Miguel Ángel Tabares, a földre szállt angyal

Miguel Ángel Tabares középső neve (ford. megj.: az ángel spanyolul angyalt jelent), példásan jelzi, mit jelent e férfi ápoló azok számára, akik különleges gondoskodásra és ápolásra szorulnak életük utolsó szakaszában.

miguel-angel-tabares-a-foldre-szallt-angyal

Ha Miguel Angel-lel beszélgetünk – akár személyesen, akár videóhíváson keresztül, mint ahogy ez esetben is – békés és derűs lesz az ember. Többek között erre a két pozitív érzésre vágyunk mindannyian életünk minden, de főleg az utolsó pillanataiban.

Ez az 50 éves, Argentína Córdoba tartományában, Alta Graciában született, és most is Argentínában élő férfi ebben az életszakaszban gondoskodik betegeiről és azok hozzátartozóiról. Hospice-palliatív kúrára, azaz a terminális ellátásra szakosodott, és munkája során teljes mértékben a gyakorlatba ülteti ápolói hivatását, ötvözve azt fokolarinó (ford megj.: a Fokoláre Mozgalomban elkötelezett) hivatásával.

 

 

 

 

Mikor és hogyan jött a késztetés, hogy ápoló legyél?

Már felnőtt koromban, 37 évesen végeztem el az ápolói szakot. Akkor éreztem meg az elhívást a szakma elsajátítására, amikor is édesanyám intenzív terápiás ellátásra szorult. Amíg támogattam őt, megszületett bennem egy gondolat: talán másoknak is segíthet ez, amit most édesanyámért teszek és tettem oly sokszor azokért, akik körülötte kórházba kerültek. Főleg azokra az idősekre gondoltam, akiket szeretek.

 

 

Hogyan élted meg ezt az elhívást egy olyan nehéz és fájdalmas időszakban, amikoris édesanyád betegeskedett?

Igen, a tapasztalat fájdalmas volt, de meg is kaptam hozzá az eszközöket, hogy meg tudjam élni. Nem arról volt szó, hogy „azért tanulom ezt, mert én akarok lenni a megmentőjük”, hanem arról, hogy ily módon segíthetek másokon. Nem mondanám, hogy ez a hivatás a fájdalomból ered. Inkább annak a lehetőségnek a meglátásából, hogy ezeknek a szenvedő embereknek némi megkönnyebbülést nyújtsak. Segítsek nekik, hogy méltósággal tudjanak megbirkózni az átélt fájdalmakkal, hogy életük utolsó szakaszában ne elfelejtett, hanem teljes értékű embereknek érezzék magukat.

 

Egy mindent átfogó, teljes gondozás értesz ezalatt, nemcsak fizikait, ugye?

A végső stádiumú hospice-palliatív ellátásra szakosodtam, de gyógyító és idősgondozásra is. Jelenleg van egy 95 éves betegem, aki nagyon jó állapotban van, szellemileg is. Ugyanakkor van egy fiatalabb, aki a végső stádiumot éli. Az évek során megtanultam, hogy az előttem lévő ember „szent”, egy szentséget hordozó lény. Ezért igyekszem nagyon empatikusnak lenni velük, nagy figyelemmel lenni élethelyzetükre, családtagjaikra. Az egész egy komplex, holisztikus (biológiai, szociális és lelki) gondozás, ami túlmutat a beteg vallásos meggyőződésén.

 

Ez kétségkívül túlmutat a hagyományos ápolói feladatokon.

Pontosan. Egyrészről ott van a szakápolói feladat. Ám jelenleg van például egy betegem, aki az ápolás mellett igényli a tényleges gondoskodást, az érzelmi és lelki támogatást is. Ő a következőt mondta nekem: „Nem hiszek Istenben, de szükségem van valakire, aki átsegít ezen a szakaszon és segít felfedeztetni velem ezt a talán létező valóságot, amire nekem eddig nem sikerült rátalálnom”. Nagyon lassan haladok a kapcsolatban, tiszteletben tartva az illető méltóságát, óvatosan kérdezgetve, és sok időt hagyva a válaszadásra. Úgy ápolok, hogy közben hagyom a személyt dolgozni az ő „belső Istenével”. Azért ezt a szót használom, mert sokan gondolják, hogy létezik egy felettünk álló, nálunk hatalmasabb erő. Visszatekintenek az életükre, mert szükségét érzik ennek az elmélyülésnek, mielőtt elhagyják a földet és átlépnek egy másik síkra.

 

Másrészről fontos saját magamon dolgozni. Nagyon őszinték, és ha én nyugtalan vagyok, észreveszik, szóval le kell lassítanom. Általában onkológiai betegek, érzékenyek, sokat kell gyakorolnom a megfelelő nyugalmi állapot, a türelem eléréséért. Mindahányszor belépek egy szobába, felidézem, hogy a szentséggel találkozom. Megjelenik előttem az oltárszekrény képe, hogy olyan valaki előtt állok, aki szent, és ebben az értelemben Jézus teste az, ami felett őrködök. Nem más, mint a szenvedő és elhagyatott Jézus, aki lehetőséget ad rá, hogy vigyázzak rá.

 

 

Milyen a kapcsolatod a pácienseid szeretteivel? Gondolom, hogy vannak hozzátartozók, akik mélyen csalódottak, amiért ilyen helyzetben kell látniuk családtagjukat, de olyanok is, akik nagyon hálásak a minőségi gondozásért...

A munkám ajánlás útján történik, úgyhogy általában már van előzetes elképzelésük arról, hogy hogyan dolgozom. Mindazonáltal mindig elmondom nekik, hogy én csak becsatlakozom a gondozásba. Ők, mint család, már egy csapatot alkotnak. A jelenlétem adhat némi segítséget, de nem hagyhatom figyelmen kívül az egyes családtagok fontosságát, az ő segíteni akarásukat. Sokszor találkozom csonka vagy nem igazán összetartó családokkal, és itt egyenként konzultálok velük, és próbálok közvetíteni közöttük. Rengeteg nagyon szép élményt tudnék mesélni ennek kapcsán.

 

Nagyon nagy odaadással végzed ezt a munkát. Hogy érzed, van valami, amit visszakapsz a betegeidtől?

Sok mindent. Először is ez függ az egészségi állapotuktól, mert lehet, hogy az illető ott tart, hogy nem fogadja el a diagnózist. Úgyhogy szép lassan kérdezgetem, anélkül, hogy választ várnék. „Mit gondolsz arról, amin épp keresztülmész?”. És várok, türelmesen kivárom, hogy nyugodtan elmondhassa mindazt, amit szeretne, amit érez. Előfordul, hogy az orvos esetleg kicsit érzéketlenül közölte a pácienssel a diagnózist, és a beteg azt hiszi, hogy hamar meg fog halni. Ilyenkor a következőt mondom neki: „Lehet, hogy nem sok idő van hátra, de az utolsó szó – ha hiszel valamiben, ami nálunk hatalmasabb – az a tiéd és a te belső Istenedé”. Így a betegnek lehetősége nyílik arra, hogy analizálja, átgondolja, hogy fordulna-e valakihez bocsánatkérésért, kifejezné-e háláját még valakinek, vagy adna-e tanácsot a gyerekének valamiben. Mivel nagyon fontosnak tartom a beteg családi kapcsolatait, tiszteletben tartom azokat a pillanatokat, amikor a család eljön, és vele vannak. Én ilyenkor kimegyek, időt adok nekik, hogy együtt lehessenek. És igen, van, hogy nagy lelki gyógyulások történnek.

 

Biztosan voltál már jelen betegeid távozásánál a túlvilágra. Hogyan éled át ezt a rendkívül meghitt és szent pillanatot, amely történhet magányosan vagy a család jelenlétében?

Sokakat sikerült elkísérnem. Valami nagyon meghitt dolgot élek át ilyenkor, mely meghalad minden értelmet. Sok esetben olyan mély empátiát váltottam ki a betegeimből, hogy kérték, én legyek ott mellettük a haláluk pillanatában, – ahogy ők mondták – derűt és biztonságot sugározva feléjük. De tisztázni szoktam velük, hogy a derűt és biztonságot ezekben a pillanatokban én is úgy kapom Valakitől, aki nálam hatalmasabb. Egy teljesen fiziológiás folyamaton megyek keresztül, mert érzem, amit a beteg érezhet. Ez rendkívüli. Miközben figyelem a beteget, a szívem a normálisnál hevesebben ver és látom, hogy valami különleges dolog zajlik le benne és felteszem neki a kérdést, hogy vajon épp most van-e indulófélben. Vannak, akik tudnak válaszolni és vannak, akik nem. De az arcukon minden látszik. Ez az egyik legmeghittebb pillanat. Nagyon oda kell figyelnem, mert mintha a páciens két világ között, ég és föld között lebegne. Egyben óvatosnak is kell lennem, nehogy megzavarjam ezt a szent pillanatot. Ezért igyekszem sohasem fáradtan dolgozni, mert minden reflexemmel és érzékszervemmel jelen kell, hogy legyek. Az emberek általában nagyon félnek az utolsó pillanattól. Szokás az orvosi gyakorlatban, hogy nyugtatóként kapnak egy kis fájdalomcsillapítót, hogy csökkentsék vele a szorongást. Én viszont előtte biztatom őket: „Velem nem lesz rá szükséged, nem nekem köszönhetően, hanem azért, mert Isten, vagy az, akiben hiszel, elkísér majd az elröpülés pillanatában, és semmit sem fogsz érezni”. Sikerül nekik, és így tiszta tudattal tudják átélni az átmenetet. Ez nagyon nehéz, mert hagynod kell, hogy Isten vegye át a fájdalom helyét. Abban az esetben, ha ott vannak hozzátartozók, és istenhívők, megkérem őket, hogy imádkozzanak érte. Ez egy rendkívül meghitt pillanat, és szavakkal le nem írható az, ami ilyenkor történik, túl a fájdalom érzetén. Megkérem a hozzátartozókat, hogy menjenek egész közel hozzá és fejezzék ki neki a hálájukat mindazért, amit neki köszönhetnek, főleg, amikor elvarratlan szálakról van szó. Ugyanis a hála kifejezésével, a bocsánatkéréssel, még ha nincs is miért bocsánatot kérni, ők maguk is megkönnyebbülnek. Az illető pedig érzi, hogy fontos volt mások számára.

 

 

A vírushelyzet miatt sok mindenben változott a munkád és a családok támogatása?

A jelenlegi pácienseim családtagjai messze laknak. Én a megszokott módon végzem a munkám. Ápolok és nagyon is betartom az előírásokat. Segítek benne, hogy a családtagok beszélhessenek a betegekkel, sokszor a közvetítői szerepbe bújva. Az egyik páciensem esetében pl. én vagyok az összekötő kapocs a fiúgyermek, a feleség és őközötte. Mint egy kis szorgos hangya segítek nekik a kapcsolattartásban. Mindezt a jelenlegi szabályok betartásával, de véletlen sem hagyva, hogy elköszönés nélkül hagyják elmenni, anélkül, hogy még utoljára kimondanák neki: „Szeretlek”. Hisz ez nagyon fontos. Az emberek, miután meghal a családtagjuk, megbánják az elmulasztott szavakat, és aztán fáradságos gyászmunkára van szükség ezeknek az érzelmeknek a begyógyítására.

 

Ebben a tragikus helyzetben van helye a vidámságnak is?

Cordobai vagyok, és minden beszélgetést egy kis humorral fűszerezek, ami mindenkinek jól esik. Mert még ebben a kimondottan drámai helyzetben is fontos, hogy meglássuk mindenben a szépet. Ezért kérem a pácienseket, hogy meséljenek az életükről. Közben néha viccelünk, persze tisztelettel vagyok irántuk ilyenkor is, de olyan pillanatok ezek, amik belőlük törnek fel, és örömteli élményt nyújtanak. Megéri, hogy minden pillanatot kihasználhassanak, és teljességgel megéljenek. Egy végtagbénulásban szenvedő beteggel közölték, hogy hat napon belül meg fog halni. 55 éves volt, kamasz gyerekekkel és egy lelkileg teljesen összetört feleséggel. „Ki mondta, hogy 6 napon belül meghalsz? Nem az orvosé az utolsó szó!”, mondtam neki. Mivel nem volt hívő, beszéltem neki arról a Személyről, aki nálunk, halandóknál sokkal hatalmasabb, és aki ezért megteheti, hogy ez az időszak tovább tartson. Azt is elmondtam neki, mennyire fontos, hogy teljességében élje meg a hátralévő időt. Megkérdeztem, hogy mit szeretne csinálni. „Matét főzni a feleségemnek”. (Ford. megj.: A maté egy élénkítő hatású, Argentínában közkedvelt teaszerű ital.) A kezeit tudta mozgatni egy kicsit. Még három hónapot élt, és majdnem egészen az utolsó napokig minden nap elkészítette a matéteát a feleségének. Sokszor észre sem vesszük, mennyire értékesek, fontosak a szavaink. Azon vagyok, hogy egyedivé tegyem a pácienseim életének ezen időszakát, és hogy a családtagjaik jelenlétét is élvezhessék.

 

„Csillogó tekintet, mosoly, társaság, humor, felejthetetlen személy, Isten küldötte…” : ez csak néhány azok közül a jelzők közül, amelyekkel a hozzátartozók jellemzik Miguelt, miután kapcsolatba kerülnek vele szeretett hozzátartozójukon keresztül.

Jellemzők, amelyeket alázatossága miatt ő Isten kegyelmének tulajdonít, annak a kegyelemnek, hogy angyalként, azaz küldöttként létezik a földön.

Fotó: Ciudad Nueva, Miguel Angél Tabares albumából

Forrás: https://ciudadnueva.com.ar/

Fordította: Kádár Márta

Legújabb könyveink: