Mikor közel jön Pakisztán – magyar iskolák és vallási közösségek tartják fenn a távol-keleti szociális központot

„Van egy csatos üveg, amibe minden hónapban betesszük a lemondásaink összegét: én pl. tavaly október óta nem vettem egyáltalán sört-bort, feleségem az ásványvízről mondott le. Előtte sem sokat ittunk ilyeneket, de ezt olyan luxuskiadásnak ítéltük meg, amiről jó szívvel le tudunk mondani. A két kislányunk is beszállt, ők a kakaóról és csokiról mondtak le. Mostanra összegyűlt egy kisebb összeg, azt szívesen elküldjük erre a célra.”– mondta egy budapesti férfi.

Begyökerezve a világba ma teljességgel Istennek szentelheti önmagát valaki. Mint Kurucz Márti, aki csaknem tíz évet töltött egy pakisztáni szociális központban, amit a Fokoláre Mozgalom működtet. Örömét lelte abban, hogy indiai menekült családok gyermekeivel törődhetett, három helyi tanár segítségével. Ezeknek a kaszton kívüli családoknak egyetlen boldogulási lehetősége a gyermekeik szakmához juttatása, de erre önerőből képtelenek lennének. Szerteágazó hazai kapcsolatai bátorították fel Mártit, hogy magyar barátaihoz forduljon segítségért a tanulóik további sorsát biztosítandó.

A Szociális Központba 90, különböző vallású gyermek jár, 72 keresztény, 2 muzulmán, 16 hindu, 50 köztük még kisgyermek. Ketten készülnek felsőbb iskolába, ők visszajárnak a leckeírásban segíteni a többieknek.

Családtagjaikkal együtt számolva ez legalább 360 embert jelent. A gyerekek nemcsak ruhát és ételt kapnak, hanem egyben nevelést, rendet, reményt. Fejlődési lehetőségként délutáni játékot is.

Az iskola két vezetője ült velünk szemben a képernyő és a világ másik feléből: a pakisztáni Paulien és a brazil Monica. Ő vette át öt hónapja, amikor a helyszínre érkezett, Márti küldetését, aki Szíriában vállalt új szolgálatot.

„Nekem nagy ajándék volt ez a tegnapi összejövetel. Különleges volt, hogy azok ott Pakisztánban ugyanúgy voltak jelen, mint egy közülünk. Mintha egy szobában lettünk volna. Hát ez a technika csodája. De az volt a szép, hogy egy közvetlen hangú, igazi, szeretetteljes beszélgetés volt. Jó volt hallani a tapasztalatokat, mert én eddig csak keveset hallottam ezekből! A Jóisten áldja meg a munkátokat!” – fejezte ki érzéseit egy résztvevő.

Menjünk az „élet perifériájára” együtt! Ferenc pápa szavaival közelíthetjük meg a pakisztáni egészségügyi központot. Nem az történik, hogy az egyik ad, a másik kap, hanem mindenki azt adja, amit tud.

Magyarországi iskolákban – egy tanár ötletétől indíttatva – 100 Ft-os akciót szerveznek. Ha a diákok csak egyetlen Túró Rudi árát dobják perselybe, akkor egy 700 fős iskola már össze is adta egy beiskolázás egyévi tandíját.

Intézmények tapasztalják országszerte a tágasság érzését, amikor azt mondhatja egy magyar iskolás: Van egy pakisztáni iskolatársam is!

„Nagyon köszönöm a megkeresést! A pakisztáni gyermekek ügye továbbra is a szívemben van – így kezdi egy budapesti anyuka. – Pillanatnyilag nem tudom, hogy mit és mennyit tudok/tudunk tenni az érdekükben az ima biztos pontján kívül, de bízom… különösen a Szentlélek fantáziájában, és kérem is segítségét fantasztikus munkátok támogatásához és annak további gyümölcseiért. Jó látni az életet, a gyerekek boldogulásának reményét!”

Az elmúlt évekből nemcsak egyszeri, elszigetelt alkalmak sorakoznak, hanem rendszeres, „megszelídített”, hűséges kapcsolatok is. Így történhetett, hogy egy fővárosi középiskola vezetője megelőlegezte a szokásos támogatás összegét. Hiszen a perselybe gyűjtés most késlekedésre van ítélve, amit a diákok csak a karantén feloldásával tudnak majd pótolni. Egy plébános – a város szívében – olyan hatékonyan hirdette a 100 Ft-os akciót, hogy több gyerek is megkapta közösségüknek köszönhetően a beíratás lehetőségét. Egy másik plébánia a gyűjtésen kívül vásárokkal, pl. süteményárusítással tíz iskolást mondhat magáénak Távol-Keletről. Benne van a családok sorsa egy rózsafüzérkör imájában, és az életige-körök látóterében is. Egy Pest-közeli közösség fogott össze két gyerek tandíjáért, közülük egy hölgy maga vállalt egy új diákot. Egy egyházi általános iskola az igekörével szólította meg a gyerekeket.

„Jó ehhez a közösséghez tartozni!” – írja egy tanítónő, mintegy vallomásként.

Egy telefonálóról kiderült, hogy jelen volt, jó negyven évvel ezelőtt a mozgalom kezdeteinél városában. Ez az úr – nagylelkűsége révén – most újra találkozott a Fokoláre Mozgalommal. Olyan is van, hogy az általános iskola és a plébánia fog össze, ami fokozatosan több adakozással jár. Az elmúlt advent ötlete volt a Krumplilakoma meghirdetése egy templomban. A szerény, egyszerű ételt nem tudtuk együtt fogyasztani, se kínálgatni, de így is sok mindenki dobta be az ínyencebb ételre szánt különbözetét… Az „üvegmalacka” addig hízott, míg el nem érte két diák beiskolázását – amibe a helyi karitász lelkesedése is belejátszott. Úgy tűnt, hogy az emberek nagylelkűsége nem lankad!

Egy budakeszi nagymama párhuzammal élt: „Az volt a benyomásom, hogy ez olyan lesz, mint amikor Chiara Lubich a kilencvenes években meghívott minket, hogy gondoskodjunk a mozgalmunkhoz tartozó rászorulókról, az „5000 szegényről”. Aztán a szám egyre növekedett, de az 5000 maradt a jelszó. Itt pedig a Pakisztán tűnik a jelszónak, amibe szépen beleolvad Szíria is, ami valójában a fokolár misszióinak támogatása. Fontos, hogy fényképeket lássanak az emberek, mert ha nem is olvassák a felhívást, a képek magukért beszélnek, és az, hogy egy magyar fokolarina él ott, ezek között a szegények között.” Majd Paulienhez és Monicához fordult: „Köszönet a munkátokért! Veletek vagyok!”

Sorjáznak az ötletek, hogyan lehet úgy adni, ahogy eddig nem is álmodtuk, továbbra is adni vagy átadni.

Íme néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

Egy nagycsalád – karácsonyi összejövetele elmaradtával – az ajándékozásra szánt összegét ajánlotta fel. Úgy érzik, hogy unokáik jó tanulása mint áldás érkezik vissza. Egy fiatal pár szintén eladományozta a karácsonyi pénzét, ők háromfelé. Egy vidéki város helyi közössége úgy döntött a fel nem használt közös pénzösszegéről, hogy ennek az intézménynek a javára adja át.

Amikor sorolgatjuk az eseteket, mindig emberarcokra bukkanunk: idős néni, aki, miután megtudja a lehetőséget, megígéri, hogy bekészíti a 100 forintot, vagy egy másik azt kéri, menjenek el hozzá, mert ő is adni szeretne. Cigány gyerekek húszasai, közé dobva cukorkák; csoki-pénznek kuporgatott sok-sok apró. De még az utcán is utoléri az adománygyűjtőt valaki a húszezresével.

„Kirajzolódott, hogy micsoda lehetőség közösen beleadni magunkat egy közös ügybe – vallja egy kisvárosi házaspár. – A legkisebbtől (ahol tartunk) a tényleges nagy mozdulatokig, Örülünk ennek a kapcsolatnak, és büszkék vagyunk rá, hogy a folyamatnak részesei, nemcsak külső szemlélői lehetünk. Amikor Isten országáért dolgozunk, akkor azon áldás van!”

„Nagy a bizalom az emberek részéről, sose kérdezgetnek a befizetés útja-módjáról” – mondja Tóth Judit, ennek a sokoldalú munkának az egyik mozgatója. „És nem apadt a lelkesedés a világjárvány kitörésével sem” – von mérleget Téglásy Klára. Ketten vannak tehát: egy Istennek szentelt és egy Isten önkéntese, ők azok, akik felhívnak, tájékoztatnak, bátorítanak, jelentkeznek a médiában, mindeközben nem győzik megbecsülni és köszönni a legkisebb egyéni adományt is. Mert nem a támogatás névértéke dönt!

Ezek a csodák, az első tizennégy fő vállalásából indulva, be se következhettek volna nélkülük.

Klára a gáz, Judit a fék – ahogy ők maguk vallják. Különbözőségük nagy kihívás, de élni kell vele, hisz mindkettőre szükség van!

Ez annyira igaz, hogy egy tévéadásban, amikor Klára csak telefonon tudott bekapcsolódni, Judit teljesen valóságosnak érezte a jelenlétét, a műsorvezető pedig ragyogott az örömtől. A témában megjelent újságcikkeket beszélgetések követik, azután tízesével bővül az adakozók köre.

A nagy bizalom, amit tapasztalnak az emberek részéről, belőlük, az ő hitükből ered. Elkezdte élete nagy kalandját egyvalaki, míg a vágyaira fel nem figyelt másik kettő. Ők is hallgattak a belső sürgetésre, ezért házról házra a legkülönbözőbb egyéneket és csoportokat szólították meg. Innen már nem egy-két emberen múlik, hiszen terjed tovább az adakozás öröme.

Gyorsan elröpült a zoomra szánt idő, és a szívünk megtelt az ajándékozó közösség örömével. Mintha nem is a képernyőn néztük volna kis kockákban az arcokat.

„Olyan jó hallani a beszámolókat. Nagyon jó lelki feltöltődést jelent a mindennapokhoz. – írja utólag egy család. – Ilyenkor úgy érzem, hogy sokkal többet kapok vissza, mint amit adtam.”

Valaki más: „Igazi családként örülhettünk egymásnak, Isten szeretetének…! Minden tapasztalat, történet az Ő jóságáról beszélt. Nekem a legnagyobb ajándék mindezeken túl a ti kapcsolatotok, kölcsönös egymásban-egymásért léte volt az “ügyért” s hogy ezt meg tudtátok osztani!!!

Jelek és csodák sora, amikor már nem győzünk hálát adni együtt, amikor – valahogy – köztünk van Jézus!

A kezdeményezők szívesen fogadnak adományokat a pakisztáni gyermekek oktatásának támogatására. Elérhetőségük: Tóth Judit: (+36) 30/898-0907; Téglásy Klára: (+36) 30/556-4856. További információkat a www.fokolare.hu oldalon találhatnak.