azért szülted császárral, hogy biztos életben maradjon?

 

Igen. Az tényleg egy szörnyű időszak volt, mert percenként íratták velünk alá, hogy tudomásul vettük, hogy élettel összeegyeztethetetlen betegsége van, aztán meg is kellett őt műteni,  nagy bizonytalanság volt bennünk, hogy mi lesz, nem számíthattam senkire, nem volt senki…

 

 

Miután megszületett Annácska, csodával határos módon a János Kórház koraszülött osztályára kerültünk. Ott nagyon különleges volt, mert a főorvosnő – sose felejtem – ideadta a saját belépőkártyáját, hogy ne fizessek annyit a behajtásnál, őt úgyis ismerik, mert húsz éve ott dolgozik, tőle nem kérik… Rengeteg segítséget kaptunk. Egy nap az egyik doktornő, amikor ügyeletben volt, azt mesélte, hogy úgy látta, Annácskának égetett a szeme. Ránézett és azt gondolta, megpróbál neki enni adni, és leveszi a lélegeztetőgépről. Tonnányi infúzió meg gépek voltak rajta, de kiderült, hogy eszik, hogy fel tud egy kis táplálékot dolgozni és az oxigénmaszk is elég neki. Látványosan javulni kezdett, amikor ezt elkezdték. Három hónaposan végre kézbe vehettem, kivehették az inkubátorból. Átkerült az intenzívről a sima osztályra, és ott meg azt éreztem, miért ne tanulhatnám meg én is ezeket a folyamatokat? Szondáztatni, ilyesmi. Mert nem kell ezeknek a gyerekeknek semmi, csak az anyai szeretet. És akkor előhozakodtam vele, hogy haza szeretném vinni Annácskát. Annyira lehetetlennek tűnt, mert senki nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy gyereket otthon akarunk ápolni. Mindenki úgy képzeli, hogy ez nagyon bonyolult és elérhetetlen, és akkor kiderült, hogy nagyon egyszerű. Kitanultam tehát ezt az intenzív ápolást, szonda, minden, és hazahoztuk Annácskát.

 

Kaptatok eszközöket?

 

Én vettem. Óriási kiadás, nem is tudom, havi 3000 fecskendőt használtam el, húsz percenként keltünk, állandó oxigén, pulzoximéter. Mi meg tudtuk tenni anyagilag, de semmilyen eszköz nincs koraszülöttnek. Például csak felnőtt etetőtubus jár, hiányzik az a gondolkodás, hogy egy csecsemőt is tudsz otthon ápolni, ha kell.

Volt olyan, hogy Annácska rosszabbul lett, hívtuk a mentőt. Előfordult kétszer is, hogy egy kórház se akarta befogadni. És akkor sírt a doktornő és én is, és hazajöttünk. Az ember a maga várában érezte, hogy nagyjából jól van.

 

 

Aztán nagyon romlott az állapota, és a Bethesdába kerültünk, többen segítettek ebben, ott kaptunk egy kis szobát. Akkor már tudtuk, hogy ez az utolsó szakasz, karácsony előtt, már előbb feldíszítettük a fát, mert gondoltuk, hogy nem éri meg az ünnepet se. De megérte, sőt december 27-én Jávorka Lajos atyával megtartottuk a befogadás szertartását.

Itt a Bethesdában nagy szeretettel fogadtak, bár az igazgató ott is előre mondta, hogy nem mindenki egyforma, ott is minden papírt aláírtunk előre, kérése volt, hogy ne élesszünk újra, ha eljön az idő. Én kértem, hogy nem boncolhatják, mindenki boncolni akarta, mert nem értették, hogy hogyan képes élni, mert nem voltak szívkamrái. Emberi aggyal felfoghatatlan, hogy élt. A tüdeje helyén volt a lépe, teljesen fel voltak cserélődve a szervek, és mégis élt. Összességében az ápolást is meg lehet tanulni, olyan sokat tanultunk és annyira sok embert gazdagított Annácska az életével. A lelkünk mindig kommunikált, én mindig tudtam, mi baja van. Később Bandit nevelni már annyira könnyű volt, mert rá tudtam hangolódni a lelkére, és a lelkéből jövő jelzésekre.

 

Azóta is szoktam segíteni, ha megkeresnek, eszközt adni, több helyen voltam betanítani. A kórházak nagy fenntartással kezelik, ha valaki otthon akarja ápolni a gyerekét. Egy édesanyát, akinek segítettem, megkértem, figyelje, mit csinálnak a kórházban a gyermekével. Mert persze adnak oxigént, de mi az a csoda, amit tudnak? Ahogy itthon, ha valaki rákos, rosszul van, tudod, hogy meg fog halni, hívod a mentőket, és mindenki kórházban hal meg. De miért? Amikor az lenne az ideális, hogy a karjaid között legyen, miért magányosan halnak meg az emberek? Miért hal meg egy gyerek egy tepsiben?

Ez egy nagyon nagy szélmalomharc, nem is tudom, hogy lehet-e rajta változtatni, mert ilyen a szemlélet. Rögtön betoljuk a kórházakba a halálhoz közeledőket, mert úgy gondoljuk, hogy ott valami történik, pedig igazából a léleknek kell késznek lenni és a szeretetnek. Szóval, ha itt az idő, akkor el kell, hogy engedd.

 

Egyfajta hospice szemlélet kellene, hogy legyen, de nincs nagyon…

 

Nincsen ez a szemlélet. Abszolút nincsen. Pedig, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, mint itt, segíteni kellene neki, hogy választhat. Sokan később nagyon nagy lelki teher alatt élnek, hogy megölték a beteg gyereküket. De van B út is, meg lehet csinálni, ha vannak, akik segítenek és mellettük állnak. Csak beszéljünk róla őszintén, és nem kell elhinni rögtön, amit az első kórházi orvos javasol. Tájékozódjon mindenki, nézzen utána, de ami nagyon fontos, hogy vegyük észre, ha mellettünk valakinek efféle dilemmája van. Hogy ez a nagy döntés ne húzódjon rá, de ne akarjunk senkit erőszakkal valami felé terelni.

 

 

Ti például ezt nyilván megbeszéltétek a férjeddel, de rajta kívül fordultál még valakihez lelki segítségért?

 

Várandósként egy másik anyukát kerestem meg, a klinikán ajánlották, aki már előbb járt, és nagyon sokat tudott segíteni, hogy ő már hamarabb átélte az ő gyerekének az elvesztését. Mernünk kell segítséget kérni szakmailag is, de mielőtt döntenénk, nézzünk egy kicsit körbe őszintén.

Nekem ez a legfontosabb, merjünk őszintén beszélni a problémáról. Szerintem ez nemcsak egy anyának a kérdése, hanem egy családnak, egy közösségnek, hogy ne nehezedjen csak a házaspárra, az anyára. Az is fontos, hogy a tájékoztatás nagyon objektív legyen. Én hiszek a meggyőzésben, mert katolikus vagyok, de ezt a részét, hogy egy családnál mi a döntés, hogy mi legyen, azt maguknak kell meghozni. Ne hozzuk meg más helyett a döntést, ezt akarom hangsúlyozni. Mert hajlamos a katolikus közösség arra, hogy rossz embernek tekintse, aki másképp dönt, nem tudhatom, hogy miért döntött úgy, nem dolgunk bírálni vagy elítélni, aki másként dönt, mert nem ismerjük az ő körülményeit, a férjét vagy a családját. De tudjunk arról őszintén beszélni, hogy van másik út, dönthet másképp, ha pedig így dönt, akkor pedig segítsünk, hogy ne maradjon egyedül, mert mi egy csomószor nagyon egyedül voltunk a gyakorlatban! Lelkileg mindenki velünk volt, csak a gyakorlatban nem, amikor karácsonykor nincs mit enni… Vagy amikor 10 000 forintba került, hogy egy éjszakát pihenhessek.

Az ember abban van egyedül, hogy ezt az összes dolgot magadnak kell megoldani.

Tehát nagyon fontos lehet a családnak szakemberhez fordulni, keressünk egy jó pszichológust. A vallásos emberek hajlamosak arra, hogy kétkedve fogadják a pszichológus véleményét, attól tartanak, hogy a szakember megváltoztatja az Istenhez való viszonyunkat. Ha vakbelünk van, futunk a sebészhez, de pszichológushoz nem. Pedig egy ilyen fontos döntésnél egy jó szakemberrel őszintén lehet beszélni, segítő kérdéseket tesz fel. Ne féljünk felvállalni, ha kétségeink vannak, ez a normális.

 

Közben hazaérkezett Zoli is. Kati odahívja hozzánk:

Zoli, gyere, te is mondj valamit. Neked milyen, mint apa, neked lehetnének saját, vér szerinti gyerekeid…

 

Zoli: Ezer gyerekem lehet, mondta az orvos, elképzeltem az ezer gyereket… Ez annyira szubjektív. Ha benne vagy egy kapcsolatban, akkor hiába mondanak ilyet, hogy ezer gyerekem lehet. Amikor megfogant Annácska, az váratlan dolog volt. Már előtte mondta az orvos, hogy lehetnek problémák, és amikor kiderült, hogy tényleg van, akkor óriási filozófiai kérdésként éltük meg, hogy vajon a rendelkezésünkre álló vizsgálatok száz százalékosan kimondhatják-e, hogy ez a gyerek beteg. Én úgy éreztem, hogy Kati ezt nem hiszi el.

Nekem pedig mondta az egyik orvos, hogy oké, hogy most megtartjuk, nem tartjuk, de tudnunk kell, hogy komoly kockázati lehetősége van például annak, hogy rosszul fekszik a gyerek, és akár Kati életét is veszélyeztetheti. Ezzel a problémával akkor már nem tudtunk mit kezdeni, mert akkor már Kati borzasztóan szerette volna a gyereket és nem hitte el, hogy beteg lesz. Pontosabban adni akart neki egy esélyt, hogy ez mégsem így lesz. Ez egy olyan helyzet volt, ahol én Kati érzéseire figyeltem. Én könnyen mondhattam volna, hogy vetessük el…

 

 

Felmerült, hogy bemegyek-e a szülésre vagy nem. És én magától értetődően úgy éreztem, hogy bemegyek. Ott végig azt éreztem, hogy el akarják sikálni az ügyet. Borzasztó volt. A szüléshez át kellett öltöznöm, és a szülés után, amikor visszaöltöztem, a doktornő utánam jött az öltözőbe, és ott még gatyában voltam, alá akart íratni velem egy papírt, hogy a gyereket azonnal átszállítják nem tudom, hova.

Amíg öltöztem, behallatszott, hogy egy doktornő magából kikelve üvölt, hogy „hogy kerül ide egy Edwards szindrómás???” Legszívesebben kimentem volna az öltözőből pofán vágni… Amiről érdemes lenne beszélni, hogy kinek a kompetenciája eldönteni, hogy az a kislány él vagy nem? Nekünk volt kezelőorvosunk, szerintem neki kellett eldöntenie, hogy mit lehet és mit nem. Hogy jön ahhoz az összes orvos meg ápoló, hogy véleményt alkot és beleszól? Neki az a feladata, hogy megkapta ezt a babát, csinálja meg a maximumot, amit lehet. Az, hogy szerinte ez a baba nem fog élni, az a magánvéleménye.

 

Újra Kati veszi át a szót:

 

Mi megéltük az abortusz kérdését a betegség kapcsán, és megéltük az örökbefogadás kapcsán is. Mert két ponton szoktak emellett dönteni, ha beteg a gyerek, vagy ha nem kívánt a terhesség. Mindkettőbe belekóstoltunk, és pont ez a rengeteg seb és tüske világít rá, hogy erről nagyon őszintén kellene beszélni, mert ahhoz képest, hogy Magyarország egy keresztény ország, ahhoz képest elég meglepő az ellenállás, amivel találkoztunk. Úgy látszik, hogy nagyon idegen ez a típusú etika, és valószínűleg sokkal jobban ki kellene hangosítani az ezzel járó körülményeket. Nem csak a döntés nehéz, hanem vajon egy házaspár meddig tudja a külső megvetést elviselni? Ha nem elég stabil, akkor belehal.

A tájékoztatás hiányossága, hogy nem csak elmondják, hogy ha így dönt, akkor ez van, ha úgy dönt, akkor az lesz, helyette mindenki beleteszi még a személyes véleményét vagy elvárásait is, és ez a baj. Most úgy tűnik, csak egy út van, ha beteg, kész, megölöd, nem kell.

 

 

És hogy fogadta mindezt Zolika, aki akkor már veletek élt?

 

Zolika nagyon örült, hogy lesz kistesó, de akkor, amikor már nagyon beteg volt Annácska, az egész feszültség nagyon megviselte. Ugyanakkor biztos, hogy egy életre szóló élmény volt neki, hogy látta a küzdelmet, amit végigcsinálunk egy ember életéért, hogy senkit nem dobunk el, mert beteg. Hanem a végsőkig küzdünk, és azt gondolom, hogy ha beteg valaki, ha nem, tudtunk családként működni.

Akármilyen rövid időt is, de Annácska itt volt velünk együtt, családban volt.

Én próbáltam napi pár órát dolgozni, mert az kikapcsolt. Hogy ne dilizzek be. Biztos bediliztem volna. Ez segített abban, hogy normál emberként is tudjunk élni. Számomra nagy tapasztalat, hogy mindenki folytassa a rendes életét, hogy ne tragédiaként élje meg. Vannak nehézségek az utunkon, de menjünk előre. Folytassuk az életünket aszerint, ahogy a családnak a legjobb.

 

Annácska halála után se zárkóztatok be.

 

Még amikor várandós voltam, de már tudtuk, hogy a baba beteg, jelentkeztünk újabb örökbefogadásra, mert már mondogatták, hogy a Fekete Pétert többször is kihúzhatom ezzel a genetikai problémával, és nem is biztos, hogy egy újabb baba megfoganhatna.

El kellett mennünk pszichológiai vizsgálatra, és a pszichológus visszavonatta velünk a kérelmet, mert úgy ítélte, hogy aki egy beteg gyereket hoz a világra, az emberkínzó. Hát ez nagyon-nagyon durva volt, tényleg nagyon durva. Utána kértem egy igazságügyi szakértői véleményt, miután már Annácskát elveszítettük, hogy normálisak vagyunk, tudjuk, hogy mit csinálunk. Volt három igazságügyi szakértői véleményünk, mert közben meg a Bandi képbe jött, hogy örökbe lehetne fogadni már magzatkorában. De nem kaptuk meg az engedélyt, mert azt mondták, hogy aki beteg gyereket világra hozott, az nem százas, másrészt a gyászfolyamat is tart még. Hiába próbáltuk mondani, hogy a gyász nekünk akkor kezdődött, amikor megtudtuk, hogy beteg. Attól kezdve gyászol az ember. Olyan, mint a rákos… nem ugyanaz, mintha elütnének valakit autóval, és akkor hirtelen csak állsz, hogy hú, mi történt. Mert ha tudod, hogy egy év van hátra, akkor már elkezdesz gyászolni. De ezt nem fogadták el. Vissza kellett vonnunk a kérelmet, nem sikerült elintézni, hiába csináltunk mindent, átjelentkeztünk vidékre, a papírokat pedig vittük, hogy normálisak vagyunk. És akkor megismertük Anikót…

 

Ő Bandi édesanyja?

 

Igen. Bandi úgy maradt meg, hogy Anikónak nincsenek nagyon rokonai, egyedül élt és egy kis boltban dolgozott egy kisvárosban. Reggel hattól este hatig havi 60 000 forintért, és akkor volt 10 000 forint a vizsgálat egy nőgyógyásznál. Ő nagyon tisztán emlékezett, hogy Bandi mikor fogant, elment orvoshoz abortuszra, de azt mondták neki, hogy nem lehet már elvenni, mert sokkal nagyobb a gyerek. Így indult Bandi sorsa, de aztán amikor megszületett, akkor kiderült, hogy teljesen pontosan tudta az anyukája a fogantatás idejét. Már júliusban mentünk volna szülni, mert hatalmas volt, 4430 gramm egy 45 kilós anyukától. Teljesen jól tudta a dátumot, de Bandit megőrizte az életre, hogy magzatként nagyobb volt, mint a szokásos. Meg talán az anyukája is bizonytalan volt, és így mi elkísértük embrió korától.

 

Akkor ez nyílt örökbe fogadással zajlott?

 

Igen, de végül egy jogi kiskapu használatára kényszerültünk a gyász miatt, de egyben biztosak voltunk, hogy a leendő gyermekért mindent megteszünk, és nem
engedjük, hogy egy otthonba kerüljön egy adminisztratív szabály miatt.
Az új eljárásban pont ahhoz a pszichológushoz kerültem, aki korábban gyerekkínzónak nevezett. Akkor születtek az unokái, akik ugyanazon az intenzív osztályon feküdtek, mint Annácska korábban, és az egész elbeszélgetés arról szólt, hogy adjak neki tippeket, hogy hogyan lehetne életben tartani őket, hogyan ápolják, végigsírta a pszichológus az egy órát. Ebből látszik, hogy az ember nem gondolja, hogy vele is megtörténhet, és abban a pillanatban már ő is csak azon küzdött, hogy az unokáit hogyan lehetne életben tartani. Nagyon koraszülöttek voltak, az egyiknek agyvérzése volt, tehát őneki se az volt a spontán reakciója, hogy akkor máris tegyük ki őket a Taigetoszra.

 

Azt láttam, hogy azoknak az anyáknak, akik úgy döntenek, hogy megtartják a gyereküket és örökbe adják, borzasztóan nehéz. Annyira mélyponton volt Bandi édesanyja is, mert a boltba, ahol dolgozott, bementek az emberek és ráköptek, hogy eladta a gyerekét. A társadalomban mérhetetlen düh van, az köp rá először, akinek már öt abortusza volt. Az abortusz az titkos, az magánügy, ha örökbe adsz, az publikus, azt mindenki tudja, mert hasad van, azért elítélnek. Az abortuszért nem ítélnek el. Nem tudom, hogyan lehetne ezen változtatni, de ez egy óriási probléma. Az egyik az nincs, mert csak te tudod meg az orvos, a másik meg ott van mindenki előtt. És pont emiatt a megvetés miatt nagyon kevesen vállalkoznak, csak azok, akik valamiképpen belekeverednek, rákényszerülnek, kifutnak az időből.

Pedig közben mindenki gyerekre vár. Óriási igény lenne az örökbefogadásra, de nagyon nehéz rávenni az édesanyákat, hogy másképp döntsenek. Mert borzasztóan félnek. Gondolj bele, megszülöd és ott vagy a szoptatós anyák között, ennek a folyamatnak nincsenek megteremtve a körülményei.

 

És akkor végül hozzátok került Bandi.

 

Igen, nőtt-nőtt szépen. Egyszer elmentünk nyaralni, és ott mondtam Zolinak, hogy nézd, mennyire magányos, mert a Zolika meg a Bandi között nagy életkori különbség van. Egy újabb szövevényes történet során botlottunk Alexba. Nála összesen három napunk volt eldönteni, hogy mit csináljunk. A nővére éppen itthon volt Németországból, és akkor szóltam egyik nap, hogy másnap megyünk gyerek-háztűznézőbe. Nem is tudtam a jogi procedúráját, hogy mit fogunk csinálni, csak elhoztuk, hogy velünk legyen. Őt most mi neveljük, de nem fogadtuk örökbe.

 

 

Ő a családjával élt?

 

Igen, családban volt, vannak testvérei, az egyik Németországban, a másik Szegedre ment egyetemre, és pont az egyetem miatt nem tudta már ellátni, a másik két testvére szintén nem tudott vele foglalkozni.

 

Szülei?

 

Isznak. Nagyon-nagyon ittak már, és Alex már elvesztette a talajt a lába alól, leromlott az iskolában, fegyelmi ügyei voltak, muszáj volt lépni. Egy dolgot nagyon jól csinált a nővére, amikor Alex kicsi volt, a papot rendelte keresztapjának.

 

Ezt a testvére intézte?

 

A testvére. A pap az egy nagyon bölcs ember, és ő kezdeményezte egyfolytában, hogy emeljék ki a családból. De nagyon nehéz a kiemelés. Biztos megköveznek érte, de sokkal hamarabb ki kellene emelni a veszélyeztetett helyzetben lévő gyereket és másik családba helyezni. Nagyon sok a várakozó, de mindig mindenki esélyt ad a szülőknek, de azért elég ritkán lesz kutyából szalonna. És neki is ez okozta a bajt. Ha már kicsi korában kiemelik, akkor sokkal egészségesebb lelke fejlődik egy normál, szerető családban.

 

Tartja a kapcsolatot a szüleivel?

 

Igen, abszolút. Mi Bandi édesanyjával is tartjuk a kapcsolatot, támogatjuk, beszélünk Alex testvéreivel, a szülőkkel is, így ki van terjesztve a családunk. Aki örökbefogadásra vállalkozik, az a gyerek mellett örökbe fogadja a családot is. Nem tudom, szabad-e ilyet mondani, de szerintem 90% genetika, 10% nevelés. A legtöbben fordítva gondolják. Én most ezt mondanám három gyerek után, hogy a gyerek akkor boldog, ha megtalálod, hogy ki ő, ez a genetika, és ha ő a sósat szereti, hiába szereti az örökbefogadó család a cukrosat. Van egy csomó személyiségbeli és egyéb, kicsit változó tulajdonság, de igazából egy nagy csomagot kell befogadnod, ami körülöttük van, és ehhez hozzátartozik az édesanya, a testvérek. Nem lehet leszigetelni, hogy nekem kell egy gyerek és akkor azt én megformázom olyanra, amilyen én vagyok. Aki örökbefogadásra vállalkozik, annak el kell mondani, hogy nem biztos, hogy Einsteinék adják örökbe a gyereküket. Pláne, ha értelmiségiek a szülők és látja a gyerek, hogy apa-anya egyetemet végzett, és neki sose lesz esélye erre, az borzasztó rossz a gyereknek. Ezt így nem szokták leírni az apró betűben az örökbefogadásnál, de azért tudni kell, hogy nem biztos, hogy a gyerek pont olyan, amilyennek előre elképzeljük. Végül is a vér szerinti gyerekek se mindig tökéletesek.

Így élünk, három különböző gyerek, három különböző típus, három különböző mentalitás. Mindenben nagyon különböznek, de nagyon szeretik egymást. Így alakítjuk most a kis családunkat.

 

És Annácska hogy van most jelen?

 

Nincs nap, hogy az ember ne gondoljon rá, mert akárhogy is alakul, egy nagyon nagy veszteségérzés van bennünk. Bennem nagyon sokszor feljön, hogy biztos mindent megtettem-e, jól ápoltam-e, de főként a tekintete van előttem. Sokszor gondolok arra, hogy mit tud a tudomány, és hogy amikor a János Kórházban az a doktornő a tudomány mellé betette a szívet és a lelket, és levette Annácskát a lélegeztetőgépről, az mennyire más volt, mint a klinikán, ahol magas szinten volt a tudomány, de szív és lélek egy szál se volt.

Akkor értékes a tudomány, ha ott van mellette a szív és a lélek. Ezek akkor is eszembe jutnak, ha dolgozom, hogy ne csak a tudományért vagy a sikerért csináljam, hanem mindig legyen benne a szív és a lélek is.

A másik, hogy nagyon erős tapasztalat volt, hogy van egy nagyjából két kilós test, és mégis megváltoztat bennünket, és egy csomó, a környezetében lévő embert. Valóban, egy tökéletlen testben is ott a tökéletes lélek. Nekem igazából ez a gondolat maradt meg, hogy a léleknek a szépsége fontos. Nem mondom, hogy nem nehéz az elvesztés, de az égből közben ledobta nekünk a Gondviselés Bandit, őt nekünk gondolta. Kicsit kellett érte küzdeni, de itt van. Aztán szerettünk volna egy harmadik gyereket, kicsit kellett érte küzdeni, de itt van.

* * *

Kati alapított egy egyesületet és indított egy honlapot is, amin keresztül két másik anyukával együtt felajánlják segítségüket mindazoknak, akik beteg babát várnak vagy akiknek beteg gyermekük születik. A Dönthetsz másképp egyesület honlapja: www.betegmagzat.hu

Fotó: Dobó Kati fotóalbumából

Legújabb könyveink: